Grafit

Ezer emberrel

Galamb

Úgy hullik le az égből, mint a labda

a vadgalamb, szárny nélkül, majd a húron,

mely láthatatlan lóg a sík azúron,

fölrántják az anyagtalan magasba.

Úgy billeg itt, mint szürke szárnyu mérleg,

eleven gép, mi méri a tavasz

ólmos és pelyhes súlyát: sugaras

serpenyői a végtelenbe érnek.

Közösen

Feszítsd ki a huzalok kezeit,

őrölj búzát, traktorral törj a földre:

mint imbolygó filmkockákat vetít

a látomás a súlyos szemgödörbe,

ott állsz te, ember, jövők bajnoka,

ki míveled, ami egész, közös,

magunkban soha nem jutunk oda,

csak összefonva, mint az ösztönös

növények s nagy barátok, emberek

egymásután, mint a csavarmenet,

fúródva át az évek lemezén,

őrizd a békét foggal és körömmel,

segíts és munkálj minden vérköröddel

és boldog lesz az ember, mint a fény.

Reggelek

A reggel olyan, mint egy asztal,

ahogy szélesen hömpölyög,

madarakkal és szürke lappal

a végtelen terek között

és én írtam görnyedve rajta,

ami csak szép volt és örök,

kék dér esett a madarakra

s a fejembe lövellt a köd.

Rézsút jelent meg, fönn a szélen,

a lámpák és a szél fölött

és tükreiben egyre néztem

a pénteket, csütörtököt.

Dorog

Kazáncsövek, nagy fekete növények

görbülve nyújtják sima nyakukat

buján gyűrűzve a kietlen égnek,

mint óriási zsibbadt madarak

a levegőben állnak rebbenésbe

fagyott szárnyaikkal, a köveken

a gyárak és a bánya szövedéke

nyújtózik, mint vigasztalan tetem.

Ezerszeres csönd, amíg jő az ember,

ezerszeres holt, mégis eleven,

növény és kő kiugró szögletekkel,

hallgatag gépek, kénköves terem.

Mint holdvilági rajzok feketéllnek

a sárga lapok vonalaival,

a szürkület levonja, mint az érmet,

csorog rajtuk a vastag, kék olaj.

Azután jő a munkás szürke hajjal

s megindítja a vásott kereket,

az ablakokban fölragyog a hajnal

és dolgoznak hatalmas emberek.

Ezer emberrel

ezer sorban

vagyok megkötve

nagy napokban,

görnyedő háttal,

feszes kötéssel,

munkában növő

emberiséggel,

rangom: a nép

és tisztem a beszéd,

ülni emberek

ünnepét,

roskadni le,

haladni föl,

nem hagyni

végezetlenül

semmilyen munkát,

utcakövekben

növekedni

s az emberekben,

amíg nem lesznek

mind teli.

Egy dolgom van:

segíteni.

Csepel

Barátaim,

nehéz karok lendülnek égre

és építik a falakat,

a bádog, a cement edénye

oly fontos, mint a gondolat,

a verítékes homlokoknak

kiütköző erezete

térképe lázas holnapoknak,

a jövendőnket írja le,

előrehajló koponyákban,

mint szürke kéreg, nőve-nő

az anyag sarjadó savában

a gondolat, az agyvelő.

Az összesebzett, kérges ujjak

okos, nagy dolgokat tanulnak

és megalázott, régi lányok

nevelnek győztes unokákat!

Üvegportré

Kinéz egy fej az ablakon. Szemében

ijedt öröm. Cincogó muzsika

didergeti a lábát. Majd serényen

lehúnyja szemét, mint a múmia

s függőleges halandó, nem is néz ki,

csak üvegbörtönében áll itt váltig,

míg ablakára s homlokára vési

a tél vigyorgó hieroglifáit.

Vasasok

Dorog tüzes nagy ablakai

világítnak az esztergomi útra,

a láng a fekete éjszakát

vörösre gyújtja.

Ők állnak ott a pokol tornácán

fejük kerek, izmuk kerek,

fogóikban vonaglanak

mint a kígyók, a lemezek.

Fogják meztelen marokra az izzó acélt,

vívódnak, eszik a szenet,

tartják a piros ablakot hátukkal,

olyanok, mint a négerek.

Verejték veri mellüket,

állnak a késpengéjű télben,

a kémiát szétégetik

serényen.

Fejükön törpe-sapka van,

húsukban ég az érem,

feszítik le az anyag bilincseit

fekete munkások fehér éjben.

Házavatás a kecskeméti tsz-ben

Sürögnek autók, szekerek,

épülnek bátor házfalak,

a sok sugárzó fedelet

úgy nézzük, mint a várakat,

hová a fény munkásai,

az új kor ifjusága szállt,

álmot valóra váltani

és védeni az új határt,

a munka igaz birtokát,

hol minden ember megbecsült,

a közös asztalokon át

pirul az arcunk, mint a sült.

Új házak – otthon

A házak nőnek, mint a gombák,

fene se látott ilyen pompát,

kirajzolódik egy nagyon

nagy emelet a tűzfalon.

Egészen közel jött az ég,

virít a tetőn a cserép

és kihajol az ablakon

egy asszony és egy hajadon.

Óh, népem, népem, emberek,

rokonok s ismeretlenek,

betűn és téglán hadd legyek

mind jobban a testvéretek!

1514

Hogy is hívták

azokat az

ezüstfejű

katonákat,

akik tegnap

este hatkor

agyonlőtték

Bede Mártont?

Szétlőtték a

mellehúsát,

olyan lett, mint

piros forgács,

ami hullik

a babából,

ha a szélvész

csillagot ráz.

Piros volt a

köpönyegük,

amit apró

minta pettyez,

szoktatták az

úti fákat

s a szívet a

fegyverekhez.

Meg ne ijedj,

ha kartácstól

szikrázik a

pinceablak,

a mellények

szakadoznak,

a barátok

kezet adnak.

Az emberek

vizet hoznak,

hűtögetik

már a testét,

Jézus Krisztus

ne támaszd föl,

elröpültek

már a fecskék.

Elröpültek,

tehát már ősz

gubbaszkodik

a határban,

ilyen őszben

feküdt hanyatt

szélesmellű

Bede Márton.

Igazítsad

szájadat a

legutolsó

vacsorához,

parasztsüveg

két gyertya közt,

öregasszony

ne siránkozz!

Egyed meg a

levesedet,

hűtőzzél a

fehér hóban,

a fiadat

gurítja már

a nap vörös

takaróban.

Rizs–rozs

Arany

Egy zúgó aranyat találtam.

Az érmosásban láttam fényleni.

Tömören világít az éjszakában.

És nem tudok vele mit kezdeni.

Férfi

Állad vékony, mint az ostya,

szemed gödre két verem.

Homlokcsontod sápadt és az

arcvonásod végtelen.

Cigarettát eregetsz és

ülsz a piros székeken.

Testéből él…

Testéből él a költő,

mint földből a kukac.

Legyen göröngy vagy ékkő,

amid van, azt mutatsz.

Tájkép

Fekete fák fehér havakban.

Mozognak a szél kezei.

Egyébként csüng a táj szakadtan.

Hatalmas tél van. Bruegheli.

Gyermekkor

Ejnye, vigyázz, ha az ősz szele szállong

s ritkul a kertben a sárga gyümölcs.

Tartja magát feketén az a pár lomb,

mit kihagyott a világon a zöld

nyárból a száz gond, míg keze ránk ront,

bánati maszkot és zsákokat ölts:

járja falunkat s a régi karácsonyt

gyűjti kosárba az erdei bölcs.

Kisgyerekek muzsikálnak a dombon,

hangszerük ág és ág a vonó.

Köd terül, térj az eszedre, ha mondom,

nincs meg a kincs, a virág, a fa… – jó,

ittmaradok kék gyertyavilágban,

hószínü párnán vesd meg az ágyam.

Pásztor-ének

Künn a bunda, benn a bárány,

elszaladtak éveim,

pávatollú, bő szivárvány

nem ragyog vad ékein

mostig őrzött tájaimnak,

hol a nagy virágok nyílnak.

Merre volnék ifju ember,

ha az élet eltelik?

Jövendővel – fegyelemmel

szívem megviseltetik,

mint madár a hosszu úton,

vér szalad az ajakunkon.

Tartom én is, mint a kondás,

köpönyeggel magamat,

nem fog fegyver, égi rontás,

testem őrzöm roskatag,

pedig ütve, vágva van már,

megütött az öreg kasznár.

Még az ösvény messze vinne,

de kötődöm én magam.

Kinek elszakadt az inge

s túlvilági baja van,

annak súlyos a rogyása

s éktelen a ragyogása.

Falhoz ütődik a korsó,

játszik vele buksi szél,

délután a legutolsó

ember is csak elhenyél,

lő a puska, te meg hallgass,

künn a bárány, benn a farkas!

Algíri dal

Szuvas a csontunk, fölrepedt

a szomjúságtól már a szájunk,

a szenvedés csapdáiból

az utakra ki nem találunk.

Mert foltosak, mert rongyosak

és csúfosak voltunk mi eddig,

minket már csak az ifjuság

s a szabadság olaja enyhít!

Hosszú a bajonett, a tőr,

hosszú a franciák talárja,

de villog mögüle a bőr

a fülledt arab éjszakába.

Kiengedték az ereink

falaiból a vérsavót is,

ne nézd a holtat hallgatag,

a szenvedők fülébe ordíts,

hogy föltámadjon, aki dől,

elevenedjen, aki roskad

s a rabság kelepcéiből

fölkeljenek az elnyomottak!

Gyarmat

A katonáknak nincs cipőjük,

de van fejük és fegyverük,

fekete vér csorog erükben

és szívük, mint a fegyver üt.

Köröskörül izgága dzsungel,

hatalmas, csüngő díszletek,

ahol a növekvő halálnak

a tikkadt tigris tiszteleg.

Súlyos kezével, mit alig tud

a fejéig emelni fel,

rumbára táncolt éjszakáin

keresztül is les és figyel,

ki, a fekete katonákra,

vékony, mezítelen nyakuk

ingerlő gyűrűje a mámor

ködén át is eszébe jut,

dundi fejét forgatja, szőrös

szemét befödte alkohol,

a felhőkarcolók tövében

s a dzsungelekben silbakol.

Liánok kötik össze őt a

városok huzalaival,

szívében távoli szabadság

és hollywoodi nő rivall.

De jönnek elgyötört derékkal

félénk fekete emberek,

kezükben meztelen a fegyver

s így lépnek mindig közelebb.

Négerek

Liánok és korbács veri a négereket

s a missek kővel dobálják meg őket.

Vastag ajkukban gyűlik a méreg

s fogaikban elharapózik a forradalom.

Van-e kék víz, amibe mártsák magukat,

van-e fű, ami teát ad nekik?

Mellüket az asszonyok nagy levélbe göngyölik

és meghajtják fekete hátukat.

Izmok alázata, idegek állhatatossága

börtönében a szív fogoly,

a láb vándorol

szívós ütemmel az olajos éjszakába.

Én láttam, amint a hegyekben ment a fekete ember,

a réteken sírva szaladt át,

krétaport bányászott a kezével

és azzal kente be az arcát.

Út

„Messzi útról kelnek fel

és megöregszenek.”

Szél jár kinn a kertben

néma kegyeletben,

galambokat hallani,

nem tudom, elég-e

szívünk messzesége,

hogy elérjen valaki?

Szánom már az útra

kélő rossz babuska

töredező lépteit,

lépked pusztán, hóban

és ellankadóban

öreg kínok tépdesik.

Jaj, minek is hívtam!

Mély, mély árkainkban

nem jár erre soha láb,

nem ér el az engem.

S akárhogy igyekszem,

elfordul a kacsaláb

és vele a kastély

s ki üveg alatt él

nem láthatja párját meg,

csak, ha majd a holdon

túl, a nagy korongon

kerek léptekkel átmegy.

Otthon

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hová

belépsz és itt marad

a lábnyomod soká.

Anyácska messze van,

pincében festeget

boldog-boldogtalan

kocsikerekeket.

A kicsi terraszon

kinő három virág,

ez az én vagyonom,

az egész ifjuság.

Megjöttél? Tartsd magad.

Nem enged még a rács.

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hol állsz.

Bár messziről jövök,

csavargó nem vagyok,

mutasd csak az örök

rostélyú ablakot!

Hol van a kulcs, a hang,

a kert, a kiskapa?

Anyácska messze van

és nem jöhet haza.

Bolond vagy, betöröm

az ajtót, ne komázz…

Itt állj meg a kövön,

mert szent a hely, hol állsz.

Itt alszik benn anyád

a fehér paplanon,

itt a bakancsa, ládd,

hogy felköltsd, nem hagyom.

Majd ha fölébred, a

kapuba áll, vigad,

hogy megjöttél haza.

Vesd le saruidat.

Vak

Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék

redőny mögött, puha denevér-tollak

között letölti árva életét még,

mielőtt a tárgyak belehatolnak.

Láttál-e súlyos, néma réteket

lehúnyt szemhéjaid mögött?

Ő ilyen puha tájon tévelyeg,

ahol a szag kemény s a köd.

Ő félve lép örökös szigeten,

megbotlik, biccen, mert lépése gyarló.

Szemed neki kemény és idegen,

borostás arcod olyan, mint a tarló.

Egy nagy szobában ül végezetül,

sötét, magányos széken, mint a törpék.

Lábával fogja a földet körül

és várja, hogy a tárgyak összetörjék.

Születés

Nem tudok megszületni,

már látszik a fejem,

ahogy áttört a burkon,

a vastag egeken,

görnyedek és üvöltök,

örökös embrió,

szívemben félelem van,

húsomban semmi jó,

a fölrepedt tojásban

héjasan és vadul,

szilánk közt megszorulva,

ahogy az ék szorul,

tagjaim összegyűrve,

a szülőutakon

hasít a húsban élő

és közös fájdalom,

a véres alabástrom

edényen át, örök

csúszásban, tapadásban

kiáltok és nyögök,

térdem mellemre zárom,

magamra guggolok,

hurok vagyok magamnak

s fájok, ahogy tudok,

recsegek, török, élek,

pereg a vér, a víz,

úgy fájok önmagamnak

és az anyámnak is.

Ülök

Ülök az asztal négyzetében és

a vékony könyvek sorfala előtt,

így kezdtem el már délelőtt,

de nem vagyok estére kész.

Meg kell tanulnom önmagam.

Emlékezni s felejteni,

mint mozgással a teret az

artistának kitölteni.

Ülve csinálom. Józanul.

És hallatlanul kicsiben.

Fejem a papirosra hull,

még jó, hogy nincs itt senki sem.

Gyakorolom önmagamat,

hogy eléggé legyek,

legalább úgy-ahogy

belengjem a teret.

Az álom rakétái már

cirkuszi fényt lövelnek,

de ezer mutatója jár

még órának, idegnek.

Elengedem. Lenn vár a háló,

sötétedik a hulló láthatár.

Pörög a test, pörög a lélek.

Nem sikerült.

El kell aludni már.

Varázsló

Arcát az égre fintorítja föl

és lába, mint virágok gyökere,

a mélybe nyúl, a föld alá,

hol elporladt a sok-sok anyaöl.

Fondorlatával bodorítja szépen

a hervadó kék, sárga színeket

és tépdesi az élő ízeket

a bogarak halotti jelmezében.

Nem értem őt. Fejére húzza lassan

a látomást, az omló szemfedőt

s arcára vonja azt a sok redőt,

mik néma jelként szállnak a magasban.

Az éjszaka megmoccan valahol.

A fény törik, mint hófehér üveg

ezer darabbá. S ő, a rémület

kormányosa, számlálja élüket:

hajlong, tusázik, vért köp és dalol.

Madár

Zúg a madár a táj felett,

szétbontja vastag levegőjét,

ahogy a pára áramába

belevágja keserű csőrét.

Bedobja izmai csomóját

az elébe torlódó égbe

ez a nyers gumi, zúgó labda,

húsok s csontok repülőgépe.

Ahogy a tóba hull a kő

és széttöri a vizek arcát,

a nedves égbe úgy zuhan be

s rácsobban, mint a vízi sajkák.

Verődik, lebben, zúg, hasít

s rugaszkodik e fényes állat,

elébe száll lehelletével

a félig értett elmúlásnak.

Mint elhajított kézigránát

bukik, csapódik, sistereg,

saját szíve áldozatául

szétrobban a mezők felett.

Vadászat

Felmentem az Öreg-hegyre,

hegyesre nőtt fákat

láttam, ezüst farkasokat

s tarka piroskákat.

Ködbe voltak burkolózva,

ködbe, keszkenőbe,

szaladtak le az oldalon,

bukdostak előre.

Mint az évek járásait

szorítja a fába

görcse, kérge és gyürűje,

ők meg a vadászba

voltak gyúrva, gyömöszölve,

mint tömérdek emlék,

ő meg leste hüledezve

a hitvány szerencsét.

Ordas

Ordas vagyok a szélben,

sehogy sincs nyugovásom,

futkosom és mögöttem

nincs lábnyom.

Falok bárányokat

s az éhes tél fal engem,

ordítok, hogy miért

vagyok olyan kegyetlen?

Növényi dal

„Circumdederunt me

gemitus beati plantarum.”

Növényi élet leszek én,

víg, okos moha,

nem sírok, nem beszélek

soha.

Alantas zeg-zúg kötelék,

bimbó-út, meztelen szirom,

olyan kicsi leszek,

ahogy birom.

Zöld, nedves szár leszek csupán,

merész és hűs növény

és hull és hull a harmat

fölém.

Kacs, inda, vázlatos szalag

és néha fönn a rügy,

mindíg-élő, fonódó

zöld, tiszta ügy.

Szétnövök világtájakon

harsányan s csöndesen

s a föld mélyébe eresztem

le vörös gyökerem.

Pusztulok, hogyha pusztulok

s növök, ha nőni kell

s barátkozom az életem

legvégső gyötrelmeivel.

Kezek

Nézzétek itt e kezeket,

erők és ablakok

forognak rajtuk, hadd teszek

velük varázslatot.

Kezembe gyűlnek hirtelen

a nagy folyóvizek

és homorú tenyeremen

erdő és fű zizeg.

Belémnőnek az alkonyat

után a sűrü fák,

így vagyok egyre hangosabb

és teljesebb világ,

hogy zúgok, zengek, ordítok,

mint egy veszett harang,

ahogy megmozdul annyi sok

erő fönt és alant.

Mint apró vasszilánkokat

a tűzszivű delej,

kinyújtva néma csápokat,

magához ránt, ölel,

ujjam végére hadd vonom,

hadd rántom a csalán

fájdalmaiban is rokon

fulánkjait reám.

Mindent tudok. Varázs szava

Sebes torkomban ég,

az ujjaimra húzom a

fény égő kesztyüjét.

A kőmíves és a pásztor

Kőmívesek csinálnak házat,

a pásztorok meg furulyákat.

Kemény homokot vág a vas,

pendül. A szalonna avas.

Bordó szine a paprikának.

Az emberek házat csinálnak.

A munka van a falakon,

embernagyságú hatalom.

Juhászok terelik a nyájat

a téli völgyben s furulyálnak,

meleg száll ki a furulyából,

a lelkével fújja a pásztor.

Haloványszínű tégla tartja

a meredek falat magasra.

Egy-két mozdulat megköti,

egy-két cicoma bűvöli

a házat és tetőt, eget,

a munkát és az éneket.

Varjak

Maga alá húzott

varjúláb a légben

kapaszkodik meg a

gömbölyű, nagy égen,

hogy le ne csúszhasson,

tartja magát végig

rémült szárnycsapással

a keseredésig,

verdesi a leget,

törekszik előbbre,

emelkedik föl a

sűrű levegőbe,

nem tudja maga se,

mi elől igyekszik,

de fekete párja

fehér havon fekszik.

Műhely

Belőled élek köznapi világ,

hozzád kötöznek gyökérrel a fák,

szél építi a beteges sarat

és kék virágokat nyit az agyag.

A föld csinálja az embereket,

bőre alól jön zegzugos meleg,

teremti százszor a gondolatot,

hozzá térnek meg gyöngék és nagyok.

Az út belé van vágva, mint a kés,

harsány a nap, ha küszöbére lép,

egymáshoz illeszkednek a kövek,

kirakják az emberi kerteket.

Hegyek és tavak dolgoznak velem.

Táplál a só és nyugtat a verem.

Szerszámokat és díszt hasít a fém

magán. Így élünk a világ meg én.

Ars poetica

Nem akarok érdekes lenni,

csak egyszerű,

a tárgyak éleihez

és szögleteihez hű.

Bizonyosat akarok mondani,

mint a matematika,

bemérni magam az éj

hajlataiba.

Négy és ötszögű ábrák

rácsai közzé,

mielőtt a fejem a pára

elgyötörné.

Tudom, hogy vonalak

és pontok

alkotják azt,

amit mondok.

Fények és szavak

Látnok

Így élek tíz-húsz éve már,

hogy látom, amit nem lehetne,

darabosan szemembe áll

a dolgok fényes, égi rendje,

mint fekete s arany tövis,

mely a csontok közé furódott,

benyomva tarkómig, tövig

szememben állanak a dolgok.

Hogy vijjogok és kiabálok,

mint őrült állat, akit a

buja vadászok eltaláltak,

szemébe fúródott nyila

az elmúlásnak, látva-látja

a levegőt és a halált,

zuhan a végtelen világba,

akit a fegyver eltalált.

Befelé, a szemhéjak árnyán

meglátja tollam és hajam,

meglátja gazdagon és árván,

homályosan és pontosan,

karmai közt a levegővel,

mely meleg, mint a híg arany,

meglátja rettentő erővel,

ami történik, ami van.

Rózsaszínű Rembrandt-fejhez

Lobog az arc öreg ezüstje

s lobog a vén fej is,

mint apró tűz, ahogy a füstbe

szikrákat lopva visz,

a hajtő rózsaszín parázs,

süti az arcot a

sokévtizedes lobogás

s a hosszú éjszaka,

amelyből kizuhan a fej,

mint fényes fahasáb,

sötétpiros ereivel

ragyog körül a sáv,

„ma már lobog a fejem és

magam is lobogok,

s elhagy a vér, az érverés,

akár a rokonok”.

Goya

Nagy szőke nők lobognak bennem állva,

egészségtelen, gyúlékony szeszek,

égő testemhez nyúlni sem merek,

kinyújtom kezem messzire a tájba.

Illeszkedem a multak mértanába,

a kék esők, a fémes, nagy szelek,

terek közé, ahol lehűlhetek,

mint kinn a kertek vaksötét virága.

Sistergő, égő testemet dobálom

az őszutó párnáin és az ágyon.

Sötét véremben úsznak, mint a holtak

olajos arcai és hánytorognak

a gyulladt szájak, égő fogsorok

menádjai s én égek, lobogok.

Egy kép

A hő letelt, acsargó tűz elégett,

marad a száj s a szemöldök-vonal

és földöntúli arányaival

nekifeszül a póri lélek

melle húsbélű, súlyos gyümölcsének.

Mozgása nincs, csak belülről szilaj,

alul nem izzik, hánytorog a baj,

redő fedi, befogta az enyészet.

Olyan a teste, mint betellett farkas,

nem acsarkodó, amúgyis hatalmas,

delej fogja a széles karokat.

A váll tömör, a nyak szinte gigászi,

arcában nyugvó tisztaságra látni

s mint a korbács, olyan a hajfonat.

Dzsungel

Henry Rousseau szellemének ajánlom

Sűrű bozótban jársz és övedig

kéküvegű virágok nyílnak

és hímes tavirózsák figyelik

törékeny táncát tagjaidnak.

Két sárga pont csak és fekete kör

szemed, ahogy a napba szúrva

villog, mint vakító tükör

a fákon áteső azúrra.

Nem érted a szerelmet, szíveden

félénken lépdel az oroszlán,

ahogy ledőlsz a végtelen

fű szálain, mint báva, holt lány.

Mégis jeleket hallassz s olvasol.

A fák között csókot találni

és kinyílnak előtted a botor

csodálkozás partiturái.

Csontváry

I. Ihlet

Újabban mindig megszünök és nem vagyok és nem vagyok,

a házakon merednek a vakablakok, vakablakok.

Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem,

nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem.

A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen,

egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem.

Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad

és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt.

Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,

nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.

Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,

nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,

nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld.

menekülök én szüntelen a belülről való elől:

sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül

a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.

Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek

és hallgató arcával is feleselek, feleselek,

vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani

kell, de körülkerítenek a fények szörnyü rácsai!

II. Lakás

A hártyavékony üvegek mögött

megannyi tárgy a sárga vitrinekben

lebeg. Az óra mutatója rebben

és méri az időt, ami örök.

Sovány szobám falán dörömbölök,

hogy láthassam a suhanó ecsetben

a duzzadt fényt s a napsütötte ebben

piros nyelvvel csaholó örömöt.

Mozog a lét, mint tenyérben a kocka,

vagy hálóingben guruló napocska,

sőt súlyos kövek között moccanó gyík.

Hurkolja rám, lecsüngő zsinegére

a bú a vak szobában, évről-évre

a mozdulat tehetetlen csomóit.

III. Ablakban

Legyen nekem könnyű a szomorúság,

mint másoknak a csuka és a pénz

és el ne hagyjam a tisztesség útját

ha kezemet bevonja a penész,

az ablakrácson nézzem, hogyan húz át

a világtájon hat téli veréb.

Kárvallásom az öregek ne tudják,

legyen nekem az asztal és a szék

elég négy fal közt, gubanc közepén,

a tűz ha lobban, ég, úgy égek én

az erős gamma-sugarak alatt,

kapaszkodom a széthulló világba:

idegen kézbe az apátlan árva

s piros szobákban várom a havat.

IV. Kémcső

Öregedik a kémcső a kezemben,

olvad üvege mint a kék viasz

a hosszú lángon. Amit elemeztem

lúggal, savakkal, ma már nem igaz.

Csipőfogós ujjam közt imbolyogva

vékonyodik és felkunkorodik

a széle, mint a párna pelyhe-bolyha

szállong, repdes, de nem az igazit

mutatja, csak a drága pillanat

aranygyűrűjét. Narancssárga fémek

s Cézanne-kék kövek kristálya vakít.

Nem az időt mutatja, csak a nagy

árnyak falán a másodpercnyi élet

játékait s a tűz fortélyait.

Képek

Egry József emlékének

Nem bírja a tér a világot,

kitérne, kitörne belőle,

a lányok s a ferde halászok

elszállnak a híg levegőbe,

oly friss ez a reggeli pára,

keveregnek és kavarognak

a színek a tomaji tájba

s nagy képei a Balatonnak.

Úgy ég a vidék vörös üstben

s a víz is lángol alatta,

az asztag is ég keserűen,

az ég ég s ég a veranda,

lebegve lobognak a székek,

a házak, a fák, a vitorla

s elönti a mértani képet

kibugyogva a nap teli torka,

ropogva törik meg a nádszál,

úgy égeti őket a festő,

égő madarak raja száll, száll

s zuhog le a kékszinü eső…

Egyenes tehenek menetelnek

pirosló körvonalakban

s tetején a sárga vizeknek

puha színek mennyköve csattan,

fölolvad a gyertya a tóban,

ahogy viaszát belemártja

a vízbe s az égre kilobban

a bősz alakok lobogása.

A két kamasz Betlehemére

is zúdul az ibolya áram,

a nők is eltűnnek elégve

s végül csak a táj, csak a táj van!

S a tóban a görbe, magányos

halász, aki küzd a keszeggel

s a tihanyi halszagu János

Jézust gyötrődve keresztel.

Húzódik a ránc meg az árok

a bánatos grimaszu arcra:

a mester oly szépeket lát, hogy

vergődik, irtózik az arca,

mert tudván tudja a tájat,

ahol nyugovása sosem lesz,

szemében eltörnek az ágak

s kialszik arcában a reflex.

Utrillo

Itt mindig zárva van a házak ablaka,

merednek almazöld és rózsaszin zsaluk,

senki se megy haza, talán nincs is hova,

porosan, havasan magában áll az út.

Még távlat is alig van, kietlen, kopár

az ég, akár a fal és foltos, mint a hó,

a vakolat vizes a gyárak kék falán,

a talaj összegyűrt, szomorú takaró,

amely alatt lapul az évszakok sara,

sok girbe-gurba rajz, híg, tájalatti képek,

mozdulna a vidék, egy láb kilépne a

homályból, de üres a telek, mint a lélek.

A levegőbe lóg az árva fák haja,

a szél külön megáll mellette, nem hasít,

mint üvegben a víz, úgy áll a laktanya

s a szürke dobozok: a butik, a trafik.

Hátul a sárga dóm, halovány, régi körte,

amibe nem harap a téli fagy foga

és mint a csigolyák mélyednek körbe-körbe

az évgyűrűk a fák fehér husaiba.

Fönn erkély sora csüng, aztán a földre hull,

hol javában halad a hallgatag darab,

de rómeótlanul és júliátlanul,

a házak tűzfalán nem süt ide a nap.

Itt készítette el öngyilkosságait

könnyű mérgekkel és ijesztő fegyverekkel

a mester, Valadon fia, tüze vakít,

elkészült: állva-áll a kordinátarendszer,

hová beméretett az örökkévalóság,

mint Modigliani kékszemű arcain

a tbc s a láz égette gyönge rózsák

és mosolyok mögött oválisan a kín.

Csak ház, csak ház van itt, a fogadók, a fák

között a tér lebeg, – de az is zárva van,

öröktől örökig így áll ez a világ

horizontálisan és vertikálisan.

Zrínyi tusája

„Zúgnak az úton a

Bécsi vadászok…”

Ne űzzetek, kürtök, ebek,

a fűben elbukik a lábam,

a homlokomig ér a seb,

haló holló se hull puhábban.

Ne jöjjetek már közelebb

a szűkre szabott éjszakában,

a torkomon a vér pezseg,

mint nyers és habos bor a kádban.

Fehér agyarak tőre áthat,

lándzsátokat ne dobáljátok

haragosan, aranyosan,

vad kelyheket, szilaj kupákat

ürítsetek! Az íj megállhat,

mivelhogy megadom magam.

Vörösmarty

Kevés-szó Istene, segíts meg engemet,

eldől a lelkem is, vörhenyes és beteg,

száguld a szél felül, a fák is hajlanak,

szorítsd csak, hallgattasd nagyszavú ajkamat!

Viharok bomlanak, nyögnek a nagy jajok,

karomban óriás csecsemőt altatok,

árnyékot vetve ring s bőszen száll, hogyha száll,

fekete hírt hozó, rőtszemű vadmadár.

Ez a szél hősökről tépi a rongyokat.

Szebb ma a virtus, mint a szilárd gondolat,

rohan és betakar, üvölt és vesztegel,

pompázó dalosok pernyeként vesztek el,

levélként hullnak a szikrázó énekek,

próba ez – próbára teszik a véneket,

kiáltó szenvedést visznek a fejükön

emberek az uton, bogarak a füvön.

Harsogjon aki tud, üvöltse szerteszét

emberi kínjait, isteni szégyenét,

pusztuljon a világ, sokszavú rengeteg,

kevés-szó Istene, törd le a lelkemet!

Radnóti Miklós emlékének

Fehér az ingem, mint a rabnak,

akire tiszta inget adnak,

hamár a lelke fekete

s nem engedik, hogy levegye.

Fölfele tartom fejemet, de

nem a búcsúzkodó egekbe

figyelek, hanem lefele,

hol él a fémek gyökere.

Itt állok s ingemet kitárom,

hogy a golyó majd eltaláljon

a mellközépen, biztosan

s magamhoz szorítom magam.

József Attila

Krétával írtál deszkafalra

törölhetetlen verseket,

de most az éjtől elragadva

hajtod alá a fejedet.

Világkiáltó száddal már a

szárszói sarat csókolod,

üti a férgek kalapácsa

bazaltkockájú homlokod.

Őrzöm sorod, mint falevélen

az ősz megőrzi a nyarat,

emberbőrömön ez az érem,

hagyatékodból fanyomat.

Ne ülj testszaggató vonatra,

ne kanyarogj a sineken,

kancsód ne hulljon száz darabra,

települj le a szívemen!

Körmödön kék az éji festék!

Huszonnyolc kerék súlya nyom!

Ne hadd, hogy ingedből kitessék

az éktelen birodalom!

Kezeden a halál csomói,

fogóddz belém, míg átmegyek

a sineken, hol meg kell halni,

egy kis gyerek s egy nagy gyerek!

Lefekszem melléd és e földnek

adom át minden tagomat,

hogy veled egyesülve nőjek

föl e hazában, mint a mag.

Köménymag

Iskola-nyitogató

Iskola, iskola,

ki a csoda

jár oda?

A takács, a kovács,

a kőműves meg az ács,

a kardjával odajár

kese lovon a huszár!

Itt tanulta meg az á-t

és a matematikát,

itt tanulta meg az ó-t,

mennyi szálat fon a pók.

Itt tanulta meg az í-t,

hogy a rózsa kivirít,

hogyan írja le az ú-t

s a Dunántúl csupa púp,

pörögtek az ő-k, az ű-k,

mint a fényes köszörűk.

Itt kezdte a hóember,

jaj, de szép a december!

itt sütötte meg a pék

a legelső kenyerét,

itt tanulta meg a csősz,

mikor sárgul meg az ősz,

minden ember itt tanulta

meg, hogy mennyit ér a munka,

é-t is, b-t is, c-t is,

itt tanulok én is!

Kinyújtom a kezemet,

ha ugyan elérem

a kilincset s bemegyek

pirosan, fehéren,

körülöttem karikában

kürtös-fürtös kobakok,

itt tanult meg a halász is

készíteni csónakot,

itt tanulta meg az á-t

és a matematikát,

itt tanulta meg az ó-t,

hogyan kötik a csomót,

meg a d-t, meg a t-t,

emberek becsületét!

Fekete Ernő

Fekete ernyő, fehér sál,

Fekete Ernő kisétál

a kapun,

hajadon-

főtt és megáll a havon.

Azt gondolja Fekete Ernő:

Ha nálam a fekete ernyő

és így állok a havon,

szépen mutatok nagyon

a fehér alapon.

Sálam, arcom két karéja

fehér, mint a tiszta tészta.

Igaz, a nyakam

sohasem mosom,

lábam úgyis földig ér,

minek lenne hófehér.

Azt gondolja Fekete Ernő,

ernyő, kendő elegendő

hogy szép legyen valaki,

hófehér és alaki,

sétálhat az útra ki,

ragyognak a gombjai.

Hiába kerített sálat

a nyakába, meg sem állhat,

csúfolják a gyerekek

az uton,

a havon,

barátságos alapon

s piszkos útra,

egérlukba

hajtják, mint a kereket

kergetik az egerek.

Csuda buta Fekete Ernő,

azt hiszi, hogy elegendő

sál a nyakába,

cipő a lábra

s a kezébe fekete ernyő.

Pali úr

Pali úr, Pali úr, Pali úr,

ne szaladj, ne siess, ne butulj,

ki ne fuss a világból, a kék

levegőbe ne bukj bele még!

Az égbe vered kobakod!

Ki ne fuss a világból, ahogy

lábasból a habbal a tej,

megsínyli a láb, meg a fej.

Vigyázz, magad összetöröd,

mint tagjait az a török,

kit ránt le vala Dugovics,

beütötte magát amaz is.

Dadogott az ütéstől a nyelv,

zuhanó port annyira nyelt,

kopaszon repülő, az egész

arcát betörő fa-vitéz.

Pali úr, ne szaladj, sohse fuss,

igazán sohse bánt a kutyus.

De ő szalad, falvakon át

s utána nyomulva kutyák.

Az új kenyér köszöntése

Búza, búza, búza,

búza koszorúja,

fonjuk a nyakunkba,

véget ért a munka!

Szántsatok és vessetek,

arassatok, emberek,

süssetek friss kenyeret,

mostmár ünnepeljetek!

Zúg a határ,

forog a nyár,

pereg a mag,

görög a nap.

Legényeknek a vállára

süt a nap, süt a nap,

a leányok garmadába

gyűjtik a kalászokat!

Gyűljetek egybe,

fényes keresztekbe,

búza, búza, búzaszár,

növekszik a súlya már!

Kedves apáink,

drága anyáink,

köszönt titeket

Péter és Bálint.

Jóreményt adó,

magokat osztó,

nehéz munkátok

búzára bontó,

verejték ontó,

gyönyörüséget

árasztó, áldott,

törető élet!

Emlékezzünk a fényes kaszákra,

a hajolásra, takarodásra,

gyűrűs kalácsra, gőzös ebédre,

nagy munka multán fehér kenyérre!

Búza, búza, búzaszál,

nincsen, ami talpon áll,

levágta már az apám,

bekötötte az anyám,

kicsépelte a bátyám,

megőrlötte nővérem,

mi meg majd lakodalomkor

nevetünk a vőfélyen!

Pereces

Itt van a legjobb, a legtökéletesebb!

Itt lehet kapni a négyfülü perecet!

Forgatom, számolom, földobom, gyerekek,

nyúljatok, mérem a, nézem a kezetek,

egyszerre hármat is egyetek, vegyetek!

Nézzetek, láttatok ekkora lyukakat?

Átférnek, átbújnak rajtuk a madarak!

Ha a fül lemarad, ha a fül leszakad,

fölragasztunk egyet pillanatok alatt,

az a jó, amelyik legesleglyukasabb!

Nem forgattam, megégettem, elfeledtem, he-he-he!

kemény lett a teteje,

kormos lett a feneke,

két oldala, baloldala, jobboldala fekete!

Gyere, gyere, gyermek,

szórj rá fehér pettyet,

attól még az öregek is,

bújócskázó madarak is

éne-, énekelnek!

Egyszerre hármat is egyetek, vegyetek,

nyúljatok, mérem a, nézem a kezetek,

forgatom, számolom, földobom, gyerekek,

itt lehet kapni a négyfülü perecet,

itt van a legjobb, a legtökéletesebb!

Régi karácsony

Paripán fut a szél,

a nyomába se ér

sem a fény, sem a tűz,

mit a gally keze űz.

Lobogó, suhanó

utakon fut a ló,

azon ül a lovas,

szeme réz, keze vas.

Vele fut, vele jő

lobogó levegő,

körül alszik a táj,

suhan el a huszár,

gyere már, gyere már

falovas, fahuszár.

– Szeme süt, keze üt

iszonyú erejűt. –

Paripád kanyarul,

fut a szolga, az úr,

fut a sok idegen

hidegen, melegen!

Idebent didereg

a sok árva gyerek,

ide vár, gyere már

falovas, fahuszár!

Lánykérő

Ti ti

szereti

szere szere

ti ti

Reggel is

este is

télen is és

nyáron is

keze is és

lába is

emez is és

amaz is

Görbe

pörge

fakalappal

mendegélt a

réteken

körbe

szamarakkal

utazott a

szerelem

piros pipacs pántlikája

kerekedett kalapjára

integetett két kezével

fehérrel és feketével

ti ti

szereti

állandóan

szereti

Integettem

jókedvemben

legyen kész a vacsora!

legyen kész a hordók bora

hajló füvek menyasszonya

mert a kedvem akkora

Láb láb

szarkaláb

muzsikáljunk

legalább

fűzfasíppal

liliommal

mindenféle

limmel-lommal

rózsatövis lesz a verő

hajadszála a hegedű

Ime itt vagyunk

Székünk asztalunk

kacskaringós karikába

a menyasszony udvarába

letettük

Ripsz-ropsz megettük

a galambot süteményt

rigó-húsát mák-lepényt

bemutatjuk

alapostól

kalapostól

az apostol vőlegényt:

ti ti

hirdeti

a falukon a réteken

hogy elfogta a szerelem

legyen övé a ruhája

s amit kiván szeme-szája

szép kisasszony add magad

ölelésre derekad

evésre a táladat

ivásra a poharad

alvásra az ágyadat

Mi elmegyünk

Nincs szeretőnk

Neked legyen

jó szerelem

Üsse kő

az a fő

csak hogy boldog legyen

Ti ti

szere

Levél

Sete-suta,

vizek ura,

kicsike halász,

ugra-bugra

kisfiúcska,

ugyan mit csinálsz?

Eszed-e már,

ha jön a nyár,

a köménymagot?

Én azóta,

tudsz-e róla,

mily kövér vagyok?

Halászod-e,

megfogod-e

a kék halakat?

Csalod tőrbe,

keszkenőbe

a madarakat?

A méhkasod

gondozgatod?

Pereg-e a méz?

Megszámlálod

a világot?

Milyen messze mész?

Ide-oda

megsózod a

béka üstökét,

hogy megfoghasd,

a hajókat

szereted-e még?

Asztal alatt

húzod magad,

ha jön a verés?

De ez hagyján,

én fiacskám,

nagy vagyok s nehéz.

Táj, nővel

Pasztell

A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,

az ablakomból látom, mezítlen láb halad.

Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék

ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,

hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,

hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,

ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

Ha néha megpihen, mellére rátapadnak

fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe

s szívják belőle a szerelmet és az ablak

keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,

mint bábok színházában türelmes figura

és mint az alvajáró átszeli a vidéket,

az ég aljára lép s betér a kapuba.

Feleségemnek

Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is,

mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is.

Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele,

testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje.

Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga,

szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama.

Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat,

találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt.

Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak,

hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak.

Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen,

megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen.

Márciusi reggel

A fák inognak, mint a film,

ha megremeg a vászon,

mint egy átlátszó pantomim,

lebegnek át a tájon.

A fűtőtestből a meleg

fölszáll s a napba füstöl,

elmozdítja a testeket

a márciusi üstből,

kavargó, súlyos, fortyogó

edényből, hol a harcsa

fől és fölötte száll a só

a világos magasba.

A reggel tava nől, dagad,

ragyogva, zúgva füstöl

s a völgyből merek halakat,

az üstből, színezüstből.

Mirjam éneke

Ne tekintsd alakom, min fecske cikkan át,

ne melleim szökését vagy hasam vonalát,

a számat nyújtom ím, mint hosszú poharat

s hozzá örvendezésül a fehér fogakat.

Nem dícsérem hajam finom kötélzetét,

a holdfényszinü sátort, hová az úr belép,

a testemen virító sok-sok csecsebecse

nem arra való, hogy szemed észrevegye.

Nem is magam vagyok, a számum szele hajt,

apró homokba föd, velem kavar vihart,

nem én vagyok magam! oázis vize csak,

a rablóban az önkény, ami szivemre csap.

Inkább vizek hala, patakok gyöngyei,

vagy korsóban a méz, mit ki kell önteni,

más, más vagyok! ne vedd alakom bizonyosnak,

idegen elemek szivemben hadakoznak!

Kerülj körém mint kígyó, ha válik s nől a hús,

a levél illatától vagyok százszorta dús,

ölemre hull az éj, mint fekete ruha,

a völgyben állok, mely, mint üres skatulya

a hegyek közt mered, hol nem folyik folyó,

– csak én vagyok a víz, csak én vagyok a jó! –

eressz szelek szirénje, hogy homorítani

tudjak a csillag csúcsán és az legyek, ami.

A kardok élein hibátlan járom táncom,

karjaid karikája, mint a tűzgyűrű, átfon,

nézd, ennyire vagyok, se nő, se én, se más!

virrasztok, mint a gyertya fölötted, kék marás

ég nyakam ívein, hol fut a vad szalag,

engedd, a karikán én is áthajtsalak,

ne tekintsd alakom, inkább rög és moszat

eléktelenitette meredek arcomat.

Virágos dal

Te, terheshasú asszony,

hadd mondom csöndesen,

virágzó törzsed, széles

csipőd úgy szeretem.

Ahogy megülsz a padkán

vagy úton lopva lépsz,

hajolsz, csordulsz, tolódol,

súlyos vagy, mint a méz.

Vékony melled mögött ver

megszorított szived,

fejedben kavarognak

eljövendő szinek.

A két kezed lecsüng a

földre meredeken

vagy óvod behajlítva

a fényt a gyereken.

Kihajtassz, mint a vessző,

megújulsz, mint a termés,

burokban ülő árva

gyerek vagyok, ha elmész.

Táj, nővel

A domb falán a terrakotta házak

a tiszta levegőben úgy vigyáznak,

hogy egymáshoz ne érjenek,

mint logaritmus képletek

fejezik ki a megközelitést,

szomszéd ricsajt és vékony keritést,

a másik házba dugott szeretőt,

ki a sok vadnövénybe belenőtt.

Most látom, kívülről csak, mennyi baj van.

A nő kobakján szalmaszínű haj van

a szájaszéle, mint a papiros

olyan vékony, és szeretni tilos.

Vödörrel mer vizet a kútról, aztán

bámul az útra, elindul a lankán,

ringatja végig tömött fenekét

e szerelemből szőtt fehércseléd.

Ha este marja, mint kutya a koncot

a férje, ő meg játssza a bolondot,

felhőtlen égre gondol, tág tavaszra

és gyűlik könnye, mint a pénz, kamatra.

Az égen vadludakat hallani,

kivül a lélek, belül lásd: a húsát –

s kiütközik a tájon valami

kis, matematikai szomorúság.

Edények

Valami mindig fáj,

egy korsó vagy egy ember,

ahogy megtelnek bő

mézzel vagy szerelemmel.

A díszeken, a mintán,

a bőrön, szöveten

keresztül látni, hogy nő

bennük a szerelem.

Hogy vastagon csorog,

kígyózó, lassu tánccal

a méz, a sürü méz,

aztán elomlik lágyan.

Ákombákomokat

rajzol a felszinére,

szivet, szerelmi ábrát

a gömbölyű edénybe:

ragyog a méztükör,

de ha belehajolsz,

nem látod önmagad,

csak gyűrött, gyatra, gyors

képet, amit lefog

s eltorzít a ragacs

s a méz ikrái közt

te hallgatag maradsz,

mint sziklás, összetört

fájó arc, amit a

méz rántott le a mult

buborékaiba.

És ahogy nő a szint,

az árnyékok keze

ahogy tölti a korsót

s az embert is vele,

közeledik a száj,

edény és ember így

mézzel és szerelemmel

szinültig megtelik:

kicsordul már a száján,

lecsorog már az arcon

a mézből, szerelemből

ikrázott arc. Az arcom.

Meddők

Az alkonyatban burnuszos menyecskék

haladnak el a szomorú uton

s utánuk, mint a palettán a festék,

vibrál az őszben néhány lassu nyom.

Tüzes lábakkal bandukolnak erre,

hol lomb között az esztendő lakik

és mint a pók finomszövésü selyme,

nyúlnak, remegnek ezüst ujjaik.

Libegve erre, táncra térve arra,

szép ujjaik piros, kék köveken,

s az arcukat a szélrózsába hajtva

rebbennek szét a patakvizeken.

És sejtmintájú gesztenyék gurulnak

előttük, hajtva barna szineket,

nem is kisérik járását az útnak,

csak gyereket keresnek, gyereket.

Idegenek

Teát csináltam, kikerestem angol

szavakat Antonius beszédéből,

hajnali kalácsot hoztam a péktől,

faragott képet csináltam magamból.

nem jóvátenni, csak, hogy jobb legyen

csipegetni a csirke sápadt húsát

és az elrendeltetett szomorúság

tört tányéron és keserű vizen.

S a régi szeretőmet nem találom.

Eljöttem hozzád, hogy ne légy magad,

két hétig voltam nálad s ezalatt

csak mozdulatlan feküdtél az ágyon.

Óra

Nincs egy nagyóra, amely ütne

és mutatná az én időm,

mely mutatná, hogy szemlesütve

felém egy drága néni jön

s hogy édes-e, hogy keserű-e

a perc és bongna békitőn

s jelezné fényes, sárga tűje,

mi változik lenn és mi fönn.

Az egész házban nincs egy óra,

mely mutatná, hogy mit tegyek,

mikor menjek találkozóra

avagy velem mit tegyenek,

hogy perceim megsokasodva

hova, hova is legyenek

s jelezné fényes, sárga tolla

a halált, vagy az ünnepet.

Sárga

És olyan sárga a kezed,

oly sárga a pupillád

körül a narancsszélü kör,

ahogy kibontja szirmát,

és áraszt sárga könnyeket

az örömtől, a bútól

és sárga vér bugyog elő

az erekből, a húsból.

Szemöldököd zuzmója,

öled sűrű füve

a sárga combok mellett

vakítón fekete,

hajad növényzetéből

a sárgapajzsu homlok

mentén feketeszálu

keserüséged ontod,

de hasad héja sárga

és belül sárga vagy,

sárga vagy, mint a márga,

sárga vagy, mint a nap.

Nyár

Mint asztalon a sárga tál,

itt van a nyár, itt van a nyár.

Szinültig rakva, gazdagon

beérő méreg, egy halom

virág, gomolyog, mint a füst

az illata, arany, ezüst.

Üvegpohár, hasadt gyümölcs,

Gauguin-csendélet, árva, bölcs.

És ikrasúlyú, sűrü méz,

azt hiszem ennyi az egész.

S külön kupacban egymaga,

a tűz, a víz, a réz, a fa.

Badacsonyőrs

És dolgozik a kalapács

és kört rajzol a körző,

a kemencében a kalács

megsül, kotyog a tömlő.

A lugason rövid sugár

szalad s a sárgarépa

elbuvik a homokba. Jár

a köveken a béka.

Az asztalon a teritő,

a teritőn a minta –

mint szekér, szalad az idő

és a fehér ladikba

beugrik a keszeg halász,

leengedi a hálót,

egy pontyot fogott. Semmi mást.

Augusztusvégi nyár volt.

Fejek

Ezek a fejek s dauerek

feküsznek ott a párnán

mint fényes fekete legyek

ezek a fejek fekszenek

a szobák félhomályán

Kívülről épek rendesek

de a párnán ők fekszenek

mint a bogár a hátán

ezek a fekete dauerek

Ügyesek ők és üresek

föl vannak pántlikázva

de a párnán ők fekszenek

ezek a fekete fejek

A nő valahol elveszett

a buta alvilágban

új Orfeuszok kellenek

hogy újra megtaláljam

Húsok közt

Ó s üde húsok közt vergődni lassan

míg némán nyílnak hosszú hajlatok,

az izmok penderítő vászna fog

mint feszes pólya, úgyis ezt akartam.

Hajak hosszán csüngőzni, mint az ékszer,

szemek vonásán vad, fekete dísz,

próbáltatásom és tanom ez is

s az epidermis laza kínba vész el.

Mint Dante poklán szállok körről-körre

a szűkülő és szűkölő uton,

virágom nincs, tudásom nem tudom,

egy más világ guzsalya vett örökbe.

Húsok falán és gömbölyű kis gombák

között erős fejem vesztegetem,

ez a dicsőség, ez a szerelem,

hogy tisztaságos vággyal gondolok rád.

Esztendők járása

Én mondtam, nem hittétek el,

hogy vannak szeplős asszonyok,

csapott-szoknyájú, ritka-térdű,

eszelős és nagy-szemezésű,

majd meggyűlik a bajotok.

A fák ágain nincs levél.

Nem baj, ha jő a durva szél,

elszáll, akár a hó, a tél

és kinyílik az almafa.

Ez a tavasz. És jő a nyár

kertünkbe, mint a szarka-pár,

csörög, aztán a fákra száll,

az ágak árnyékaira.

A sárga ősz se marad itt

a legutolsó hajnalig,

kellékeit, cókmókjait

összeszedi s a hegyre megy

s a sápadt kő közt búvik el,

barlang falára festi fel

festékeit – óh, régi jel –

és számolgatja: egy meg egy –

Veszetten fussatok, virág

nyílik kezükben, úgy bizony,

ajkukon enyhe vér tapad,

szemükből is virág fakad,

de nem rózsa és liliom.

Szeretők

A szeretőknek nincs szobájuk,

se áttört csipkefüggönyük,

sötét madarak között laknak,

mellükre holdak kékje süt.

Szemükben lógnak nagy narancsok,

mint félig kinyílott sebek,

melyekből dőlnek sűrü nedvek

s csorog, csorog a szeretet.

Személytelenek, mint az óra

és fontosak, akár a perc.

És velük együtt sírsz, ha néha

az ágyon mellettük heversz.

Csapda

Varázsvessző takarja el,

ágak fedik, verem,

nincs szerelem.

Karó hasítja fel

a beléhulló vadakat.

Madár kerüli,

gida keserüli

a boldog nyarakat.

Görbe lábú nő

Óh ismerem, lábára áll

és tartja azokat,

alulról kezdve megveti

a bokacsontokat,

görbíti élét azután

a lábszárainak

és kifeszíti combjait,

mint hentes az inat.

Tudom, a lába itt lakik

és szőrös, mint a nyest,

a trafik mellett, a Retek

utcában egyenest

és görbe lába, mint a kard

üt és hadakozik,

a szoknya alól kimered

és úgy vagdalkozik,

kidülled, mint a holdkaréj,

ha felhőn sokat ült

és mint maga a ló fara,

hol lába egyesült,

le-föl mozog, ha elhalad

e nagyszerű baba

és látja őt a kisgyerek,

a szűcs, a katona.

Parasztlány

Indul a lány, fölfogja kapáit az úton,

görcs veri a derekát, mégis a sorra hajol.

Napfény játszik a szöllőn, melle kiugrik,

sorsa a bot sora és szél veri combja körül.

Két keze a szerelemre virágzik a földön,

mégis a népnek adózik a zöld levelek közt,

ő a világ ereje, mert szive gömbölyü kő,

áldozat, érdemes és izma erős kötelű.

Emlék

I.

Ott él a széles ablakok mögött,

ahol a redőny ritkára van húzva,

villogó rácsok ábráiba bújva

ott él, sugárzó léniák között.

A sima asztalon keze

hever, mint egy csecsebecse,

ónszürke tárgy, miről levált

a burok és a mész. Megállt,

ferdére dőlt, mint üres erszény

és kápolnában a keresztény.

Óh élsz-e még? És várlak, várlak,

vedd föl magadra a ruhákat,

a nyakadba a köveket.

Nem mozdul, nem lép közelebb.

Csak ül a nagy tetők alatt,

magába roskadt áldozat.

Megverték kézzel, ostorokkal,

száján vibráló cső a sóhaj,

szeme alatt gyűlik az árok.

Hallgat. Ütik-verik a sávok.

II.

Emlékszel-e, én jöttem-e,

vagy a hajó jött lefele,

az egész város a szobába

jött, ömlött, mint a víz a kádba.

Mi maradt kinn, én Istenem?

Csak nem a zubbonyom, de nem,

üljünk le itt, ne ott a párnán

és távolabb. Akár a márvány,

olyan hideg lett a kezed

és merev a tekinteted,

de nézd, a fényképek között

milyen sok régi ismerős…

Rázlak, rázlak, mint gyáva bábút,

aki az ágy alá bújt.

A fekete és a fehér

képek között van az enyém.

Ne nézz, ne nézz üvegszemeddel,

bújjunk az ágyba, jön a reggel.

Az ágy, az ágy is kőkemény,

eljegesítette a tél.

Ébredj tündérem! Rázlak, rázlak,

vesd le magadról a ruhádat!

Mellére lóg a feje, a

testének nincs akarata.

Se szerelem, se játék,

se fény, se árnyék.

III.

Ott él a harmincéves távon

és minden évben van karácsony,

sötét szoba, világos nappal,

tele villogó poharakkal:

üres pohár, tele homállyal,

mert le van húzva a redőny.

Fekszik sima, szomorú lábbal,

fekszik a fehér lepedőn.

Július

Forog a kert, sápadt tökök

ülnek a lapulevelek

alatt s a leesett gyümölcs

savós homokban hempereg.

A rücskös, zöld uborka meg

idő előtt fonnyadni kezd,

a kerítések rácsain

bedől a meleg egyenest.

Szoba függönye lógva lóg,

száraz, zörög, akár a drót

s a vézna, vékony fű felett

a dombok arca fölrepedt.

A kút se mer. Lélegzete

elállt, csak nyög másfél hete,

a csorda elmegy, elbuvik,

nem szól az erdőn a kuvik.

A házról csepeg a szurok,

recseg a szürke kapu, sok

egér fut ki a föld alól,

olyan hőségben áll az ól.

És nem futnak a szarvasok.

Hideg, sötét bort vesz elő

a gazda vén keze. Ragyog

a napfény, mint a puskacső.

Hegyen

A vékony ősz fekete papirosból

ragasztott a törzsekre ágakat,

északra öreg krokodílbőrt rajzolt

s mohát, ami a tavaszból maradt.

A bükkfa bőre az eső után

a párducok szőrénél feketébb,

mint bőrkötéses, vastag biblián,

kígyózik rajta a tömött sötét.

A karvastagnyi ágak pedig a

legbelső körükig át vannak ázva

s mintha nemrég egy óriás csiga

ment volna rajtuk: ottmaradt a hártya

csúszó hasa után, a fényes út.

Gyökér zugán sok hamvas pókfonál

húzódik meg és egyre szomorúbb

az erdőségi vad, hogy nincs a nyár.

Ősz, tussal

Nem lépdel a régi madár a füvek közt

és holt a vidék, amennyire holt csak

az lesz, aki szebb napokat látott valaha.

Nem jajdul a rét, elvette paraszt a

kaszával a kedvét, nem leli többé,

nem hozza meg azt se kocka, se jó kabala.

Így áll ez az ősz. A határban indul

a gólya, a csúf denevér a szögre

akasztja magát és alszik a várban. A fény

nem izzik a rőt szemeken, lehullott

sok árva gyümölcs elhagyva a húsát,

kabóca vigad keveset még meggy tetemén.

Megdöglik a légy. Mi haszna a tarka

virágnak az ősz közt? Hull a világra

a pernye és száll a tóra a szürke hamu.

Algebrai pontok jelzik az őszt. Oly

szabályos az út. A hegyekből egy nő

jön elő, az ölén friss hó van, ékalakú.

Tudom

Tudom, hogyan ernyednek el

üléskor is az izmok,

hogy szüntelen, önkéntelen

szerelmemet szólítod,

az izmok koszorúiban,

a vékony hajlaton

erőszakos delej nyilal

és vágy sajog, tudom.

Magad sem érted. Fesztelen

mozdulsz az árva széken.

Hogy még mélységesebb legyen

a csontokért a szégyen.

Oly vakmerő, ahogy forog

a bot végén a tányér.

Mintha menekvő állatot

ütés a vékonyán ér.

Őszi chanson

Mennek az utakon leburkolt emberek,

alig lép az öreg, alig lép a gyerek.

Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik

és hártyavékonyan a falra rajzolódik,

tünődve emeli ebonit lábait,

verődő, lassu film, amit a múlt vetít

az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan,

lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban,

izomtalan szobor, végeredményben bárgyú,

sima, határtalan és sárga ujju bábú,

inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad,

emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat

és ferdén verdesi bokáit az eső,

öröktől-örökig így halad ez a nő,

az ő szivében ég mindegyik szerelem

s lábait, kezeit nem osztja meg velem.

Mutatvány

Sivár a föld, mint hátán a tanya,

egy fa az égbe karmol, kutya ásít

és nyöszörög az ólak ajtaja,

ahogy homorú vitorláit

fölfújja, mint a széles arcokat

a szél, mint a bohóc az arcát,

hogy elijessze a madarakat,

feldöntve a bűvész kalapját,

de azok csak szemébe szállanak,

nem tudja elzavarni őket

s a repdeséstől, mint a bő patak

indulnak meg a szeméből a könnyek.

Ilyen az ősz. A cirkusz megszakad

és összedöntik óriási sátrát

s a tarkakockás, nyúlánk mez alatt

a vincellér cipeli teste zsákját.

Télen

Köd-ködre hull,

a gomolyag,

két hétig eláll

a gondolat.

Mesgye mellett

megy a szamár,

a gondolat két

hétig eláll.

Szívemben a

bánat érik,

a gond eláll

egy-két hétig.

Nő, mint jég a

fán, a magány,

a beszéd két

hétig eláll.

Hóban

A padon havak ülnek fényesen,

mint korszerű és áruházi tárgyak,

közben az érdemesre csiszolt ágak

a leget különítik élesen.

Az úton síkos szánsinek szaladnak,

fénylik rajtuk a világos világ.

Van aki fél, van aki nekivág

és mennek, taposnak, de nem haladnak.

A hó körülfog, ámde nem parancsol.

Enged, kerít, őriz és elbocsát

és aki rajta hagyja bocskorát,

annak harangoz hófehér harangból.

Né játszd a hőst, ha hó kerít magához,

engedj neki, ha ő nem enged el,

hidegre és szikárra emberel

s odaterít egy hatvanéves fához.

Kettős zsoltár

Hé, szeretsz? kiáltottam a gépkocsi után a fasorban

és kiszállt a vékonyhajú nő,

lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.

Ugyan. Sohase láttalak.

De ismersz? – Nem mondhatnám. Mégis,

tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,

kivánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,

melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.

Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében

és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak.

És megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal

lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.

Én mondtam a szavaimat. Árnyékos szemed fekete ital,

ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven

kagyló, de szeretsz-e?

Ugyan. Sohase láttalak.

Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.

Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress,

szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen

idegen vagy és százszor ismeretlen?

A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás

köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne

szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,

nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.

Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes

mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon.

Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,

melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik

karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.

Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk

hevét. Sohase voltál és sohase leszel.

De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,

hogy lelkemig érj.

Ma is futok, de nincs hová.

Menekülök, nincs is ki elől,

tűzvörös erdőn át szaladok

s nincsenek éjszakáim.

Kavics utca árka

Legyen virág a dombon,

ha verseimet mondom.

Szép sárgaarcú rózsák:

tökéletes valóság.

Útszéli árkon ültünk,

délelőtt. Tündököltünk.

A város messze lenn volt,

a napsugár meg fenn volt.

Két nagyranőtt szerelmes

az árokszélen. Kedves

és fínomléptű szél járt,

mi játszottuk a tréfát:

két óriás szerelmes,

két bibliai kedves,

ki épp a kedvét tölti:

két ég és föld közötti.

Víz alatt

Úszom, úszom a ferde víz alatt

az éjszakában laza utazó,

elhagyva a sugárzó partokat,

azt ami jó, ami egész való,

üveges hal, az éjszakába vágva

a vizek közé, mint valami kés

úgy fúródom sebesen be az árba,

mögöttem, mint a seb, nyilall a rés.

A habokat tárom föl önmagammal,

köröskörül az anyag gyöngyösen

gyűrűzik s én, akár egy éles angyal

a víz alatt úszom meredeken.

És vágok, metszek, hogy a vízlapok

között azt lássam, ami elmerült

s a mult fenekén fekszik izgatott

várakozással, mint a sebesült,

emlékeim nyitom fel, néma zárat,

sebek között a hallgatag reteszt,

a csókot, ezt a vízbefúló szájat,

mely víz alatt is lélegezni kezd,

a fulladás sötét tekintetét –

vak látomásba fúródó triton

meredek téren zuhanok feléd

s az éjszakát, a vizet fölnyitom.

Dereng a mult. A vállak néma íve,

hat mozdulat a sűrű ködön át,

lebonyolódnak, multtá egyesitve

a halhatatlan ceremóniák,

a kabalák, a csókok és az ábrák

között hanyattdöntve úszol felém,

arcodra nőnek túlvilági hártyák

s alszol, alszol, mint vízalatti rém.

Paradicsom

Ne ijedezz, ne félj, hozzád se nyúlok én,

járunk csak nesztelen a húsos fák között,

rigók, galambok és növények rejtekén,

hol hernyók alszanak s guggol a néma rög.

Itt messze van a fény, távol a halk vonat,

nagy platánlevelek a halántékodat

eresen befedik, itt előveheted

a szem-nem-látta, kéz-nem-fogta melledet.

Ez a paradicsom. Ádám és Éva úgy

szerette egykor egymást, hogy ideszorult.

Hajad ne féltsd, a szél zúg, de hozzád sem ér,

a vizeket veri, jajong, de nem beszél.

Itt, mint a csonka ág, szögletes mozdulatra

hajolhat a karod, a táj megérti ezt,

nem görcs a csók, hanem puha, akár a vatta

s a csend olyan erős, hogy szinte megreped.

És semmi kapcsolat, mely törné a valódit,

nem kell mozogni sem, talán szeretni se,

a szerelem külön, távol lebonyolódik,

magától, hűsen, absztraktan, mint a mise.

Nem kell még élni sem. Ezüst szemed az égre

meresztheted, ahol eltört a napvilág,

csak ülünk csöndesen, két gondolat edénye

s beszélgetünk fehéren, mint az ifjúság.

Aranyos

Aranyos bogarak meditálnak a légben alélva, a hernyó

göndörödik szaporán, szőre ezüstje kiáll.

Zöld levelek a fonákjaikat mutatva röpülnek

szélbe ki, szélbe be és harsan a völgyben a hárs,

nő csikorogva, a kérge leválik, az útra lehámlik,

reccsen az ág meg a törzs pikkelye, annyira nő.

Sátort vertek a szélben az ágak, a ponyva kicsattan,

zúgnak a fények a fán, napsugaras lemezek:

hő kupola képződik a légben, alatta hevernek

két mogyorószinü arc, hajdani két szeretők,

búg az a csók, hadakoznak a szájak, a szók szakadoznak,

lobban a vad szerelem, dobban a nyári vidék.

Ömlik a fákra a fény, szakadozva kihajlik a blúz és

melle virága kihajt, mint erezett tulipán,

szél keze fogja csak így, finoman, szeretőn, hevenyészve,

aztán csók a fehér, kockalapú fogakon

hangzik, olvad a kertben a meggy, laza húsa kifordul,

szél zúg s mint a csiga, úgy tapad egyre a száj.

Fejed lehajtod

Fejed lehajtod. Nincs szemed,

vagy csak előlem eltakartad.

És magadra erőlteted

a fölemésztő, vad nyugalmat,

szemhéjad keserű zugában

feltorlódik a tűz, a víz.

Magamra hagysz a félhomályban,

mielőtt végkép elborítsz.

Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,

a réteken át idejön,

két nagy szeme ég, haja lebben,

az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája

sugaraz rá nagy sisakot,

karját kinyújtva a tájba,

mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,

a fák közt, rajz a vizen

cikázik az árnya, a lépte,

hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!

tudod-e, hova érsz, te leány?

itt zúgnak estente a vermek,

itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,

az ünneplőm fekete,

ősszel madarak raja krúgat

és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,

a melledet hó födi el

és nappal oly nagy a magányom,

hogy estére nem birom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?

sugaras kicsi énekesem,

kapaszkodj nyírfa-levélbe,

azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,

mezítlen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,

s a bíbor nagy hegyeket

el kell, hogy bírja a vállad,

mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,

csiga fel, csiga le, ez az út,

és én adok néked majd három

szivet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,

mi öleli hosszan a fát,

szeretlek, mintha te élnél

helyettem egy életen át.