Vonaton

Emlékezem. Oly hosszú ez az út és csikorog a vonat kereke, a tájak színe a szemembe bújt és belebújt a házak fedele, a földek ránca, búza és hegyes rozs nő a földön és az árpaszem a szél kezére lassan lengedez világosan és töredelmesen. Megy a vonat. Én is megyek vele, talán egyszer a városba jutok, ahol állnak az izzadt, fekete gyárak és járnak kék autóbuszok, megérkezem, biztos megérkezem a vashidon, alattam a kerek nagy tér és a magas emeleten zöld labdát dob az égből egy gyerek. Úgy múlik el az élet, mint a láng, röpül, világít, táncol és liheg, valaki újabb rőzsét dobna ránk és elmúlna belőlünk a hideg, égünk, akár a vonat ablaka, mit vörösen világít be a nap, de a vonaton nem érünk haza, a szél csóvája a hajunkba kap. Csak ez marad, futás a földeken, valami ámokfutó feledés, az éjszakába nyúló gyötrelem és fokozatos elkülönülés, idegen emberekkel utazol, sebedbe nem teszik az ujjukat, hogy te vagy-e a Jézus, valahol füst száll s te is tudod, hogy nem te vagy. Elmúlsz, akár az értelem, a víz föloldja majd a töviseidet és elmúlik az ajkadból az íz s az ismeretlen asszony, akinek haját lebontva benned kavarog tört málna íze, enyves, nagy diók, ott álltok, pillanatnyi utasok s hosszú az út, mint súlyos, lassú csók. Falu, se város. Meg nem érkezem a széjjelfutó földeken, nyomom kirajzolódik és a mérlegen a magam nyolcvan kilóját nyomom, ennyi vagyok, tudom, mi ez a súly, reggeltől-estig lábamon viszem, magamon csüng lerázhatatlanul a szervezetem, májam és szivem, tikk-takkolok magamban, árva hús, a gondolat örökös betege, így éltem, hősi, szerves famulus és így bukom majd a padlóra le, kinézek, fut a táj, rohan velem, talán bizony a végtelenbe visz, nem látok jól a vastag földeken, tudom, hogy mit kell tennem végül is.