Mikes levele

Nyugodtan élünk, mint a hontalan, világba elbújt nagyvezérek, akiknek már csak az avas dió s füge okoz keserüséget. Akiknek teste már merő viszály és sebek lógnak rajtuk, mint az érmek és rengenek vidéki lobogók gyanánt, már alig-alig élnek. Már csak az almafa virága s az arcuk színe hófehér, de bánatuk a szürke Dráva és a világ partjára ér. Nem fontos nekik csak a furulya, ha a füzesben este, este szól, a görbe házak hideg ablakán a zsaluk lecsukódnak amikor. A követek mohó levelein fel nem törik már a pecsétet, lehajtott fővel, asztalra eső karral várják az estebédet, mert tudják, hogy a hír az fekete, mint tepsiben az elpörkölt dió. Összehúzódni, mint az állat és kimúlni, tán az volna jó.