Országúton

 

 

 

 

Kenyértörés

Kenyértörés veled, velem
s az emberekkel szüntelen
eledelen és sebeken.
Madarakkal és az egész
világgal közös élet és
ellenkezés és etetés.
Mint emberek maradék kosztjuk
felét, megáldjuk, ahogy szoktuk,
aztán megtörjük és megosztjuk
a kenyeret s a szenvedést.

 

 

 

Újság

 

Peru

Peruba megy a kutya ma,
hogy ássa ki a hóból
az emberek tetemeit,
a havat ássa, kóstol,
s kaparja, gyönge körmei
pattognak, mint a kagyló,
ugatja egyre a havat,
holtak fülébe: halló!
ugatja, hogy fölkeljenek
merev bábtagjaikkal,
megmentse őket a halál
boldogabb napjainak.
40-et ás naponta ki,
kaparja gyönge körme
a havat, mint az ablakot,
amely alatt betörve,
mint álruhás király, pihen
kemény tagokkal, arcba
zuhant hegyekkel vastagon
a nép apraja-nagyja.
Egy kutya ment Peruba ma,
hogy el ne hagyjuk egymást,
halál előtt, halál után,
előkerült ezerszáz
tetem a takaró alól,
állig ledöntögetve,
mert a halott arra való,
hogy élő megkeresse,
mert halni kell, ha halni kell,
de – lánc-lánc – régi nóta,
halott és élő körbe áll
a kezet összefogva,
segíteni! kutyába ment
a Peru ma, de meg kell
menteni a nagy hegyeket,
a holtakból a holtakat
s mi az emberből ember.
 

Berlin

Mert a fal nemcsak arra van,
hogy elválasszon embert
embertől, külön cellaként,
körülhatárolt nagy kert
gyanánt mered Berlin ma ott,
hol egy nép él, okos nép,
mely vezetői bűneit
hordozza, mint a terhét.
Külön parcellán él az a
birodalom, amelynek
valaha Beethovenre és
Goethere, Kochra tellett.
Külön-külön és háttal él
a Fritzi és a Hansi,
kik úgy tudnák a kezüket,
mint kapcsot, összerakni,
kik kémiát és fizikát
gyárthatnának a bombák
helyett okosan legalább,
vagy a lányoknak szoknyát,
Európa egyik népe ők,
külön szín, de ezerszer
megvert a német hadsereg,
megvert a német ember.
Csak együtt élhet ember ott,
ahol a bomba szája,
mint önkéntes, szörnyű virág
nyílik a vad világra.
Az ember túl van önmagán,
csak úgy segíthet, hogyha
a külön népek karjait
egy kulcsolásba fonja.
És a fal nemcsak arra van,
mert mögötte lakó van,
szólaljatok meg, trombiták,
hang nélkül, Jerikóban,
harc nélkül és hang nélkül is,
a kürt vigadva szóljon,
a fal nemcsak védeni van,
hanem, hogy leomoljon!
 

Londoni levél

Alig lehet ma Angliába
eljutni, olyan nagy a köd,
az ember ittmarad magában
a Duna és Tisza között.
A repülő se indul. Egyre
forog csak a propellere,
de arra nincsen semmi kedve,
hogy embereit elvigye,
fölemelje a repülőgép
hatalmas testét, oly nehéz
az, mint a munkától előrébb
esett és fáradt, lassú kéz,
ki visz el engem Angliába,
ki ad nekem útlevelet,
hogy szállhassak a köd honába
a bamba Óceán felett,
hol Shakespeare élt, mint régi fodrász,
s csinált parókát, rőt hajat
Poloniusnak, aki hatszáz
szó között mond egy igazat?
Mert Angliában egy-egy ember
nem juthat el a másikig,
ha közéjük száll a december,
már azt se tudja, hol lakik,
oly nagy a köd, elvesztik egymást
a szerelők, a gyárosok,
és Londonban a rengeteg ház
különben is úgy tántorog:
külön a City és a bankok,
külön az egyformára vert
munkásházak sora, a sakkot
szabályra játssza kinn a kert,
én el nem érek Angliába,
megvárom, míg a lordokat
leszakítják a tompasárga
kabátról, mint a gombokat.
 

Operett

A franciák, a franciák,
nekik nincs gondjuk semmi,
csak tűzön át, csak véren át
mindíg előbbre menni,
ha puska szól, ha orgona,
ha hegedű, ha gránát,
a harcmező lépéseit
is négyesükre járják,
ez elegáns, az etikett,
a háború idill s a
spanyol falon túl leveti
a ruháját Brigitta,
már nem apáca, hajdani
középkori kelengyét
már elcserélt ő valami
középkorú kegyeltért.
A francia, a francia
mindíg marad magának,
a szakálla, a mosolya
csak franciául állhat,
Algirba is, Tuniszba is
elküldte csaknem állig
begombolt zubbonyú, kecses
watteau-i katonáit,
fehér cipő, lágy kézelő
és párizsi igazság,
a puska is csak úgy elő-
kelő, ha jól kitartják,
fehér cipő, az ing hasad
és szerteszáll a parfőm,
mely összefogta a hajat
egy véres, lankatag főn.

 

 

 

Kávéházban

Ismerlek.
Kibontod nagy hajad a kalapból, mint egy nő,
hanyagul leoldod a sálat
s előrelendíted boxolóként a vállad,
hogy meghódítsad az ilyen vagy olyan világot.
Panaszkodsz arról, ami nincs
s dicséred a dicsérnivalót
s az öröm vastag melegét
úgy iszod, mint a kakaót.
Kávéházban is tudod, hogyan folyik a szocializmus a gyárakban,
munkásfejet rajzolsz az üveglapra,
aztán letörlöd, mint a párát,
mit otthagyott a forró pohár.
Emlékeid úgy rakosgatod, mint a dominót,
hozzápasszítod a hatot a hathoz,
nyirkos ujjad nyoma leolvad az elefántcsontlapokról,
nincsenek ujjlenyomataid.
Nem fognak el detektívek, nincs bűnöd,
eszmei vívódásodat tudja a pincér is,
lassan hős leszel, vidéki őseid eddig rejtett tárát
hozzávetőlegesen elősorolod egy könyvkiadónak.
Sarokban ülsz, ügynöki táskádban
hordod a tehetséget, mint a sajtot,
mindaz, amit írsz, igaz volna, ha úgy is gondolnád,
de így csak a napi cechet fedezi.
Napról napra nagyobb mellénnyel
takarod el szíved pirosának a hiányát
s méltatlankodsz, ha félresodornak idővel
a munkába tartó járókelők.

 

 

 

Hivatalban

Paragrafusok pontjai közé rejted
tehetséged hiányát,
szólamaiddal terrorizálod
a tétova igazakat.
Ülsz egy nagy szobában.
Magad sem tudod, mit csinálsz, ártatlan vagy,
levegőbe fújod a füstöt
s nem tudod, hol a hiba?
Magadat is félrevezetted, olyan hivatást erőltetsz,
melyben analfabéta vagy,
gyöngeségedet kegyetlenséggel
tartod egyensúlyban.
Nem érted, mi a baj.
Írsz, írsz, és olvasol
s az igazság, a fény
nincs sehol.
Nem segíthet rajtad a fölvilágosítás,
mert dobhártyád meghamisítja az emberi hangot,
udvarias mosolyok mögött szánakozik rajtad
szürke egyenruhájában a takarítónő.
Nagy számvetés ez, fél történelem,
olyan, mintha belátja az ember,
hogy nem élhet többé óra nélkül,
mert nem tudja, hogy mit mutat az idő.

 

 

 

Igazak

Csak az igazak maradnak meg.
Nincs kiválasztva, hogy szerkesztőségben,
könyvtárban vagy faluszélen,
de mozog a föld s ők megmaradnak.
Az igazaknak fényes sapkájuk van,
vörös vándorbot szorul a kezükben,
mentéjükön csillog a csillag,
amit az ég rájuk vetett.
Éjszaka, nappal, délben, délután,
időtlenül a világ kupolája alatt,
az izzó levegő harmata hullhat,
az ő betűjük megmarad.
Százezer év ha leomlik a hegyről,
szálka, recsegve gerenda ha megdől,
tágul az ég nagy sátra, akár a
vékonyodó, fujt labda burája,
ég ha bepattan, menny ha kicsattan,
mint üveg szélben, ponyva viharban,
rossz vakolatra, csonka falakra
írt betü ferde, mértani rajza
megmarad, egy-egy szó ü-je, á-ja,
mint a palánkon a szív, az az ábra,
mit figurázva, de rajzol a gyermek
azoknak, akik látnak s szeretnek.

 

 

 

Baráti vers

Nem hiszem el, hogy szocialista vagy,
míg verseddel hangoztatod,
remegve állsz a szerkesztőségekben
s mohóságod fölénybe takarod,
nem hiszem el nagy gesztusaidat,
melyekkel öklözöd a levegőt,
míg szétnyílt, vékony s végsőkig beérett
rúzsos ajkukkal hallgatnak a nők
s te úgy törlöd le izzadságodat
templomi homlokodról, mint a vért
egyébként verset író kézfejeddel –
míg magadért élsz és nem másokért.
*
Nem hiszem el, amíg csomós hajad
hanyagul megigazítod,
kis gesztus ez, de áruló, akár
a szekrényből kibukkanó titok,
hogy tetszeni akarsz, még akkor is,
ha magad nem is akarod,
eszméidnek csak a színésze vagy
és olyan vagy, mint a papok,
akik Isten helyett önmagukat
és lobogó szívüket hirdetik,
beszélhetnek reggeltől-estelig,
én nem hiszek nekik,
csak ha lehullasz, mint a sár, szikár
és száraz leszel s vörös, mint a nap,
meredeken a hegytetőre állsz
és leoldod magadról magadat.

 

 

 

Ne nézd a bért

Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót,
a végtelen valóra válthatót,
az örökké előbbre lendítőt,
ne a tájat nézd, hanem az időt,
mely mossa, mint az eső ezt a tájat,
zuhogva, fényesen és feketén
s a fölvonuló egekre kiárad
a nap a házak tetején.
*
Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat
a tiszta tájra, ahol fényesen
égő szárnyakkal, végsőkig kitártan
lebeg a vajúdó történelem.
Az embereket nézd, ne a hibákat,
az épületet s ne a vakolat
kis töredezéseit, miket fáradt
kézzel vertek fel malterkanalak.
Ne az utat nézd, amelyen borostyán
s bogáncs terem s elénk göröngy gurul,
a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán
az ismeretlen táj felé nyomul,
mely rokon ezzel a nagyszenvedésű
vidékkel s mégis százezerszer új.

 

 

 

Újmódi nóta régi kottára

Felnőtteknek és gyerekeknek,
zsibárusoknak, kupeceknek
s csalóknak csak azt mondhatom,
a történelem nem haszon.
Se bér, se díj, se oklevél,
se kártyalap, se jókedély,
se napi cikk vagy hatalom,
a történelem nem haszon.
Új csomagra a régi bárcát
a postások itt be nem váltják,
ez az én mottóm s mondatom:
a történelem nem haszon.
Azt hiszem köztünk s más közösség
közt ez a (vagyoni) különbség,
hogy érthető-e, nem tudom:
a történelem nem haszon.
Ne spekulálj tehát tizedre,
békés, családi épületre,
dolgozz. Dolgozni jó nagyon.
A történelem nem haszon.
Szívre dolgozunk, nem kamatra
és jobb is, aki abbahagyja,
ha nem látja, mi a vagyon.
A történelem nem haszon.
Valami más. Talán dicsőség,
talán országos vakmerőség,
hogy éljünk egyszer szabadon
e történelmi talajon.

 

 

 

Vonaton

Emlékezem. Oly hosszú ez az út
és csikorog a vonat kereke,
a tájak színe a szemembe bújt
és belebújt a házak fedele,
a földek ránca, búza és hegyes
rozs nő a földön és az árpaszem
a szél kezére lassan lengedez
világosan és töredelmesen.
Megy a vonat. Én is megyek vele,
talán egyszer a városba jutok,
ahol állnak az izzadt, fekete
gyárak és járnak kék autóbuszok,
megérkezem, biztos megérkezem
a vashidon, alattam a kerek
nagy tér és a magas emeleten
zöld labdát dob az égből egy gyerek.
Úgy múlik el az élet, mint a láng,
röpül, világít, táncol és liheg,
valaki újabb rőzsét dobna ránk
és elmúlna belőlünk a hideg,
égünk, akár a vonat ablaka,
mit vörösen világít be a nap,
de a vonaton nem érünk haza,
a szél csóvája a hajunkba kap.
Csak ez marad, futás a földeken,
valami ámokfutó feledés,
az éjszakába nyúló gyötrelem
és fokozatos elkülönülés,
idegen emberekkel utazol,
sebedbe nem teszik az ujjukat,
hogy te vagy-e a Jézus, valahol
füst száll s te is tudod, hogy nem te vagy.
Elmúlsz, akár az értelem, a víz
föloldja majd a töviseidet
és elmúlik az ajkadból az íz
s az ismeretlen asszony, akinek
haját lebontva benned kavarog
tört málna íze, enyves, nagy diók,
ott álltok, pillanatnyi utasok
s hosszú az út, mint súlyos, lassú csók.
Falu, se város. Meg nem érkezem
a széjjelfutó földeken, nyomom
kirajzolódik és a mérlegen
a magam nyolcvan kilóját nyomom,
ennyi vagyok, tudom, mi ez a súly,
reggeltől-estig lábamon viszem,
magamon csüng lerázhatatlanul
a szervezetem, májam és szivem,
tikk-takkolok magamban, árva hús,
a gondolat örökös betege,
így éltem, hősi, szerves famulus
és így bukom majd a padlóra le,
kinézek, fut a táj, rohan velem,
talán bizony a végtelenbe visz,
nem látok jól a vastag földeken,
tudom, hogy mit kell tennem végül is.

 

 

 

Nyéki völgy

Ó, Istenem,
a völgybe lenn,
a sugaras
és a magas
fenyők között
de szép a köd!
A szarka száll
és összeáll
a szárnya már,
úgy dobja el
a földközel
felé magát,
lecsüng a láb
s kicsi, nehéz
fejével és
szemével a
nagy völgybe néz.
Ó, Istenem,
fehér madár
a szarka már
s a völgybe lenn
a sugaras
és a magas
fenyők között
de szép a köd!
Ezüst homály
s fölötte száll
egy szál madár
s a völgybe lenn
s a zöld hegyen
köd árnya száll,
ó, Istenem.

 

 

 

Odaát

Úgy állnak kinn a fák a kertben, mint a tornyok,
sárgák és vörösek, lilák és tompakékek,
köröskörül a nyár világa összeomlott,
de a hegyes romok egész az égig érnek.
Átlyuggatott falak, madárbelakta várak
esetlen csonkjai, lőrés és kaptató,
ahol a katonák mindent feladva állnak,
hatalmas fejükön már gyűlik is a hó.
Madár már elrepült és a szines vidéket
nem védi senki sem meg ellenembe, ládd,
talán majd átmegyek, elfoglalom s enyémek
lesznek a lőfalak, színek és katonák.

 

 

 

Egy

Nem látok, nem adatott
látnom.
Úgy élek ezen a
határon.
Billenve erre-arra,
látás
és vakság között nem látom azt,
amit lát más.
Mert mélyen egy bennem a szó
s a kép,
a gyökér és
a vidék.
Egyetlen szálon tartom
a tájat,
jó azoknak,
akik látnak.
Mert sok ez így,
sok,
amit mondok
vagy mondhatok.
Én vakon,
feketeségben
az örökkévalóság
tűzhelyét érzem.
Melege száll a földnek,
illatok dűlnek
s szava kél
az egylényegűnek.

 

 

 

Madárijesztő

A nagy földön a buzának
rojtos szeme érik, érik,
hogy mit jelent ez a bánat,
én még nem gondoltam végig.
Én csak állok évről évre,
én csak élek napról napra,
mint a hőse a mesének,
kalapom egy lány kalapja.
A nap ragyog az utakon,
mintha ott is folyó folyna
s három évi nyugodalom
rám is megnyugovást hozna,
de a szemem szénből való,
arcomból a kóc kilátszik
s mindenféle kacagtató
dolog a káromra válik.
A mezsgyének kilenc méter
volt a hossza, mikor mértem,
de azóta seregével
súlyos varjak jönnek értem,
csípdesik a köpenyemet,
rángatják piros szakállam
s olyan keresztet emelek,
amilyet csak bír a hátam.
Észak és dél az irányom,
utat mutatok a napba,
két sovány karom kitárom,
mintha oda volna csapva
nagy szöggel a levegőbe
s állam körül kerül sálnak
Veronika keszkendője,
a madarak Krisztusának.
Rámzuhan a falu hossza,
a határ is hullik egyre,
aki elmegy botladozva
mellettem, majd megjön este,
én okozom hadakozva
madarak nagy ijedelmét,
fából való két karomra
ráröpült a végtelenség.

 

 

 

Ajtóban

Elzsírosodtam. Elvesztettem a
karjaim és törzsem alakját,
úgy hordom húsos fejemet
nyakamon, mint egy súlyos sapkát.
Mert szétmentek és széttolódtak
a vékony kötőszövetek
a csontjaim felett s nem látszik
a vastag zsíron át az erezet.
Fehér vagyok s idomtalan
meredek, mint a tömb, sután
a konyha közepére dőlve,
fehér vagyok, átlátszom a ruhán!
Így nőttem este-reggel,
mint nagyító alatt a fénykép,
túlnőttem testem szélein,
a képet elborítva végkép.
És nagyobb lettem önmagamnál,
kinőve bőreim szoros
ruháját s az ajtóban állok,
magányos, véres iparos.

 

 

 

Intérieur

Már hulladék az ősz, meg csapadék,
harangzúgás és fejnyi hosszú seb,
eleresztve a harang kötelét
eső és hang a száj körül remeg.
Feltörte bosszú sápadt homlokát,
most állatcsontok közt kallódik el.
Vékony zsinóron fültövére vág
a vad csapás, a borzalmas siker.
Folyik a víz, mint táborban a szó
és megmossa a koldusok kezét,
hol hangosabb, hol alig hallható,
ónszürke arabeszkű jelbeszéd.
Szamártövis az utolsó virág.
A sekrestyésnek nincsen jajszava,
kis széken ül. Figyeli az imát,
mit őröl a monoton éjszaka.
Eresz zörög. Keze között a bú
mint sárga gyertya lobban és lebeg.
A sötét lukból az arcába fú
a tél, az elkövetkező hideg.

 

 

 

Az emberi szellem

Nézd, a szivem most nincs is áthasítva
és oldalamból mégis vér szivárog.
Bordákkal zárva is ki vagyok nyitva,
már így vagyok legény és mitse bánok.
E sebesedés csaknem érthetetlen,
virág nyit bennem és ez arra vall,
hogy nemhiába verték át a mellem
a passio-játék dárdáival.
S igaz az is, hogy hang kél néha csontok,
perecek, inak és izmok közül
és ennek kapcsán oly szókat mondok,
aminek még a hülye is örül,
én mégis azt gyanítom, hogy a szellem
dörömböl rajtam s keres kapukat
magának vékony eresztékeimben
s előáll egyszer kelet és nyugat.

 

 

 

Bukik a hó a hóra,
ragyog a láthatár,
az ember, mint a gólya,
korán jött, látja már.
Pedig újtollú szárnnyal
utazott éjszaka
a nagyvilágon által,
hogy elérjen haza.

 

 

 

Téli este

Hideg a tél. Öreg bogár
se mászik át az útakon.
A lélek a végére jár,
sietteti a fájdalom.
A szél mozgatja kezeit,
szíve öreg, haja fiús
és aztán elkövetkezik
a február, a március.

 

 

 

Lugas Keszthelyen

Tompa, kisvárosi este.
Keserű fény.
Nem így gondoltam
én.
Leüllepedtek a nap szemcséi,
mint az iszap.
Megvárom, amíg fölszáll,
ami igaz.
*
Rárakódott a székekre
az este.
Mellemre a bánat
rá van tekeredve.
Madonna jön.
Miért ne jönne.
Otthon rendben a ház,
a kölke.
Ők az igazi bünösök.
A tiszták.
Férjüket nem szeretik,
senkit se inkább.
Igy élnek délceg fejjel,
kevélyen.
Nekem nem ilyen
a feleségem.
*
Egy nóta száll.
A dobos
alig érinti a fémlemezt.
Irtózatos
a csönd a mozdulat
mögött.
Kevés a tér
a fejem fölött.
A levegő kevés,
az ég,
ezt mondanám,
ha valamit mondanék.
*
Szerettem ezt a pincért.
Lábán fekete zokni.
De lehet-e
egy pincérben csalódni?
Nem végső,
beteges
dolog, ha az ember idegenek közt
is társat keres?
Mert rádől a magány,
mint a fa
s nem sikerül álarcaival
se mosolyognia.

 

 

 

Reggel

Világos reggel. Hűvös, mint a csap,
mit mezítelen, puszta kézzel érintsz,
a tárgyak gőgje az arcodba csap,
magánvalóság minden mozdulat,
de távolról az is hat, ami még nincs.
A levegő is kemény, mint a kő,
kinyújtott ujjal hozzá lehet érni,
olyan részvétlen s elkülönítő,
hogy hangosan se érti meg a nő,
hogy rajta át mit is beszél a férfi.
Ilyenkor születik meg hideg ágyból
rettentő vacogásból a gyerek,
kire nem vár se túlvilág, se zsámoly,
s aki, ha egyszer szelíd anyja rászól,
eldobja magától az életet.

 

 

 

Mindennap

Mindennap ugyanazt megtenni menedék,
körénk rakódnak a mozdulatok, szokások,
ahogy az ember a tér kockájára lép,
vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.
Sajátmagának így épül örökre gólem,
amit a nap hevít, félelmetes golyó,
nem marad vele már egy barát, egy rokon sem,
nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,
nem marad a szivén esztendő és harag se,
járkál a tereken csak, mint mogorva gép,
a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le,
és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,
amely beégeti hevét a vérbe, csontba,
hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing,
bemegy az ember a sugárzó csarnokokba
a kék lapok közé, aztán kijön megint.

 

 

 

Ködben

Trudinak

 
Ott kinn a ködben száll a varjú,
fekete tollú, fekete karmú
és alatta van a határ
és kavarog a légbe, száll.
Ugye madár, ugye madár,
magadban vagy ott fönn, akár
a szélben a homok, a táj
s azt mondod mindig sirva, kár.

 

 

 

Keszthelyi egyedüllét

Magányom jó, uras,
a dolgok
ellenséges élei oduikba
visszahúzódtak.
Elültek a hosszú
csápok
benn a meszes edényben
s én nem leselkedem utánuk.
Nem fáj a nap.
Ha süt, hát süssön.
Lesz elég
aranyam, ezüstöm,
gyűlik sovány napokra,
keserű péntek,
lila vasárnap
számára, könnyeim fedezetének.
*
Nem bánt a vas,
az ablak.
A levelek
simogatóbbak.
Nem üt a tárgyak hada,
türelmes
velem, mint én
a hülye gyerekhez.
Hagynak magamra
az üvegek, élek.
Van értelme
az egésznek.
A tornácon meredten, békén
áll az oszlop,
a kavics, ahogy jöttem,
nem is csikorgott.
Igy minden más.
Igy lehet élni.
Mint fekete úr.
Mint fekete férfi.
*
Visszafordult a világ,
mint a csiga,
a tájak békésebb
zugaiba.
Nem állnak ki
a bordák a testen
s én is azon
igyekszem,
ne legyek csontos,
érdes,
hozzásimulok sorsom
felületéhez.

 

 

 

Példabeszéd

A júniusi tájban áll a fa
egekig érő kék-zöld levelekkel
és megtelik réz húszfilléresekkel
az árnyékok közt álló éjszaka,
az oszlopok közt óriási persely,
amelybe hull a csillagok hada,
csak néha-néha látok egyet a
rés mellé esni, mit nem emelek fel.
Zuhan a táj, zuhan az orgona,
hagyom zuhanni mindazt, ami nem kell,
vagy idő előtt, rosszkor érkezett el
sorsom fekete templomaiba,
mert bőséges lesz vagyonom és gyöngyöm,
ha pénzemet az asztalra kiöntöm.

 

 

 

Ajándék

Csütörtök volna, drága reggel
és drága alkony, drága perc,
mert annyit ér mindegyik ember,
amennyit néki adni mersz.
Nem az a fontos, amit adhatsz
valakinek, hanem amit
egy olyan szívvel elfogadtatsz,
amit a szenvedés hasít.
A táruló a tárulónak
így lesz apja és gyermeke,
ha majd halált hoznak a holdak,
az ember megbékél vele.

 

 

 

Búcsú Keszthelytől

Futok tovább – az alkonyat tojáshéj
gyanánt a vörös asztalokra hull
a strandon és az üres kabinokba nyúl
a napfény seprűje, – mert én sem éltem másért,
csak ami szalad lankadatlanul
előlem – vágy volt? – majd jön a sötét
és fájni fog, mint nyúlban a sörét.

 

 

 

Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

 

 

 

Vándor

Még várom, hogy majd holnap megszeretsz,
megérkezem türelmesen, ahogy csak
egy idegen tud, aki kékeres
kezével minden házba bekopogtat.
Nem úgy vadul, arcod arcomba fúrva,
mint ismeretlen, égő darazsat,
mely behatol a legvégső azúrba
a szem mögé, ahol a könny fakad.
Nem úgy vadul, tárulva, női módra
adod szíved a bordáid között,
mint vörös labdát, közben kirabolva
azt is, amihez nincs semmi közöd.
Nem úgy, hogy vársz az éjben, mint a lámpa,
izzó szemeddel nézve a sötétet,
s a pokrócok ideges oldalába
csavarva ülsz, mint otromba cselédek,
hogy csigolyád is reccsen, jövök-e,
a feketülő útakról letérek,
be a kis házba, ahol menedéket
nyújt majd a test s a lélek ördöge?
Az izgalom kis csatornáiban
nyilalló csókkal nem lehet szeretni,
kevés a kar, hogy átfogd testemen
a széles kínt, mit nem bírok levetni.
Még várom, hogy majd megszeretsz. Ahogy
a vándor énekel egy végleges dalt
valakiről. Ruháid fölkapod
s az útakon tökéletes leszel majd.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]