A józsefi zsoltár

Uram, fossz meg a sikerektől, az ékes szó delejétől, mint rossz hőst a szemétől, mert kinyílnak nyomomban az asszonyok, mint a rózsák, és alig tudom elválasztani a napot az éjtől. Zaj közepette, tárt karok hintajában repesnek baljóslatu hízelkedések felém, nagy, piros szájak falnák ajkamat s nézek én. Messzire állok, hogy ne érjenek hozzám, tettetem magam és összeszorítom a szám, ne csókoljanak bele és ég a kezem és ég a hajam. Mellüket verdesik két kezükkel, úgy jönnek felém, csipejüket kivetik, torkomra szorítják a balgák a térdeik, paskolják a hasukat, közel jönnek egészen s mutatják, mellük gombja kemény, szájamhoz dörzsölik, fülembe lehellnek izzó parazsat, de én testemet gyantával kenem be, ne fogjon a köröm és úszom az áron, comb és kötél hurkol, mindenáron elveszítenek, pedig én nem nekik beszélek és nem tudják a buták, hogy álmaimon éjjelente egy fehér lány fut át.