Újság

Peru Peruba megy a kutya ma, hogy ássa ki a hóból az emberek tetemeit, a havat ássa, kóstol, s kaparja, gyönge körmei pattognak, mint a kagyló, ugatja egyre a havat, holtak fülébe: halló! ugatja, hogy fölkeljenek merev bábtagjaikkal, megmentse őket a halál boldogabb napjainak. 40-et ás naponta ki, kaparja gyönge körme a havat, mint az ablakot, amely alatt betörve, mint álruhás király, pihen kemény tagokkal, arcba zuhant hegyekkel vastagon a nép apraja-nagyja. Egy kutya ment Peruba ma, hogy el ne hagyjuk egymást, halál előtt, halál után, előkerült ezerszáz tetem a takaró alól, állig ledöntögetve, mert a halott arra való, hogy élő megkeresse, mert halni kell, ha halni kell, de – lánc-lánc – régi nóta, halott és élő körbe áll a kezet összefogva, segíteni! kutyába ment a Peru ma, de meg kell menteni a nagy hegyeket, a holtakból a holtakat s mi az emberből ember.   Berlin Mert a fal nemcsak arra van, hogy elválasszon embert embertől, külön cellaként, körülhatárolt nagy kert gyanánt mered Berlin ma ott, hol egy nép él, okos nép, mely vezetői bűneit hordozza, mint a terhét. Külön parcellán él az a birodalom, amelynek valaha Beethovenre és Goethere, Kochra tellett. Külön-külön és háttal él a Fritzi és a Hansi, kik úgy tudnák a kezüket, mint kapcsot, összerakni, kik kémiát és fizikát gyárthatnának a bombák helyett okosan legalább, vagy a lányoknak szoknyát, Európa egyik népe ők, külön szín, de ezerszer megvert a német hadsereg, megvert a német ember. Csak együtt élhet ember ott, ahol a bomba szája, mint önkéntes, szörnyű virág nyílik a vad világra. Az ember túl van önmagán, csak úgy segíthet, hogyha a külön népek karjait egy kulcsolásba fonja. És a fal nemcsak arra van, mert mögötte lakó van, szólaljatok meg, trombiták, hang nélkül, Jerikóban, harc nélkül és hang nélkül is, a kürt vigadva szóljon, a fal nemcsak védeni van, hanem, hogy leomoljon!   Londoni levél Alig lehet ma Angliába eljutni, olyan nagy a köd, az ember ittmarad magában a Duna és Tisza között. A repülő se indul. Egyre forog csak a propellere, de arra nincsen semmi kedve, hogy embereit elvigye, fölemelje a repülőgép hatalmas testét, oly nehéz az, mint a munkától előrébb esett és fáradt, lassú kéz, ki visz el engem Angliába, ki ad nekem útlevelet, hogy szállhassak a köd honába a bamba Óceán felett, hol Shakespeare élt, mint régi fodrász, s csinált parókát, rőt hajat Poloniusnak, aki hatszáz szó között mond egy igazat? Mert Angliában egy-egy ember nem juthat el a másikig, ha közéjük száll a december, már azt se tudja, hol lakik, oly nagy a köd, elvesztik egymást a szerelők, a gyárosok, és Londonban a rengeteg ház különben is úgy tántorog: külön a City és a bankok, külön az egyformára vert munkásházak sora, a sakkot szabályra játssza kinn a kert, én el nem érek Angliába, megvárom, míg a lordokat leszakítják a tompasárga kabátról, mint a gombokat.   Operett A franciák, a franciák, nekik nincs gondjuk semmi, csak tűzön át, csak véren át mindíg előbbre menni, ha puska szól, ha orgona, ha hegedű, ha gránát, a harcmező lépéseit is négyesükre járják, ez elegáns, az etikett, a háború idill s a spanyol falon túl leveti a ruháját Brigitta, már nem apáca, hajdani középkori kelengyét már elcserélt ő valami középkorú kegyeltért. A francia, a francia mindíg marad magának, a szakálla, a mosolya csak franciául állhat, Algirba is, Tuniszba is elküldte csaknem állig begombolt zubbonyú, kecses watteau-i katonáit, fehér cipő, lágy kézelő és párizsi igazság, a puska is csak úgy elő- kelő, ha jól kitartják, fehér cipő, az ing hasad és szerteszáll a parfőm, mely összefogta a hajat egy véres, lankatag főn.