Putifárné

Ó, Putifárné, sárgaréz szemed ragyog. A sárga kéz kinyúlik Józsefért, aki szaladna a szabadba ki. Itt fekszel, látod, meztelen ezen a vörös fekhelyen és göndör hajad bomlik a függöny sötét rojtjaira. Egy fátyol van a térdeden keresztül vetve, csöndesen folyik a könnyed, mint a vér a szerelemért, Józsefért. És ragyog kék hasad ezüstje és szúr a melled, mint a tüske, kinyúlsz, akár a húr, feszül az ér is combjaid körül. Ne nyúlj ki érte, fusson el térdeivel, kezeivel, szerelmes csontjaival a sötétbe fusson egymaga. A szeme hitvány, gyönge szem, azért bámul szerelmesen, a karja hitvány, gyönge kar, meg nem ölel, be nem takar. Hadd fusson el, az éjbe ki, bájaid meg sem értheti, hogy így nőttél, magányosan, mint egy levél és súlyosan, mint az arany, úgy tündökölsz a vállaid nagy íve zöld, az izmok lassú jeleit szemei meg nem érthetik, a csöndet hajad szála közt, az öleden a sűrü szöszt, a verítéket, gyöngyöket, hogy mossák finom bőrödet, a kezed kapcsait, a csukló olajos, mély tengerbe hulló kis hengerét, a szerelem edényeit, nem érti, nem! Hadd el, barátném. Te magad vagy itt a szétnyílt ég alatt, lásd szél mozdul és szél siet, magad vagy, mint a mélyvizek, melyek kihűlnek és üveg módjára csöndben fekszenek. A szolga jön és lát az úr, ne maradj vigyázatlanul, remeg a város és a nap, takard el hűvös combodat.