Kenyértörés
| s az emberekkel szüntelen |
|
| Mint emberek maradék kosztjuk |
| felét, megáldjuk, ahogy szoktuk, |
| aztán megtörjük és megosztjuk |
|
| a kenyeret s a szenvedést. |
|
|
Újság
| pattognak, mint a kagyló, |
|
| a havat, mint az ablakot, |
|
| mint álruhás király, pihen |
| zuhant hegyekkel vastagon |
|
| Egy kutya ment Peruba ma, |
| hogy el ne hagyjuk egymást, |
|
| mert halni kell, ha halni kell, |
| de – lánc-lánc – régi nóta, |
|
|
| Mert a fal nemcsak arra van, |
| embertől, külön cellaként, |
|
| gyanánt mered Berlin ma ott, |
| hol egy nép él, okos nép, |
|
| Goethere, Kochra tellett. |
|
| kik úgy tudnák a kezüket, |
| mint kapcsot, összerakni, |
|
| vagy a lányoknak szoknyát, |
|
| megvert a német hadsereg, |
|
| Csak együtt élhet ember ott, |
| mint önkéntes, szörnyű virág |
|
| Az ember túl van önmagán, |
| csak úgy segíthet, hogyha |
|
| És a fal nemcsak arra van, |
| szólaljatok meg, trombiták, |
|
| harc nélkül és hang nélkül is, |
| a fal nemcsak védeni van, |
|
|
| eljutni, olyan nagy a köd, |
| az ember ittmarad magában |
|
| de arra nincsen semmi kedve, |
|
| hatalmas testét, oly nehéz |
| az, mint a munkától előrébb |
| esett és fáradt, lassú kéz, |
|
| ki visz el engem Angliába, |
| hogy szállhassak a köd honába |
|
| hol Shakespeare élt, mint régi fodrász, |
| s csinált parókát, rőt hajat |
| szó között mond egy igazat? |
|
| Mert Angliában egy-egy ember |
| ha közéjük száll a december, |
| már azt se tudja, hol lakik, |
|
| oly nagy a köd, elvesztik egymást |
| és Londonban a rengeteg ház |
| különben is úgy tántorog: |
|
| külön a City és a bankok, |
| munkásházak sora, a sakkot |
| szabályra játssza kinn a kert, |
|
| kabátról, mint a gombokat. |
|
|
| nekik nincs gondjuk semmi, |
| csak tűzön át, csak véren át |
|
| ha puska szól, ha orgona, |
|
| begombolt zubbonyú, kecses |
|
|
|
Kávéházban
| Kibontod nagy hajad a kalapból, mint egy nő, |
| s előrelendíted boxolóként a vállad, |
| hogy meghódítsad az ilyen vagy olyan világot. |
|
| Panaszkodsz arról, ami nincs |
| s dicséred a dicsérnivalót |
| úgy iszod, mint a kakaót. |
|
| Kávéházban is tudod, hogyan folyik a szocializmus a gyárakban, |
| munkásfejet rajzolsz az üveglapra, |
| aztán letörlöd, mint a párát, |
| mit otthagyott a forró pohár. |
|
| Emlékeid úgy rakosgatod, mint a dominót, |
| hozzápasszítod a hatot a hathoz, |
| nyirkos ujjad nyoma leolvad az elefántcsontlapokról, |
| nincsenek ujjlenyomataid. |
|
| Nem fognak el detektívek, nincs bűnöd, |
| eszmei vívódásodat tudja a pincér is, |
| lassan hős leszel, vidéki őseid eddig rejtett tárát |
| hozzávetőlegesen elősorolod egy könyvkiadónak. |
|
| Sarokban ülsz, ügynöki táskádban |
| hordod a tehetséget, mint a sajtot, |
| mindaz, amit írsz, igaz volna, ha úgy is gondolnád, |
| de így csak a napi cechet fedezi. |
|
| Napról napra nagyobb mellénnyel |
| takarod el szíved pirosának a hiányát |
| s méltatlankodsz, ha félresodornak idővel |
| a munkába tartó járókelők. |
|
|
Hivatalban
| Paragrafusok pontjai közé rejted |
| szólamaiddal terrorizálod |
|
| Magad sem tudod, mit csinálsz, ártatlan vagy, |
|
| Magadat is félrevezetted, olyan hivatást erőltetsz, |
| gyöngeségedet kegyetlenséggel |
|
| Nem segíthet rajtad a fölvilágosítás, |
| mert dobhártyád meghamisítja az emberi hangot, |
| udvarias mosolyok mögött szánakozik rajtad |
| szürke egyenruhájában a takarítónő. |
|
| Nagy számvetés ez, fél történelem, |
| olyan, mintha belátja az ember, |
| hogy nem élhet többé óra nélkül, |
| mert nem tudja, hogy mit mutat az idő. |
|
|
Igazak
| Csak az igazak maradnak meg. |
| Nincs kiválasztva, hogy szerkesztőségben, |
| könyvtárban vagy faluszélen, |
| de mozog a föld s ők megmaradnak. |
|
| Az igazaknak fényes sapkájuk van, |
| vörös vándorbot szorul a kezükben, |
| mentéjükön csillog a csillag, |
|
| Éjszaka, nappal, délben, délután, |
| időtlenül a világ kupolája alatt, |
| az izzó levegő harmata hullhat, |
|
| Százezer év ha leomlik a hegyről, |
| szálka, recsegve gerenda ha megdől, |
| tágul az ég nagy sátra, akár a |
| vékonyodó, fujt labda burája, |
|
| ég ha bepattan, menny ha kicsattan, |
| mint üveg szélben, ponyva viharban, |
| rossz vakolatra, csonka falakra |
| írt betü ferde, mértani rajza |
|
| megmarad, egy-egy szó ü-je, á-ja, |
| mint a palánkon a szív, az az ábra, |
| mit figurázva, de rajzol a gyermek |
| azoknak, akik látnak s szeretnek. |
|
|
Baráti vers
| Nem hiszem el, hogy szocialista vagy, |
| míg verseddel hangoztatod, |
| remegve állsz a szerkesztőségekben |
| s mohóságod fölénybe takarod, |
|
| nem hiszem el nagy gesztusaidat, |
| melyekkel öklözöd a levegőt, |
| míg szétnyílt, vékony s végsőkig beérett |
| rúzsos ajkukkal hallgatnak a nők |
|
| s te úgy törlöd le izzadságodat |
| templomi homlokodról, mint a vért |
| egyébként verset író kézfejeddel – |
| míg magadért élsz és nem másokért. |
|
| Nem hiszem el, amíg csomós hajad |
| kis gesztus ez, de áruló, akár |
| a szekrényből kibukkanó titok, |
|
| hogy tetszeni akarsz, még akkor is, |
| eszméidnek csak a színésze vagy |
| és olyan vagy, mint a papok, |
|
| akik Isten helyett önmagukat |
| és lobogó szívüket hirdetik, |
| beszélhetnek reggeltől-estelig, |
|
| csak ha lehullasz, mint a sár, szikár |
| és száraz leszel s vörös, mint a nap, |
| meredeken a hegytetőre állsz |
| és leoldod magadról magadat. |
|
|
Ne nézd a bért
| Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót, |
| a végtelen valóra válthatót, |
| az örökké előbbre lendítőt, |
| ne a tájat nézd, hanem az időt, |
|
| mely mossa, mint az eső ezt a tájat, |
| zuhogva, fényesen és feketén |
| s a fölvonuló egekre kiárad |
|
| Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat |
| a tiszta tájra, ahol fényesen |
| égő szárnyakkal, végsőkig kitártan |
| lebeg a vajúdó történelem. |
|
| Az embereket nézd, ne a hibákat, |
| az épületet s ne a vakolat |
| kis töredezéseit, miket fáradt |
| kézzel vertek fel malterkanalak. |
|
| Ne az utat nézd, amelyen borostyán |
| s bogáncs terem s elénk göröngy gurul, |
| a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán |
| az ismeretlen táj felé nyomul, |
| mely rokon ezzel a nagyszenvedésű |
| vidékkel s mégis százezerszer új. |
|
|
Újmódi nóta régi kottára
| Felnőtteknek és gyerekeknek, |
| zsibárusoknak, kupeceknek |
| s csalóknak csak azt mondhatom, |
|
| Se bér, se díj, se oklevél, |
| se kártyalap, se jókedély, |
| se napi cikk vagy hatalom, |
|
| Új csomagra a régi bárcát |
| a postások itt be nem váltják, |
| ez az én mottóm s mondatom: |
|
| Azt hiszem köztünk s más közösség |
| közt ez a (vagyoni) különbség, |
| hogy érthető-e, nem tudom: |
|
| Ne spekulálj tehát tizedre, |
| dolgozz. Dolgozni jó nagyon. |
|
| Szívre dolgozunk, nem kamatra |
| és jobb is, aki abbahagyja, |
| ha nem látja, mi a vagyon.
|
|
| Valami más. Talán dicsőség, |
| talán országos vakmerőség, |
| hogy éljünk egyszer szabadon |
|
|
Vonaton
| Emlékezem. Oly hosszú ez az út |
| és csikorog a vonat kereke, |
| a tájak színe a szemembe bújt |
| és belebújt a házak fedele, |
| a földek ránca, búza és hegyes |
| rozs nő a földön és az árpaszem |
| a szél kezére lassan lengedez |
| világosan és töredelmesen. |
| Megy a vonat. Én is megyek vele, |
| talán egyszer a városba jutok, |
| ahol állnak az izzadt, fekete |
| gyárak és járnak kék autóbuszok, |
| megérkezem, biztos megérkezem |
| a vashidon, alattam a kerek |
| nagy tér és a magas emeleten |
| zöld labdát dob az égből egy gyerek. |
| Úgy múlik el az élet, mint a láng, |
| röpül, világít, táncol és liheg, |
| valaki újabb rőzsét dobna ránk |
| és elmúlna belőlünk a hideg, |
| égünk, akár a vonat ablaka, |
| mit vörösen világít be a nap, |
| de a vonaton nem érünk haza, |
| a szél csóvája a hajunkba kap. |
| Csak ez marad, futás a földeken, |
| az éjszakába nyúló gyötrelem |
| és fokozatos elkülönülés, |
| idegen emberekkel utazol, |
| sebedbe nem teszik az ujjukat, |
| hogy te vagy-e a Jézus, valahol |
| füst száll s te is tudod, hogy nem te vagy. |
|
| Elmúlsz, akár az értelem, a víz |
| föloldja majd a töviseidet |
| és elmúlik az ajkadból az íz |
| s az ismeretlen asszony, akinek |
| haját lebontva benned kavarog |
| tört málna íze, enyves, nagy diók, |
| ott álltok, pillanatnyi utasok |
| s hosszú az út, mint súlyos, lassú csók. |
| Falu, se város. Meg nem érkezem |
| a széjjelfutó földeken, nyomom |
| kirajzolódik és a mérlegen |
| a magam nyolcvan kilóját nyomom, |
| ennyi vagyok, tudom, mi ez a súly, |
| reggeltől-estig lábamon viszem, |
| magamon csüng lerázhatatlanul |
| a szervezetem, májam és szivem, |
| tikk-takkolok magamban, árva hús, |
| a gondolat örökös betege, |
| így éltem, hősi, szerves famulus |
| és így bukom majd a padlóra le, |
| kinézek, fut a táj, rohan velem, |
| talán bizony a végtelenbe visz, |
| nem látok jól a vastag földeken, |
| tudom, hogy mit kell tennem végül is. |
|
|
Odaát
| Úgy állnak kinn a fák a kertben, mint a tornyok, |
| sárgák és vörösek, lilák és tompakékek, |
| köröskörül a nyár világa összeomlott, |
| de a hegyes romok egész az égig érnek. |
|
| Átlyuggatott falak, madárbelakta várak |
| esetlen csonkjai, lőrés és kaptató, |
| ahol a katonák mindent feladva állnak, |
| hatalmas fejükön már gyűlik is a hó. |
|
| Madár már elrepült és a szines vidéket |
| nem védi senki sem meg ellenembe, ládd, |
| talán majd átmegyek, elfoglalom s enyémek |
| lesznek a lőfalak, színek és katonák. |
|
|
Egy
| és vakság között nem látom azt, |
|
| Mert mélyen egy bennem a szó |
|
|
Madárijesztő
| hogy mit jelent ez a bánat, |
| én még nem gondoltam végig. |
| Én csak állok évről évre, |
| én csak élek napról napra, |
| kalapom egy lány kalapja. |
|
| mintha ott is folyó folyna |
| rám is megnyugovást hozna, |
| de a szemem szénből való, |
|
| A mezsgyének kilenc méter |
| volt a hossza, mikor mértem, |
| súlyos varjak jönnek értem, |
| rángatják piros szakállam |
| s olyan keresztet emelek, |
| amilyet csak bír a hátam. |
|
| két sovány karom kitárom, |
| s állam körül kerül sálnak |
|
| mellettem, majd megjön este, |
|
|
Ajtóban
| Elzsírosodtam. Elvesztettem a |
| karjaim és törzsem alakját, |
| nyakamon, mint egy súlyos sapkát. |
|
| Mert szétmentek és széttolódtak |
| a csontjaim felett s nem látszik |
| a vastag zsíron át az erezet. |
|
| meredek, mint a tömb, sután |
| fehér vagyok, átlátszom a ruhán! |
|
| mint nagyító alatt a fénykép, |
| túlnőttem testem szélein, |
| a képet elborítva végkép. |
|
| És nagyobb lettem önmagamnál, |
| ruháját s az ajtóban állok, |
|
|
Intérieur
| Már hulladék az ősz, meg csapadék, |
| harangzúgás és fejnyi hosszú seb, |
| eleresztve a harang kötelét |
| eső és hang a száj körül remeg. |
|
| Feltörte bosszú sápadt homlokát, |
| most állatcsontok közt kallódik el. |
| Vékony zsinóron fültövére vág |
| a vad csapás, a borzalmas siker. |
|
| Folyik a víz, mint táborban a szó |
| és megmossa a koldusok kezét, |
| hol hangosabb, hol alig hallható, |
| ónszürke arabeszkű jelbeszéd. |
|
| Szamártövis az utolsó virág. |
| A sekrestyésnek nincsen jajszava, |
| kis széken ül. Figyeli az imát, |
| mit őröl a monoton éjszaka. |
|
| Eresz zörög. Keze között a bú |
| mint sárga gyertya lobban és lebeg. |
| A sötét lukból az arcába fú |
| a tél, az elkövetkező hideg. |
|
|
Az emberi szellem
| Nézd, a szivem most nincs is áthasítva |
| és oldalamból mégis vér szivárog. |
| Bordákkal zárva is ki vagyok nyitva, |
| már így vagyok legény és mitse bánok. |
|
| E sebesedés csaknem érthetetlen, |
| virág nyit bennem és ez arra vall, |
| hogy nemhiába verték át a mellem |
| a passio-játék dárdáival. |
|
| S igaz az is, hogy hang kél néha csontok, |
| perecek, inak és izmok közül |
| és ennek kapcsán oly szókat mondok, |
| aminek még a hülye is örül, |
|
| én mégis azt gyanítom, hogy a szellem |
| dörömböl rajtam s keres kapukat |
| magának vékony eresztékeimben |
| s előáll egyszer kelet és nyugat. |
|
|
Lugas Keszthelyen
| Leüllepedtek a nap szemcséi, |
|
| dolog, ha az ember idegenek közt |
|
|
Reggel
| Világos reggel. Hűvös, mint a csap, |
| mit mezítelen, puszta kézzel érintsz, |
| a tárgyak gőgje az arcodba csap, |
| magánvalóság minden mozdulat, |
| de távolról az is hat, ami még nincs. |
|
| A levegő is kemény, mint a kő, |
| kinyújtott ujjal hozzá lehet érni, |
| olyan részvétlen s elkülönítő, |
| hogy hangosan se érti meg a nő, |
| hogy rajta át mit is beszél a férfi. |
|
| Ilyenkor születik meg hideg ágyból |
| rettentő vacogásból a gyerek, |
| kire nem vár se túlvilág, se zsámoly, |
| s aki, ha egyszer szelíd anyja rászól, |
| eldobja magától az életet. |
|
|
Mindennap
| Mindennap ugyanazt megtenni menedék, |
| körénk rakódnak a mozdulatok, szokások, |
| ahogy az ember a tér kockájára lép, |
| vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot. |
|
| Sajátmagának így épül örökre gólem, |
| amit a nap hevít, félelmetes golyó, |
| nem marad vele már egy barát, egy rokon sem, |
| nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó, |
|
| nem marad a szivén esztendő és harag se, |
| járkál a tereken csak, mint mogorva gép, |
| a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le, |
| és fölkel, ha a nap az ég szélére lép, |
|
| amely beégeti hevét a vérbe, csontba, |
| hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing, |
| bemegy az ember a sugárzó csarnokokba |
| a kék lapok közé, aztán kijön megint. |
|
|
Ködben
|
Trudinak
| Ott kinn a ködben száll a varjú, |
| fekete tollú, fekete karmú |
| és kavarog a légbe, száll. |
|
| magadban vagy ott fönn, akár |
| s azt mondod mindig sirva, kár. |
|
|
Keszthelyi egyedüllét
| s én nem leselkedem utánuk. |
|
| számára, könnyeim fedezetének. |
|
| A tornácon meredten, békén |
|
|
Példabeszéd
| A júniusi tájban áll a fa |
| egekig érő kék-zöld levelekkel |
| és megtelik réz húszfilléresekkel |
| az árnyékok közt álló éjszaka, |
|
| az oszlopok közt óriási persely, |
| amelybe hull a csillagok hada, |
| csak néha-néha látok egyet a |
| rés mellé esni, mit nem emelek fel. |
|
| Zuhan a táj, zuhan az orgona, |
| hagyom zuhanni mindazt, ami nem kell, |
| vagy idő előtt, rosszkor érkezett el |
| sorsom fekete templomaiba, |
|
| mert bőséges lesz vagyonom és gyöngyöm, |
| ha pénzemet az asztalra kiöntöm. |
|
|
Ajándék
| Csütörtök volna, drága reggel |
| és drága alkony, drága perc, |
| mert annyit ér mindegyik ember, |
| amennyit néki adni mersz. |
|
| Nem az a fontos, amit adhatsz |
| egy olyan szívvel elfogadtatsz, |
|
| így lesz apja és gyermeke, |
| ha majd halált hoznak a holdak, |
|
|
Búcsú Keszthelytől
| Futok tovább – az alkonyat tojáshéj |
| gyanánt a vörös asztalokra hull |
| a strandon és az üres kabinokba nyúl |
| a napfény seprűje, – mert én sem éltem másért, |
| csak ami szalad lankadatlanul |
| előlem – vágy volt? – majd jön a sötét |
| és fájni fog, mint nyúlban a sörét. |
|
Örökké
| Örökké van a táj, a fák, az almakertek, |
| a fák végén a lomb vagy a diólevél, |
| miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, |
| ahogy ujjaival a víz széléhez ér. |
|
| Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja |
| kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, |
| a lebegő ködök a levegőbe fúrva |
| egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok. |
|
| A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, |
| a billenő hegyen a tér sziklája áll, |
| mint mértani idom, amelybe zárva él egy |
| madár és énekel tízezer éve már. |
|
| Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják |
| a szívemet, szegezz a fák közé oda, |
| ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság |
| s aranyként tündököl a tárgyak homloka. |
|
|
Vándor
| Még várom, hogy majd holnap megszeretsz, |
| megérkezem türelmesen, ahogy csak |
| egy idegen tud, aki kékeres |
| kezével minden házba bekopogtat. |
|
| Nem úgy vadul, arcod arcomba fúrva, |
| mint ismeretlen, égő darazsat, |
| mely behatol a legvégső azúrba |
| a szem mögé, ahol a könny fakad. |
|
| Nem úgy vadul, tárulva, női módra |
| adod szíved a bordáid között, |
| mint vörös labdát, közben kirabolva |
| azt is, amihez nincs semmi közöd. |
|
| Nem úgy, hogy vársz az éjben, mint a lámpa, |
| izzó szemeddel nézve a sötétet, |
| s a pokrócok ideges oldalába |
| csavarva ülsz, mint otromba cselédek, |
|
| hogy csigolyád is reccsen, jövök-e, |
| a feketülő útakról letérek, |
| be a kis házba, ahol menedéket |
| nyújt majd a test s a lélek ördöge? |
|
| Az izgalom kis csatornáiban |
| nyilalló csókkal nem lehet szeretni, |
| kevés a kar, hogy átfogd testemen |
| a széles kínt, mit nem bírok levetni. |
|
| Még várom, hogy majd megszeretsz. Ahogy |
| a vándor énekel egy végleges dalt |
| valakiről. Ruháid fölkapod |
| s az útakon tökéletes leszel majd. |
|
|
|