Monet

Fehér pulykák duzzognak, rőt lebernyeg csüng le nyakukról, kék és zöld a táj, kis asszonyok ügyetlenül szemeznek, velem, kinek a festék színe fáj, nem szemüket, de arcukat, ha nézem, vagy inkább az arcuk alatti gödröt, mit eltakarnak könnyen és szerényen egy fátyollal, melyen, mint a szemölcsök virítanak a necc zugaiban, a négyzetek sarkában épp kimérten, fekete tüllcsomók, ragyognak annyian, nem arcukat, de azokat, ha nézem. Meg a roueni katedrálisok kétféle képét, kéket és lilát, melyet bepettyezett s felnagyitott a festék, mint egy árnyékos virág. Nem keresem személyek titkait, Polyt se, a halászt, ki mereven lefele néz, vigyázva a csalik közé kevert halat a peckeken. Nem ismerem az ablak szőke lányát, ki piros köpenyében épp benéz, míg kinn a kertben bogarak és mályvák fölé ver a nap, mint a kelevéz. Nem ismerek tárgyat, embert se itt, idegen nékem árnyék és faág, csak a sugarak vak gyönyöreit, csak a festékek izzadt anyagát.