Málna

I. Szenvednek a nagyágu fák s a dáliák is nélküled, és szenvednek a bútorok. Magában áll az épület. Jajong a fal és szenved a poháron az öntött alak, belép egy régi idegen és ők is látják, nem te vagy. Mindenki látja. Nincs sehol. Eltakarnak a hegysorok. Senki se tudja, milyen a hang, mit az asszony ajka mond. Senki se látja léptedet, a vékony csontokat, a váll málnapiros, tört ereit. A ház egész nagy váza fáj.   II. Engem figyelnek. Mintha mit se törődnének vele, egy fényképet csúsztatnak kezembe s egy kézzel írott levelet. Ki lehet ez? Egy arc, haj és virágos bőrű nyak. Nagyon szép. Talán csak arc. Egy semmiség – a kertbe áthajol a szomszéd. És ez a szem. Ez a betű, mit írhat benne valaki? A páncélkemény szavakon ki bír valamit mondani? Talán csak szó vagy csak vonal, nem fontos és érdektelen. Már kavarodik le az ősz s levél gyűlik, töménytelen.   III. Magunk is így vagyunk talán. Azt várjuk, mikor múlik el, úgy mérjük, mint a lázat, a sebeink hőmérőivel. Percenként forró és hideg a test, a lélek, a köröm. Remegve hallgatjuk a láb kopogását a fals kövön: ez ő, ez ő, a láb, a talp, ma biztos meg kell jönnie. Kívül-belül sebes a test s az utcán nem jön senki se. Talán megnyugszunk. Egyszer a kapuba állok hirtelen kalapban, ingben, urasan és elmúlik a szerelem.   IV. De most az eső rámszakad és lecsorog az arcomon, mintha csak könnyeznék, pedig Isten látja, hogy nincs okom. Most a kabátom foszlik el és szakad rólam le a fény, úgy állok a felhők alatt ügyetlenül és feketén s benn eltörik a gondolat simaüvegű pohara s az ember marad, mint a só, kirajzolódva egymaga. Mozdulnék – semmit sem tudok. Semmi szinész, semmi szerep. Jöjj a házamba s mondd, te vagy, aki nélkül nem élhetek.