Vőlegény

Rámnézel, mint madár néz a csorba ág hegyén s én visszanézek bámész szemekkel, mint a fény azt kérdezed, hová mész, pedig csak állok én, ahogy egy nagy pohár méz az üveg fenekén. Azt kérdezed, hová futsz, pedig én nem futok, csak fekszem, mint a párduc a fényes ég alatt, ledobva, összegyűrve, fetrengve, mint a rongy, belémakadt a tüske, rámdőlt a napkorong. Oly messze nézel, messze a fényességbe, ki az égbe, mintha lenne mögöttem valaki.