Fürdőző

Drága edény, alabástrom drága edénye, pirosló

érrel vert koszorú diszíti belülről a bőrét,

tüske dereng így át a fehér hús lágy szövedékén,

annyi a kép, de belül, mint forró ólom a formát

tölti ki, futja be súlyos nedve a bő szerelemnek.

Bőre hideg. Most vette le teste körül tovalengő

híg melegét saját terébe fogó kusza ingét,

fojtogató levegő-páncélja fehér fonadékát,

mit teletöltött perzselt éji szagokkal, a fűszer

vak gyönyörével, duzzadt nagy melegével az ágy.

(Óh,

drága tagok, vizszintes rőt tüze mozdulatoknak,

lassú, olvatagon és álmatagon haladó comb,

a lepedő mereven suhanó vizén kicsi csónak,

mely alig is, ha alélva-vigyázva, ha centire moccan,

hogy parazsával társa fehér közelébe se érjen,

aztán mégis ütődik a zengő bőr, a meleg hús,

forrón símul a csípő, mint egerek harapása,

az idomok, a térdek ütődnek, döng a sötétség

kék takarója alatt a lábaik gömbölyü éke,

mint a kő, mit a déli arany nap átmelegített.)

Borzong most a hideg levegőn ez a mell, puha selymén

apró pontba rándul ideg bimbója taréján,

málnavörös, friss húsa a reggeli pára közé ér,

áll mereven, hüvösen nagy gombja, illatozó fürt.

Kék a lavór, repedezve, kitörve látszik az alja,

csillog a víz üvege, csiszolatlan, sokszemü ékszer,

tükre fölé behajlik a test, két melle gyümölcse

leng pirosan, kiszalad a hűs vonalak keretéből.

Ujjai nyúlnak már, beletörve a víz üvegébe,

testét jéghideg áram futja keresztül, nyögni

kéne belé, behasítja a bőr lemezét a hideg víz

éles kése, a lány meg szórja kezével az apró

tűhegyü kínt magára, hogy vibrál bőre alatt a

gyík, futkároz erre meg arra a test üregében.

Kis keze, melyet a kéj oly durván görcsbe szorított,

most szaporán, mint fürge halak, muzsikázik a vízben,

és tenyere halovány kanalával öbliti vállát,

majd szép mellét fogja külön, mint jéghideg almát,

mintha bizony nem övé, idegennek volna a melle.

Ujjai közt benyomódik, mert beszorítja, hogy el ne

csússzon a szappan elől, de kicsúszik így is a fényes

körme közül, hogy újra el kell fogni, találni.

Óvatosan bekeni, most siklik rajta a szappan,

mint az olaj, két kézre fogja, mint idegennek,

aztán mossa, a vízzel öbliti lassan a héját.

Múlik a nyár. Már hosszan, ferdén szállnak a felhők,

mint ideges madarak, nagy szárnyuk verdes az égen,

húznak a légben, erős, keserű szél fújja a tolluk,

kék tarajuk lebegőn vész el, hogy már sose látom.