A ház

I. Az otthon nem volt otthonom, a ház nem volt enyém, a rádió is idegen hangon beszélt felém. A palacsinták, a cipők mintái idegen kacskaringóba álltak és a tonet-székeken a rács, a fény nem volt enyém, se kő, se rongy, se fa, mégis, mint öröktől való barát jártam haza.   II. Csodálkoztam a vitrinen. Azt mondtam néha: jé, s csak magamban tünődtem el, a kulcs, a só kié? Ki lehet, aki itt lakik? ki lehet az a társ? egy magas vagy egy alacsony úr, vagy valaki más? Ki szereti a paprikát, ha ilyen ecetes? s megértem-e a dolgokat, mikorra vége lesz?   III. S kié lehet az asszony itt, ez az aranyszemű, ki nézi órám keretét, hogy milyen egyszerű, ki nézi arcomon a bőrt, szememben a sötét csillámokat figyelmesen, úgy, mint én az övét? Ki megfogja a kezemet, hatalmas és nyulánk kezemet, melyről már levált a szélén egy szilánk?   IV. És én ülök a székeken, mozdulni sem merek, úgy fáj az üres levegő és a falfelület. A térdem fáj, a térdkalács, az ajtó és a gitt. Hogyha bejönne valaki, szólnék, ha volna mit. Látom, milyen fényes a réz a régi küszöbön, az esküvői képeken előbukik a könny.   V. A konyhában dagad a gőz, mosnak, vasalnak és egy-egy szeletet vág hamar a kis sajtból a kéz. Kik mosnak, kik vasalnak itt? Egy asszony, egy gyerek, kik dolgoznak türelmesen s kiket nem ismerek. A kályha karikáin a tűz ragyog vastagon, a tálakon meg kék virág van. Én nem itt lakom!   VI. De valakié ez a ház, övé az asszony is, ő nézi este csöndesen, hogyan pereg a víz a csapból és övé a kert, a bútor, a szoba, vagy elment a tengerre és nem jár haza soha? Pedig övé minden fiók, a falra tetovált meszes szivek, fekete drót és az egész világ.