Haza

Én sosem voltam otthon. Akinek nincsen cipője, még mehet haza mezítláb, árkon-bokron át, amíg fölhasad előtte az éjszaka s megérkezik, mint angyal áll, fehér arcát az ajtó keretébe nyomja, kis résen át is a szobába lát, hol örök hangokat őriz a kotta, hiába nyomják az ajtót belül, belát a résen, betör, mint a szél, ha várják, ha nem várják, önfeledt kezével apja szép arcához ér. Tékozló gyermek, inge az öröm és szenvedés vizétől üveges, csak áll, csak áll a régi küszöbön és hatalmas vagyona lesz. * Övé a kincs, a régimódi tábla, a fotel kagylója, az óralap és az elütött óriási órák, mik a kerek szobában konganak, időtlenül, egyenletes közökben, és szállnak, mint átlátszó madarak felejthetetlen pontosságu körben, és szárnyukkal súrolják a falat. Övé a kincs. Az ablakok nagy íve, amelyek, mint rajongó címerek, egyetlen téglalappá egyesítve mutatják már a végleges eget. Az ég nagy kékjét, rajta már a bárány, mint régi felhő, föláldozva áll, játékos jelvény, amelyre csak gyáván és suta módon támad a halál. * Hazamegyek. Fölveszem a cipőmet, amely kívülről-belülről szöges, nehéz vagyok, saját súlyom sebez, gondolataim életemre törnek, de addig még az úton hazaérek, felveszem kalapom az idegen asztalról és elindulok felétek, a kerítést, a rácsot meglelem, tapogatom a régi reteszek vasát, kinyitom, törve-zúzva és nincs sose késő, szállok, repesek, mint mozdulatlan test felé a kés, még meglelem a percet, hallani ahogy suhan az óra nagy falán, hol mozdulatlan arccal, távoli címerek mélyén vár reám apám.