Juhász Gyula

Egész nap élek. Hegyes idegek és rózsaszínű ablakok között. Belső szuronyok sebesítenek és körülvesznek éles börtönök. Fáj a világ és magam is sebes vagyok, belülről fölhasadt világ belémtapad, szigonyoz és sebez a napi lét, mint az üvegszilánk. Az ágyra hullva rettentő parázson fekszem mindennap rezzenéstelen, külön kupacba összegyűrve várom a reggelt és vérzik a tenyerem. Önkéntelen fakír, az üres éjben el nem veszíthetem stigmáimat, még túlvilága sincs, testére ébren a lét rózsája újra rátapad. Enyhülj virág, sebek rózsája! Vajmi keveset ér a szerzetes szava. Azt álmodom, hogy meg kellene halni, és nem halok meg egész éjszaka.