Két ember

A kertben ültünk, érfalunkra belülről rátapadt a múlt, vérünk, mint zümmögő csatorna falán a víz, a mélybe hullt és mosta, mosta, egyre mosta a tündökletes perceket, melyek megfogták, mint a rozsda a testemet, az ingemet. Nagy, csillogó, vasas virágok tapadtak bennünk és jelek, a rozsda kékje felparázslott, aztán mindennek vége lett. Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk lett a lugas, a szem, a nap és mi a kertben nézve néztük az objektív virágokat.