Bokréta

Így látlak már örökre, álladat megtámasztod a kezeden, hogy erőd legyen magad tartani, míg egész átitat a szerelem, alig beszélünk, kis szavak bújnak csak fogainkon át, mint havas kerítéseken a menekülő katonák, mert nincs szavunk, benn elveszett a szó és elpusztult mindegyik katona, magában áll a roppant tartomány, a vér, a nyál, a tüdő anyaga, már föl van adva, puszta mélyeink már mit sem tartalmaznak, templomok üvegablakainak hidege s határtalan magánya úszik ott. Bicsaklik minden mozdulat, akár sírás közben a csecsemő feje, az asztal inog, mintha csöndesen egy óriás ülne a szélire, pedig csak én s oly gyerekes vagyok, hogy elferdül kezemben a virág, mit a tündöklő levegőn az űr fölött rajongva nyújtok át, bokréta lenne, hogy volna színe, életre szólna, hogyha volna még egy másodperc romlandó életemből, amit a magaménak mondanék. * Ködök úsznak szemedre, mert szived úgy lüktet, mint sötétben az arany, és onnan jön föl ez a pára és ez a gyülemlő és határtalan boldogság. Látom: olyan, mint a gömb, szemed, akár az ég nagy hidege, amelyben verdes egy-egy tétova madár, aztán elúszik messzire. Állj meg madár, mert ez a pillanat, mit halántékom között hordozok, megtudni abból, ami ittmarad, hogy milyenek a boldogok. * Ahogy a fű nő, úgy szeretlek én, esőben, napban, szomjan és vizen, az ég felé föl s le a földbe, szét szabályosan és terebélyesen, a kunyhó előtt ül a napban egy férfi és ismeretlen jeleket rajzol cseréppel a homokba, míg kijön hamar s behívja a gyerek ebédre már, de ő csak arra gondol, hogy vonat fut lenn messze, mint a gyík, az egek felé surranó hegyek közt, amelyben a babáját elviszik, hogy ládába van csomagolva, karját virágos mellén keresztbe teszi, mint egy halott, ezüst a szeme alja, s a vonaton cipője sincs neki, mert nem törődnek vele, néha jön csak a kalauz, sietve régi kék ruhában és föléhajol sötéten meghallgatni szívét, hogy él-e még? * Látjátok, feleim, kihalt a táj, a dombokat a szél se kalapolja, erőszakos halállal hal meg az, aki nem érti meg, hogy mi a sorsa, leölik azt a békés pásztorok, a dübörgő bivalyok eltapossák, s szigorú Isten, mint egy kárhozott, lángoló lélek, úgy tér meg tehozzád.