Málna

Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,

tizenkét tégla tartja össze vázad.

A mész fehér, a tervrajz nem hibás,

boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban

és az ajtókon még nagyobb kilincsek,

a folyosón lépések zaja koppan,

de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt

és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,

föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt

csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,

ezt rézsútosan a sarokba tesszük,

rámnézel váltig hallgató szavakkal

s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy

óra alatt kis örömeink nem várt

zugaival, a kamra is elég nagy,

abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,

hogy megvédjenek mindenféle bajtól,

nézd, egészen a körtefáig érek!

Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be

és elkészült szabályosan. Harang szól

a faluból. Kabátod ide rakd le

a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.

Van, ami megtörténik egyszer,

van, ami sohasem.

Rózsa

Sose nyílik ki a rózsa,

sose nyílik ki a nyár,

én a szerelem adósa

vagyok három éve már.

Mondtam is a cinegének,

hogy szálljon el haza már,

sose szólal meg az ének,

sose nyílik ki a nyár.

De a cinege csak engem

figyel hosszan, feketén,

míg halálos szerelemben

az övé nem leszek én.

Váza

Belülről légy, akár a gondolat,

nem pedig kívül, láthatóan élve,

alig mozdulva is szívemhez érve,

külön a szád, a kezed, a fogad,

maradj talán a míves sors edénye,

amely örömet s könnyet tartogat

vagy halhatatlan sókristályokat,

ne a felület légy, hanem a mélye,

melyben le kell hajolni, meddig ér,

a feneketlen és megmérhetetlen,

nem dísz, nem festék és nem is babér

vagy homlok alatt ívelő kerek szem,

ha méreg, méreg, ha vér, drága vér,

olyan, amilyet végül érdemeltem.

Málna

I.

Szenvednek a nagyágu fák

s a dáliák is nélküled,

és szenvednek a bútorok.

Magában áll az épület.

Jajong a fal és szenved a

poháron az öntött alak,

belép egy régi idegen

és ők is látják, nem te vagy.

Mindenki látja. Nincs sehol.

Eltakarnak a hegysorok.

Senki se tudja, milyen a

hang, mit az asszony ajka mond.

Senki se látja léptedet,

a vékony csontokat, a váll

málnapiros, tört ereit.

A ház egész nagy váza fáj.

II.

Engem figyelnek. Mintha mit

se törődnének vele, egy

fényképet csúsztatnak kezembe

s egy kézzel írott levelet.

Ki lehet ez? Egy arc, haj és

virágos bőrű nyak. Nagyon szép.

Talán csak arc. Egy semmiség –

a kertbe áthajol a szomszéd.

És ez a szem. Ez a betű,

mit írhat benne valaki?

A páncélkemény szavakon

ki bír valamit mondani?

Talán csak szó vagy csak vonal,

nem fontos és érdektelen.

Már kavarodik le az ősz

s levél gyűlik, töménytelen.

III.

Magunk is így vagyunk talán.

Azt várjuk, mikor múlik el,

úgy mérjük, mint a lázat, a

sebeink hőmérőivel.

Percenként forró és hideg

a test, a lélek, a köröm.

Remegve hallgatjuk a láb

kopogását a fals kövön:

ez ő, ez ő, a láb, a talp,

ma biztos meg kell jönnie.

Kívül-belül sebes a test

s az utcán nem jön senki se.

Talán megnyugszunk. Egyszer a

kapuba állok hirtelen

kalapban, ingben, urasan

és elmúlik a szerelem.

IV.

De most az eső rámszakad

és lecsorog az arcomon,

mintha csak könnyeznék, pedig

Isten látja, hogy nincs okom.

Most a kabátom foszlik el

és szakad rólam le a fény,

úgy állok a felhők alatt

ügyetlenül és feketén

s benn eltörik a gondolat

simaüvegű pohara

s az ember marad, mint a só,

kirajzolódva egymaga.

Mozdulnék – semmit sem tudok.

Semmi szinész, semmi szerep.

Jöjj a házamba s mondd, te vagy,

aki nélkül nem élhetek.

Nyári szerelem

Az emberi mozdulatokból

fölépített közös falak

és üres mosolyok törékeny

ráncai közt is védd magad,

a vállak üvegpalotája

mögött a lélek idegen,

ha betörik az ölelésben

karcol és sért minden elem.

A forró homokon hevernek

a tagjaink, mint az arany,

de oroszlánok és szerelmek

között mindenki maga van.

Külön a homok, a homokszem,

külön a test, külön az arc,

külön a jobb, a bal, az árnyék

és a valóság. Mit akarsz?

Üzenet

Irreális dolog

várni levelet

azoktól, akiket

nem is szeretek.

Mégis jön az óra,

mégis jön a perc,

hogy az ablakokban

kifele figyelsz.

Jön-e a levél és

jön-e a papír,

amit elfogódva

a szerelem ír?

Séta

Ha csikar, mint az istenek hasa,

a nők utáni barbár szerelem,

közel utakról későn térsz haza

és kóborolsz az üres tereken

s a kerítés falán is azt lesed,

hogy hol tűnik elő egy női ábra

és külvároson, egyre csendesebb

vidéken tűnsz a házak közt a tájba:

magadban vagy, mint maszkon a szemöldök,

aminek párját nem festette kéz meg,

a félszemű kacsintás pózát öltöd

magadra és a nők vihogva néznek.

Műteremsarok

Üvegre fut a fény, mint sárga tej

és rétegesen ül meg a szobában,

a sarki kúpban görnyedő homály van

vékony mezítelenségeivel.

Idegen vagy, sarkadig idegen,

széles szemeddel, feszült homlokoddal

s a végtelenbe táruló karoddal

bajt és barátságot nyújtasz nekem.

Fény

I.

Rettentő minden, ami van,

fájdalmas íze van a szádnak,

a körülötted lévő levegő

az ing mellett nyakamba árad,

karod úgy verdes, mint az olló,

a húsok mélyét metszi föl,

ragyogva s némán leng elébem

a tested, mint egy nagy tükör.

Belőled álló felület

a fal, a levegő, a tárgyak,

úgy villogsz, mint a szemüveg

mögött az arc, ereid fájnak,

lemezekké, aranylapokká

változtál, ég és metsz a bőr,

olyan síkos vagy, míg szived

reámzuhan és összetör.

II.

Rettentő minden, ami van,

reszket az asztal, mint az állat,

nyüszít a napban és remeg,

ijesztő gömbölyű a hátad,

mint egy tojás, olyan fehér

s olyan törékeny, hogy lehet,

betörik majd az is, ahogy

te is betörtél engemet.

III.

Forró, fehér a tál, a tér,

a tárgyak is mezítelenek,

nem látszik, csak a csont, az él,

elvesztették a bőrüket

a vázák és a bútorok,

nyers és anatómiai

minden virág, merednek a

kis izmos székek rostjai,

föl van szabdalva általad

és ki van vetve sebesen

mindaz, amit hat év után

még meghagyott a szerelem.

Búcsú a nyárilaktól

Siessetek, a ládába a képet,

mint hideg földbe halott madarat,

a nagy bőröndbe a párnát tegyétek,

egy ollónak se jó, ha ittmarad.

Siessetek. Két utazó, tömérdek

kis óra árva tulajdonosa,

a sötétség ereszkedik közétek

és este hatkor indul a vonat.

Ne nézzétek, a kerti ólban él-e

a kis kakas, a liba vagy a tyúk?

Siessetek, hagyjátok el a házat,

az embernek, amíg csak véget ér e

földön a sorsa, a burok, a látszat,

még úgyis minden az eszébe jut.

Vőlegény

Rámnézel, mint madár néz

a csorba ág hegyén

s én visszanézek bámész

szemekkel, mint a fény

azt kérdezed, hová mész,

pedig csak állok én,

ahogy egy nagy pohár méz

az üveg fenekén.

Azt kérdezed, hová futsz,

pedig én nem futok,

csak fekszem, mint a párduc

a fényes ég alatt,

ledobva, összegyűrve,

fetrengve, mint a rongy,

belémakadt a tüske,

rámdőlt a napkorong.

Oly messze nézel, messze

a fényességbe, ki

az égbe, mintha lenne

mögöttem valaki.

Idegen városban

Feléd visz a vonat,

tőled se visz el,

itt élek magamban

testem felhámos,

lelkem szélhámos,

nagy sebeivel.

Kicsi utca, kicsi tér.

Minden bánat belefér.

Minden ember itt lakik,

aki tehet valamit.

Megy az utcán egy ember,

megkérdezem,

hogy él-e még otthon

a kedvesem?

Egy ember megy a csöndes

útsoron,

megkérdezem tőle,

hogy él-e

a menyasszonyom?

Vagyok a tárgyakhoz

egyre türelmesebb,

a kötést lefejtem

s gyógyulok, mint a seb.

Te vagy az életem

kapuja,

nem megyek rajta át

sehova,

tudom, hogy arra el

mehetek,

de mindíg itt tart a

szeretet.

Ketten

Beszélünk. Ülsz a pamlag

karfáján, lábadat

előrenyújtod. Hallgat

az arcod, mint a vak.

Szemed mélyén rekedten

ül a világ, a csönd,

mint ha gipszüregekbe

valaki ólmot önt.

Szeretni kéne egymást.

Kinn alig fúj a szél,

és az egyik levél a

másik levélhez ér.

A mozdulat törötten

elfekszik, mint a kar,

beszél a száj bezárt és

nyitott szavaival.

Virág az asztalon van,

piros, fehér virág.

Úgy nézek tétovázva,

mint egy betűre, rád,

és messze, ki a térre,

pontatlanul, tovább,

ahol a nagy vizek közt

az ember mit se lát.

A kert fölényes és nagy,

nem esik az eső,

a napfény hosszu szárán

zuhog alá a hő.

Szeretni kéne egymást,

talán kicsit, alig,

mellékesen, amíg az

ember meghalhatik.

De hull a perc bogyója

s az órák lapja áll

és te a semmiségbe

meredsz, akár a váll.

Putifárné

Ó, Putifárné, sárgaréz

szemed ragyog. A sárga kéz

kinyúlik Józsefért, aki

szaladna a szabadba ki.

Itt fekszel, látod, meztelen

ezen a vörös fekhelyen

és göndör hajad bomlik a

függöny sötét rojtjaira.

Egy fátyol van a térdeden

keresztül vetve, csöndesen

folyik a könnyed, mint a vér

a szerelemért, Józsefért.

És ragyog kék hasad ezüstje

és szúr a melled, mint a tüske,

kinyúlsz, akár a húr, feszül

az ér is combjaid körül.

Ne nyúlj ki érte, fusson el

térdeivel, kezeivel,

szerelmes csontjaival a

sötétbe fusson egymaga.

A szeme hitvány, gyönge szem,

azért bámul szerelmesen,

a karja hitvány, gyönge kar,

meg nem ölel, be nem takar.

Hadd fusson el, az éjbe ki,

bájaid meg sem értheti,

hogy így nőttél, magányosan,

mint egy levél és súlyosan,

mint az arany, úgy tündökölsz

a vállaid nagy íve zöld,

az izmok lassú jeleit

szemei meg nem érthetik,

a csöndet hajad szála közt,

az öleden a sűrü szöszt,

a verítéket, gyöngyöket,

hogy mossák finom bőrödet,

a kezed kapcsait, a csukló

olajos, mély tengerbe hulló

kis hengerét, a szerelem

edényeit, nem érti, nem!

Hadd el, barátném. Te magad

vagy itt a szétnyílt ég alatt,

lásd szél mozdul és szél siet,

magad vagy, mint a mélyvizek,

melyek kihűlnek és üveg

módjára csöndben fekszenek.

A szolga jön és lát az úr,

ne maradj vigyázatlanul,

remeg a város és a nap,

takard el hűvös combodat.

A józsefi zsoltár

Uram, fossz meg a sikerektől, az ékes szó delejétől,

mint rossz hőst a szemétől,

mert kinyílnak nyomomban az asszonyok, mint a rózsák,

és alig tudom elválasztani a napot az éjtől.

Zaj közepette, tárt karok hintajában

repesnek baljóslatu hízelkedések felém,

nagy, piros szájak falnák ajkamat

s nézek én.

Messzire állok, hogy ne érjenek hozzám,

tettetem magam

és összeszorítom a szám, ne csókoljanak bele

és ég a kezem és ég a hajam.

Mellüket verdesik két kezükkel, úgy jönnek felém,

csipejüket kivetik,

torkomra szorítják a balgák

a térdeik,

paskolják a hasukat, közel jönnek egészen

s mutatják, mellük gombja kemény,

szájamhoz dörzsölik, fülembe lehellnek

izzó parazsat, de én

testemet gyantával kenem be, ne fogjon a köröm

és úszom az áron,

comb és kötél hurkol,

mindenáron

elveszítenek, pedig én nem nekik beszélek

és nem tudják a buták,

hogy álmaimon éjjelente

egy fehér lány fut át.

Pompeji mozaik

Remeg a nap, mint régi állat arca

az áldozókés és bokor előtt

s átlátható fátyolokba takarva

riadva állnak kékárnyéku nők.

Ez az egész. Az egek lassu íve

lebeg sötéten, mint valami szárny

és egyetlen vonallá egyesítve

zuhan az árnyék evezője rám.

Összetörök a világok alatt,

a nőket és a napot érezem,

a pörkölődést és a súlyokat

tartom üvegbordájú mellemen

és betörök és beszakadok a

szerelem és az égi súly alatt,

olyan vagyok, mint izzó katona,

kire egész Pompeji rászakadt.

Nem menekülök. Át van döfve a

nap és a régi asszonyok szive

s én gondolok, eldőlve, mint a fa,

a császár vékony szeretőire.

Szoba

Ott áll a nő és ott a férfi,

árnyékuk nagy kabátja ring,

szemükből havak csöndje néz ki

és testükön tapad az ing.

Elváltozik a csók, a sóhaj

egy éven át, két éjen át,

nézi kegyetlen irgalommal

a csontok régi halmazát

a férfi, nézi szép szerelmét,

a fogakat, a gyöngyöket,

a térdeket, melyekből nemrég

olyan kemény kéj vétetett.

A mulandó s a múlhatatlan

kemény burokban elvegyül,

választhatatlan oldatokban

keringnek örök vegyszerül

az emberek, mint régi csersav

egy éjen át, két éven át,

az is szerethet, aki elhagy

és az is, aki elbocsát.

Parton

Ha majd az álom elhull és visszamarad a

sötét virágok szélén tündöklő éjszaka,

s nincs többé rózsaház, se épület, se tornác,

csak mint egy idegen nagy árnyék hajolok rád,

s két ív vagyunk csupán, két túlvilági görbe,

a hold sarlója csak az ég szélébe törve,

két sárga, szent vonal, pontos és remegő,

a tó hullámain örökké épülő:

megújuló, a parttól a középpontba nyíló

merő vízi sugárzás, kikandikáló kagyló,

két árva legyező, a végsőkig kitárva

az egyébként üres és meddő éjszakába,

kapaszkodó, hegyes nagy körmök fönn a tornyon,

amelynek zuhanó árnyékát egyre hordom,

két kéz és két tenyér egymáson, mint a rab

ügyetlen két keze, mely végleg úgy marad,

és lába, összetörve, szaladhatatlanul,

a csontok kék hegye, amint egymásra hull,

amíg a tér kitárul és szétcsap, mint a bomba

s fényes szilánkjait fájó szemedbe fúrja…

nem biztos, hogy szeretlek, de most, az évek padján

rádgondolok a kertben s úgy verek, mint a hullám,

hozzád és tőled el, némán vergődve egy

örökös szerelemben veled és nélküled.

Valaki

Az üveg mögött néha ül egy lányka,

a villamoson lassan szendereg,

aztán hirtelen óriásra tárja

szemét és keresi a szememet,

de én már az utakra nézek akkor,

hol vastag varjak verik a szemet

kék csőrükkel a jéghideg talajból

s én tapsolok, hogy föllebbenjenek.

Bokréta

Így látlak már örökre, álladat

megtámasztod a kezeden,

hogy erőd legyen magad tartani,

míg egész átitat a szerelem,

alig beszélünk, kis szavak

bújnak csak fogainkon át,

mint havas kerítéseken

a menekülő katonák,

mert nincs szavunk, benn elveszett a szó

és elpusztult mindegyik katona,

magában áll a roppant tartomány,

a vér, a nyál, a tüdő anyaga,

már föl van adva, puszta mélyeink

már mit sem tartalmaznak, templomok

üvegablakainak hidege s

határtalan magánya úszik ott.

Bicsaklik minden mozdulat, akár

sírás közben a csecsemő feje,

az asztal inog, mintha csöndesen

egy óriás ülne a szélire,

pedig csak én s oly gyerekes vagyok,

hogy elferdül kezemben a virág,

mit a tündöklő levegőn

az űr fölött rajongva nyújtok át,

bokréta lenne, hogy volna színe,

életre szólna, hogyha volna még

egy másodperc romlandó életemből,

amit a magaménak mondanék.

Ködök úsznak szemedre, mert szived

úgy lüktet, mint sötétben az arany,

és onnan jön föl ez a pára és

ez a gyülemlő és határtalan

boldogság. Látom: olyan, mint a gömb,

szemed, akár az ég nagy hidege,

amelyben verdes egy-egy tétova

madár, aztán elúszik messzire.

Állj meg madár, mert ez a pillanat,

mit halántékom között hordozok,

megtudni abból, ami ittmarad,

hogy milyenek a boldogok.

Ahogy a fű nő, úgy szeretlek én,

esőben, napban, szomjan és vizen,

az ég felé föl s le a földbe, szét

szabályosan és terebélyesen,

a kunyhó előtt ül a napban egy

férfi és ismeretlen jeleket

rajzol cseréppel a homokba, míg

kijön hamar s behívja a gyerek

ebédre már, de ő csak arra gondol,

hogy vonat fut lenn messze, mint a gyík,

az egek felé surranó hegyek közt,

amelyben a babáját elviszik,

hogy ládába van csomagolva, karját

virágos mellén keresztbe teszi,

mint egy halott, ezüst a szeme alja,

s a vonaton cipője sincs neki,

mert nem törődnek vele, néha jön csak

a kalauz, sietve régi kék

ruhában és föléhajol sötéten

meghallgatni szívét, hogy él-e még?

Látjátok, feleim, kihalt a táj,

a dombokat a szél se kalapolja,

erőszakos halállal hal meg az,

aki nem érti meg, hogy mi a sorsa,

leölik azt a békés pásztorok,

a dübörgő bivalyok eltapossák,

s szigorú Isten, mint egy kárhozott,

lángoló lélek, úgy tér meg tehozzád.

Két ember

A kertben ültünk, érfalunkra

belülről rátapadt a múlt,

vérünk, mint zümmögő csatorna

falán a víz, a mélybe hullt

és mosta, mosta, egyre mosta

a tündökletes perceket,

melyek megfogták, mint a rozsda

a testemet, az ingemet.

Nagy, csillogó, vasas virágok

tapadtak bennünk és jelek,

a rozsda kékje felparázslott,

aztán mindennek vége lett.

Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk

lett a lugas, a szem, a nap

és mi a kertben nézve néztük

az objektív virágokat.

Levlap

Boltív, gyermekszabály,

hátsótudat?

Te vagy a feleségem

s én az urad.

Rajtad át vezetek

hátra,

lelkem köves,

fekete udvarába.

Gyermekeimmel érted

felelek.

Játék ez. Szabály:

a szeretet.

Mindig itt vagy

velem,

te vagy a címzett

s te vagy a levelem.

Rögeszme, téves

gondolat.

Szeretem minden

gombodat,

a ruhád

ráncait.

Szeretlek húsz évig

s pár napig.

Rajtad át vezet az

életem,

mit mondjak neked s te

énnekem?

A ház

I.

Az otthon nem volt otthonom,

a ház nem volt enyém,

a rádió is idegen

hangon beszélt felém.

A palacsinták, a cipők

mintái idegen

kacskaringóba álltak és

a tonet-székeken

a rács, a fény nem volt enyém,

se kő, se rongy, se fa,

mégis, mint öröktől való

barát jártam haza.

II.

Csodálkoztam a vitrinen.

Azt mondtam néha: jé,

s csak magamban tünődtem el,

a kulcs, a só kié?

Ki lehet, aki itt lakik?

ki lehet az a társ?

egy magas vagy egy alacsony

úr, vagy valaki más?

Ki szereti a paprikát,

ha ilyen ecetes?

s megértem-e a dolgokat,

mikorra vége lesz?

III.

S kié lehet az asszony itt,

ez az aranyszemű,

ki nézi órám keretét,

hogy milyen egyszerű,

ki nézi arcomon a bőrt,

szememben a sötét

csillámokat figyelmesen,

úgy, mint én az övét?

Ki megfogja a kezemet,

hatalmas és nyulánk

kezemet, melyről már levált

a szélén egy szilánk?

IV.

És én ülök a székeken,

mozdulni sem merek,

úgy fáj az üres levegő

és a falfelület.

A térdem fáj, a térdkalács,

az ajtó és a gitt.

Hogyha bejönne valaki,

szólnék, ha volna mit.

Látom, milyen fényes a réz

a régi küszöbön,

az esküvői képeken

előbukik a könny.

V.

A konyhában dagad a gőz,

mosnak, vasalnak és

egy-egy szeletet vág hamar

a kis sajtból a kéz.

Kik mosnak, kik vasalnak itt?

Egy asszony, egy gyerek,

kik dolgoznak türelmesen

s kiket nem ismerek.

A kályha karikáin a

tűz ragyog vastagon,

a tálakon meg kék virág

van. Én nem itt lakom!

VI.

De valakié ez a ház,

övé az asszony is,

ő nézi este csöndesen,

hogyan pereg a víz

a csapból és övé a kert,

a bútor, a szoba,

vagy elment a tengerre és

nem jár haza soha?

Pedig övé minden fiók,

a falra tetovált

meszes szivek, fekete drót

és az egész világ.