Keszthelyi egyedüllét

Magányom jó, uras, a dolgok ellenséges élei oduikba visszahúzódtak. Elültek a hosszú csápok benn a meszes edényben s én nem leselkedem utánuk. Nem fáj a nap. Ha süt, hát süssön. Lesz elég aranyam, ezüstöm, gyűlik sovány napokra, keserű péntek, lila vasárnap számára, könnyeim fedezetének. * Nem bánt a vas, az ablak. A levelek simogatóbbak. Nem üt a tárgyak hada, türelmes velem, mint én a hülye gyerekhez. Hagynak magamra az üvegek, élek. Van értelme az egésznek. A tornácon meredten, békén áll az oszlop, a kavics, ahogy jöttem, nem is csikorgott. Igy minden más. Igy lehet élni. Mint fekete úr. Mint fekete férfi. * Visszafordult a világ, mint a csiga, a tájak békésebb zugaiba. Nem állnak ki a bordák a testen s én is azon igyekszem, ne legyek csontos, érdes, hozzásimulok sorsom felületéhez.