Vándor

Még várom, hogy majd holnap megszeretsz, megérkezem türelmesen, ahogy csak egy idegen tud, aki kékeres kezével minden házba bekopogtat. Nem úgy vadul, arcod arcomba fúrva, mint ismeretlen, égő darazsat, mely behatol a legvégső azúrba a szem mögé, ahol a könny fakad. Nem úgy vadul, tárulva, női módra adod szíved a bordáid között, mint vörös labdát, közben kirabolva azt is, amihez nincs semmi közöd. Nem úgy, hogy vársz az éjben, mint a lámpa, izzó szemeddel nézve a sötétet, s a pokrócok ideges oldalába csavarva ülsz, mint otromba cselédek, hogy csigolyád is reccsen, jövök-e, a feketülő útakról letérek, be a kis házba, ahol menedéket nyújt majd a test s a lélek ördöge? Az izgalom kis csatornáiban nyilalló csókkal nem lehet szeretni, kevés a kar, hogy átfogd testemen a széles kínt, mit nem bírok levetni. Még várom, hogy majd megszeretsz. Ahogy a vándor énekel egy végleges dalt valakiről. Ruháid fölkapod s az útakon tökéletes leszel majd.