Parton

Ha majd az álom elhull és visszamarad a sötét virágok szélén tündöklő éjszaka, s nincs többé rózsaház, se épület, se tornác, csak mint egy idegen nagy árnyék hajolok rád, s két ív vagyunk csupán, két túlvilági görbe, a hold sarlója csak az ég szélébe törve, két sárga, szent vonal, pontos és remegő, a tó hullámain örökké épülő: megújuló, a parttól a középpontba nyíló merő vízi sugárzás, kikandikáló kagyló, két árva legyező, a végsőkig kitárva az egyébként üres és meddő éjszakába, kapaszkodó, hegyes nagy körmök fönn a tornyon, amelynek zuhanó árnyékát egyre hordom, két kéz és két tenyér egymáson, mint a rab ügyetlen két keze, mely végleg úgy marad, és lába, összetörve, szaladhatatlanul, a csontok kék hegye, amint egymásra hull, amíg a tér kitárul és szétcsap, mint a bomba s fényes szilánkjait fájó szemedbe fúrja… nem biztos, hogy szeretlek, de most, az évek padján rádgondolok a kertben s úgy verek, mint a hullám, hozzád és tőled el, némán vergődve egy örökös szerelemben veled és nélküled.