Fény

I. Rettentő minden, ami van, fájdalmas íze van a szádnak, a körülötted lévő levegő az ing mellett nyakamba árad, karod úgy verdes, mint az olló, a húsok mélyét metszi föl, ragyogva s némán leng elébem a tested, mint egy nagy tükör. Belőled álló felület a fal, a levegő, a tárgyak, úgy villogsz, mint a szemüveg mögött az arc, ereid fájnak, lemezekké, aranylapokká változtál, ég és metsz a bőr, olyan síkos vagy, míg szived reámzuhan és összetör.   II. Rettentő minden, ami van, reszket az asztal, mint az állat, nyüszít a napban és remeg, ijesztő gömbölyű a hátad, mint egy tojás, olyan fehér s olyan törékeny, hogy lehet, betörik majd az is, ahogy te is betörtél engemet.   III. Forró, fehér a tál, a tér, a tárgyak is mezítelenek, nem látszik, csak a csont, az él, elvesztették a bőrüket a vázák és a bútorok, nyers és anatómiai minden virág, merednek a kis izmos székek rostjai, föl van szabdalva általad és ki van vetve sebesen mindaz, amit hat év után még meghagyott a szerelem.