Lipóciában

Vendégek

Vasárnap ez. Mint kártya közt a kártya,

fekete lapok között pirosan,

a konyhaasztal óriási tábla,

melyen a só és a paprika van.

A gáz vörös, a székek hófehérek

és a kövezet olyan, mint a sakk,

melyen magamban ide-oda lépek,

néha kisebbet, néha nagyobbat.

Ilyenkor itthon szoktak lenni. Benn ég

a lámpa az üres szoba fölött,

olyan vagyok most, mint a vendég,

ki fél, hogy valamit lelök,

a napokat, az üveg homokórát,

és felborul a kocka meg a tér,

s az égető szelek behozzák

a havat s minden fehér lesz, fehér.

Mint bibliai idomok, feküsznek

a szőnyegen a minták. Valaki

kopog. Az ember, mint a szöcske, ül meg

a könyvei előtt s nem nyitja ki.

Aztán rohan. Sokára kinn a szélben,

és vendégséget rendez, sültet ad,

és asztalához ülteti serényen

a bénákat s a nyomorultakat.

Vizsgálóban

A vizsgálóban ülök, mint a rém,

nagy a fejem és gömbölyű az arcom

mint görög színészek a maszkjukat,

ábrázatomat magam elé tartom

és átbeszélek rajta, a közeg

mögött mered a fog, vihog a nyelv:

amit kiálltam kéken s feketén,

az én számban most mind életre kelt,

s magamnak is mókázok szerfelett,

grimaszt vágok az üres levegőbe,

hogy higgyék el panaszaimat,

miket nem hisz el még a szeretőm se,

mert hihetetlen ilyen gyötrelem

és humoros, végülis kellemetlen,

ülök a vékony, támlás székeken

s kidüllesztem bozontosan a mellem,

hogy ide üssetek! (de üssetek,)

legalább, hogy jócskán szenvedni tudjak!

Benyúlnak és megmentenek talán,

de eltörtek a fények, mint az ujjak.

Patience

A reggelek beáradnak szobámba

és kinyílnak előttem, mint a kártya,

hogy nézegethetem már estelig,

amíg a dáma elsötétedik.

Húzok vöröst és húzok feketét,

jó kártya ez, azt mondom, s szép a kép,

a két kezem között pörög a lap,

vakító kartonok, üres falak

között rakosgatom az életem,

hogy egyenes legyen a széleken,

mert benn ferdére állnak a királyok

és ugrálnak a bubik, mint a lángok.

Elmeosztály

Este

Még sír a szem. Sovány kis arcok

közt gyöngyösen mered a tér,

remeg a lét, mint karcsu gyertya,

hogy néha a falakhoz ér!

Hajunk

Hajunk laza, mihaszna kóc,

törik, szakad, zizeg,

s nyakunk köré tekeredik,

mint óvatos zsineg.

Változás

Az ablakból a fákra látni,

hét éve már. A fekete

ágakon azt figyelem mindig,

hogy nőnek-e?

Régen

Mint pókok víz alatti lába,

a percek vékony izma jár,

s az üvegzöld hálószobákban

a múlt dereng, fonnyadt hinár.

Kettős

Járunk-kelünk,

lábunk, kezünk

mozog,

de görcsösen

mered az áll

s a fog.

Tartályok

Széttörnek a cserépedények

belül, valahol legbelül,

s én meredek a csonka égnek

összeilleszthetetlenül.

Ágyon

Látogatók a folyosókon,

de értem nem jön senki se,

a fal is hideg, mint az ólom,

kezünk remeg a takarókon,

mint az állatok nyers szive.

Szabadnap, villamos

Azt mondom én, fekete sálak

nyújtóznak a nyakak ivén,

mert délután van és vasárnap,

az emberek riadva állnak

a kocsiban, azt mondom én.

Csillagok közt

Szabad vagyok. Nincs velem csilla, se pille

és elhagyott az őr,

de vaskorlátaival körülvesz

a négyzet és a kör.

Két angyal

Két angyal száll az égen,

celofán-testük úgy ing

a felhők közt fehéren,

akár egy szomorú ing.

Talán

Hol áll az égi rakpart:

szívem dobogva várják,

ahol kibomlanak majd

a képek és az ábrák.

Test és lélek

A vertebrális csigolyákon

mered a test.

Az ember ül, mint a madár az ágon

és aztán énekelni kezd.

Valami

Valami zúg. Az életem

kint zeng és zúgva-zúg,

mint széltől az öreg liget,

amelyből nincs kiút.

Éjjel

Hideg a kar, a fog, a véna

és hidegek az ablakok,

melyekben fölnevetnek néha

vas-arcok és vas-asszonyok.

Alakok

A testünket a barna rongyok,

mint lomha lepkék befedik,

úgy élünk, mint a masamódok,

évezredtől évezredig.

Nyomorúság

Ó, az ázalag,

a keserű pép a számban

gyűlik, mint baj

a családban.

Összeugratja államat

mint az alkohol,

izmaim összekötözi,

pokol

az életem így,

nézzétek szememet!

Boszorkányokkal, tűzzel

veretek.

Arcom behorpad,

fogam kiáll,

ki tette ezt?

Ki jár

a kamráimban fel-le

mint rács között a rab?

ki, a fekete szélnél

haragosabb?

Vakáció

De jó, hogy el kell mennem

s egy jó vidéki telken

tölthetem minden percem

én, a megmenthetetlen.

Kitáthatom a számat

s figyelhetem a sápadt

levelű, régi fákat,

míg elszáll a madárhad.

Utasok

A villamos árnyéka fut az úton

és levegőnyi, könnyű emberek

kuksolnak benne és mint sárga húron

a hang, a szájuk széle megremeg.

Utaznak, világtalan verebek.

S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel,

fényes itallal és árnyék kehellyel

ültükben megelégszenek.

A hosszú kocsisorok ritmusára

sötét fejük révülten imbolyog

és útra kelnek, mint Jézus szavára

az árnyékolt szívű apostolok.

Eleve el van rendelve az út,

lábatlanul suhannak át a téren,

s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn

a csöndet vagy az égiháborút.

A színeiket elmarta a lúg,

most mindnyájan feketék és fehérek

és mire az utak végére érnek,

fejük keményebb, arcuk szigorúbb.

De elhúzódik útjukból a nap,

s mint részes gabona, megfeleződnek,

némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek,

némelyek égbe szállanak.

Figura

Testem verve vasszögekkel,

csüngök egyre künn a fán,

vékony, lanka pléh vagyok csak,

csavargó sem áll alám.

Szenvedésem, mint a gyémánt,

késő éjjel is ragyog,

én eleget irgalmaztam,

ti is irgalmazzatok.

A csontom megtöretik,

ölnek kicsik és nagyok,

megfeszítettek, pedig

mégcsak Isten sem vagyok.

Komédia

Mit tudjátok, mit gyűrök én

a köldököm mögé, hogy

befödjem a testemben a

tátongó szakadékot.

Az indulatok görcseit,

amelyek, mint a béka

guggolnak bennem s szétvetik

a burkolatot néha.

Szorítom hasfalam mögé

a láthatatlan állat

lökéseit, míg megszülöm

kemény komédiámat

s a túlvilági bókokat,

melyekben nincs igazság,

se szerelem, csak annyi, hogy

sebeim eltakarják.

Vaksi

Ha nem kellene külön élni és

tükörtojást enni és babsalátát,

lemenni ötre a világ elé,

hogy szívemet a múzeumból lássák

s nem kellene nevetnem, két marok

orvosságot bevennem vagy a kártyát

kevernem, míg elfogy a lap, talán

megfejteném a mindenség talányát.

Ha nem kellene inget ölteni,

és kezet fogni, kulcsra zárni az

ajtót s megmondani, mikor jövök

az ismeretlen városból haza,

talán mindent megfejtenék. Hideg

szemekkel ülnék esténként a széken,

keresztbe fonnám izzó ujjaim

csúcsát s mindent megtudnék észrevétlen.

De addig élni kell. Gyalázatos

kis sárga körtét kell fölgyújtani,

hogy a tárgyak szélével összenőtt

sötétségből kilátsszon valami.

Naphimnusz

Ahogy a fűben ülök és

az arcomat a napba tartom,

úgy töri át a napsütés

mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,

a fényeken kiéleződöm,

úgy hordom ezt a meredek

hegyes ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,

sokasodnak a fényes üszkök

madársújtotta testemen,

napok nyalábja, nem kell ütnöd!

magam magamtól szétesem,

mint lógó ember a kötélen –

eddig is csak egy képtelen

erőfeszítés adta élnem.

Hidegben

Ez már a tél? Én nem is vettem észre

a huszonkilencfokos hideget,

pedig parázsló homlokomhoz érve

simogatnak a koronás szelek,

kék jégből fonnak reám koronát, a

gyöngyös köpenyben váltig táncolok,

míg elragadnak innen más világra

feketeétkű, nagy komondorok.

Könnyű halál. Az űr mögé kerülni,

hol körülfognak vastag lemezek,

kerekfalú üvegben fogok ülni,

mint spirituszban rettentő gyerek.

Férfi

A tárgyak messzi fényei,

az volna jó, esetleg.

Egy idegen nő és neki

azt mondani: szeretlek.

Egy lehetetlen falevél,

mely hullva-hull az útra,

emlékek távol tűje, mély

piros sebembe szúrva.

A kerítések rácsai,

egy domb, egy csók talán csak!

Vagy fiatalnak látszani

egy délelőtt, vasárnap.

Önkéntelen kimozdulás

a testem négyszögéből,

amely kinyúlik mint a rács

mögül s az ég felé tör.

A részek gyáva gömbjei,

amik nem állnak össze,

csak forognak gyönyörteli

kajánsággal örökre,

vagy szétszaladó mozaik

talán pompeji padlón,

a véletlenek őzeit

mindegyre futni hallom!

Valaki, nő. Valami, ház.

Akár egy téves eszme,

vagy véletlen kirándulás

világtalan hegyekbe,

a napsugár aranyosan

fúródik két szemembe,

nem az a fontos, ami van,

hanem ami lehetne.

Hanyatt

De jó így pihenni,

mélyen, hosszasan,

mint ha a mezőn az

ember maga van.

Izmai feküsznek

mint a spárga és

testében kialszik

minden szenvedés.

A foga is nyugszik,

mint fehér virág,

elfelejti lassan

két szál bánatát.

Pontosan

A tárgyak kényszerűen pontosak.

Vannak, de mégse olyan fontosak.

Kimérve állnak, mint a geometria,

nem látni, hogy bennük is van hiba.

A mámoroktól őrizkedjetek,

legyetek tiszták, bölcsek, rendesek,

hogy tündököljön bennetek a szent

és megmásíthatatlan égi rend.

A végső dolgok értelmében én

kételkedem, mint ahogyan a fény

az üvegen ugyan még áthatol,

de aztán ő is elvész valahol.

Legyetek kényszerűen pontosak,

levők, de mégse olyan fontosak,

kimérve állva, mint a geometria,

így nem tudják, hogy hol van a hiba.

Haza

Én sosem voltam otthon. Akinek

nincsen cipője, még mehet haza

mezítláb, árkon-bokron át, amíg

fölhasad előtte az éjszaka

s megérkezik, mint angyal áll, fehér

arcát az ajtó keretébe nyomja,

kis résen át is a szobába lát,

hol örök hangokat őriz a kotta,

hiába nyomják az ajtót belül,

belát a résen, betör, mint a szél,

ha várják, ha nem várják, önfeledt

kezével apja szép arcához ér.

Tékozló gyermek, inge az öröm

és szenvedés vizétől üveges,

csak áll, csak áll a régi küszöbön

és hatalmas vagyona lesz.

Övé a kincs, a régimódi tábla,

a fotel kagylója, az óralap

és az elütött óriási órák,

mik a kerek szobában konganak,

időtlenül, egyenletes közökben,

és szállnak, mint átlátszó madarak

felejthetetlen pontosságu körben,

és szárnyukkal súrolják a falat.

Övé a kincs. Az ablakok nagy íve,

amelyek, mint rajongó címerek,

egyetlen téglalappá egyesítve

mutatják már a végleges eget.

Az ég nagy kékjét, rajta már a bárány,

mint régi felhő, föláldozva áll,

játékos jelvény, amelyre csak gyáván

és suta módon támad a halál.

Hazamegyek. Fölveszem a cipőmet,

amely kívülről-belülről szöges,

nehéz vagyok, saját súlyom sebez,

gondolataim életemre törnek,

de addig még az úton hazaérek,

felveszem kalapom az idegen

asztalról és elindulok felétek,

a kerítést, a rácsot meglelem,

tapogatom a régi reteszek

vasát, kinyitom, törve-zúzva és

nincs sose késő, szállok, repesek,

mint mozdulatlan test felé a kés,

még meglelem a percet, hallani

ahogy suhan az óra nagy falán,

hol mozdulatlan arccal, távoli

címerek mélyén vár reám apám.