Album

Vers

Olyan ez, mintha nem is volna,

ahogy a levegőhöz ér

üvegkarjaival a szél

s erre az erdő meghajolna.

Az erő észrevehetetlen

futkározása ez a gót

katedrálisok ablakában,

hol eddig minden néma volt.

Szobában ülsz s mint hű kutyák

lábadhoz ülnek az esték

s kilátszik a betűkön át

az áruló tökéletesség.

Mikes levele

Nyugodtan élünk, mint a hontalan,

világba elbújt nagyvezérek,

akiknek már csak az avas dió

s füge okoz keserüséget.

Akiknek teste már merő viszály

és sebek lógnak rajtuk, mint az érmek

és rengenek vidéki lobogók

gyanánt, már alig-alig élnek.

Már csak az almafa virága

s az arcuk színe hófehér,

de bánatuk a szürke Dráva

és a világ partjára ér.

Nem fontos nekik csak a furulya,

ha a füzesben este, este szól,

a görbe házak hideg ablakán

a zsaluk lecsukódnak amikor.

A követek mohó levelein

fel nem törik már a pecsétet,

lehajtott fővel, asztalra eső

karral várják az estebédet,

mert tudják, hogy a hír az fekete,

mint tepsiben az elpörkölt dió.

Összehúzódni, mint az állat és

kimúlni, tán az volna jó.

Berzsenyi

Közel kerültem. Égieknek

világtalan melege lángol.

Az ég nagy szárnyai lebegnek

a robbanó melódiáktól.

Szférák zenéje, rőt gomolyban

pereg alá, zuhog a szikra

és nem vagyok az, aki voltam,

a napfény fröcsköl tollaimra.

Dörög a kín, csikordul égbolt,

elmozdulnak hegyek a földön,

fehér lesz minden, ami kék volt,

dob dübörögjön, dárda döngjön.

Mindíg magos a sasok útja,

világtól tart másik világig,

hegyes fejét a napba fúrja,

de lenn csak az árnyéka látszik.

Raszkolnyikov

Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém,

amellyel széjjelvertem csöndesen

az öregasszony reszkető fejét én,

ki nézte mind a két szemem,

hol egyikbe, hol a másikba szállt át,

mint rebbenő madár, tekintete,

míg megtalálta végleges homályát

s mint nagy függöny, hullott a földre le.

Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém,

ezt a repedhetetlen koponyát,

ó, meddig üssem? Ameddig szeretném,

vagy még tovább?

Segíts, Napoleon s te gyáva cikk,

hogy megtaláljam homlokán a ráncot,

ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit,

és úgy csináljam, ahogy fába vágok?

Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy

a szenvedés az emberek fején,

hogy lecsaphasd, elégtelen vagy,

szekercéd hozzá nem elég kemény.

Senki se szól. A gyilkosok fehérek,

mint teknő mélyén áztatott ruhák,

a madarak az égig felrepülnek,

vagy még tovább.

Kör

(Rilke)

Én, testbe zárt só, hűs körömben

végződő ujj, keserü lélek,

megvallom, maradék körömben,

hogy napról napra jobban élek.

Egyre vakitóbb és veszettebb

sugárban dől a mély pupilla

sebeibe az életemnek

könyörtelen tudású titka,

mert napról napra egyre szűkebb

körökben forgok, mint a héja,

hogy mindig közelebb kerüljek

a villogó tengelyhez és a

prédához, amit benn a kertben

a részeg úr riadva halmoz,

s amit oly rémülten szerettem,

az áldozathoz s önmagamhoz.

Juhász Gyula

Egész nap élek. Hegyes idegek

és rózsaszínű ablakok között.

Belső szuronyok sebesítenek

és körülvesznek éles börtönök.

Fáj a világ és magam is sebes

vagyok, belülről fölhasadt világ

belémtapad, szigonyoz és sebez

a napi lét, mint az üvegszilánk.

Az ágyra hullva rettentő parázson

fekszem mindennap rezzenéstelen,

külön kupacba összegyűrve várom

a reggelt és vérzik a tenyerem.

Önkéntelen fakír, az üres éjben

el nem veszíthetem stigmáimat,

még túlvilága sincs, testére ébren

a lét rózsája újra rátapad.

Enyhülj virág, sebek rózsája! Vajmi

keveset ér a szerzetes szava.

Azt álmodom, hogy meg kellene halni,

és nem halok meg egész éjszaka.

More graeco

Láttam mezőt és asszonyszájat

egész közelről. Fönn az ég

hatalmas kék taréját és az

eső utáni fák szinét.

Szemembe gyűltek a folyók felett a

madarak lassu rajai,

aztán, mielőtt útrakeltek,

semmit se tudtam mondani.

Bárányok vére hullt kezemre,

azt néztem másnap hajnalig,

arra gondoltam, hogy aki világra

jött el, az meg is halhatik.

Úgy néztem a sikátorokba,

mint aki nagyon messze lát,

az emberek tekintetében

szánalmat láttam és hibát.

Kaleidoszkóppá tört szememben

a kicsi és a nagy világ.

De végül láttam vázaképen

a görög geometriát.

Előmbe álltak ábraképpen

az asszonyok s az emberek,

mint sorminta a vázaszélen.

Kezükben íj volt és keszeg.

Kolostorban

Berzenkedik még a hátam,

nem szokott ilyen korbácshoz,

sem ekkora imához

ilyen késő órában.

Még nem értem a törést,

csigolya reccsenését,

a gerinc görbe élét,

nézek föl és

nem látok annyi Istent,

amennyit kellene,

a Margit kelleme

se volna jó, hevítsen

bár a hajam tövéig.

Apátúr jár, a künti

cellákból gyűjti

az övéit.

Reccsen alattam a deszka,

ha térdepelek,

mikor kelek,

alig ereszt a

kín. Gyertya fénye lobban,

egy-egy elszánt kopasz fej,

mint nagy golyó, bukkan fel

a folyosó-kanyarokban.

Jeruzsálem

Jön az Úr a körmenet élén,

kecses

kézmozdulattal fogadja

a népet, aki repes,

a díszt engedi,

a jelmezeket,

most öltözik pompájába

a szeretet,

mosolyog ennyi barátján,

készül,

hogy búcsút vegyen

az emberi néptől.

Az oltárkő előtt aztán

megáll,

ünnepel, tapsol,

lélegzetem is eláll,

milyen fenséges!

Arcában micsoda seb,

nincs nála szeretni

érdemesebb.

Maszkírozza fiatalságát,

hogy vigye

majd válla a terhet

a bánat hegyeire.

Csinálja a mozdulatot,

gyakorolja,

fejében gondolat van,

termetén micsoda pompa!

Finoman lehúnyja szemét,

hagyja,

hogy Pilátus

megkorbácsoltassa,

kitárja két kezét,

szögezzék

s evangéliumait

megszövegezzék,

lerogy háromszor az útra,

ahogy kell,

szeme fénylik,

arca okker,

kendő kerül

az arcára,

minden úgy van,

ahogy kivánja.

Csipkebokor

(Fra Angelico)

Sötét az alkonyat,

de szárnyal a bokor,

mint Mózessel, a nagy

hegyen valamikor.

Fölnyílnak az utak,

mint reszkető szemek,

dicsérik az Urat

a fák s a szív kerek.

Nem érted ezt a nagy

ravasz dicséretet?

Húzódol hallgatag

a falnál, mint a seb?

Mert gömbölyű a hold,

sűrű, nehéz a szesz,

rossz minden, ami volt

és minden, ami lesz.

Azt mondják, ez az út

a végtelenbe visz.

Sebesen oda fut

a lábam nekem is!

Hol arany angyalok

forognak, mint a tánc

és némán fölragyog

az Úr kezén a ránc.

Frauenbildnis

Egy üvegfejü asszony

hintázik szüntelen

előttem s látva látom

a rést a szemeken,

lenéz a sárga asszony,

a padlatra lenéz

s előtte összefonva

kiskörmű, karcsu kéz,

az ő keze, amellyel

embert simogatott,

talán egy nemesembert,

talán doktort, papot,

mert rejtelmes, világos

e pirosnyaku nő,

ruhába zárt, erényes

és üdvös szerető,

szemhéja ferde ránca

oly duzzadt és kecses,

mint a fehér gyümölcsök

között egy friss gerezd,

a sírástól, az éji

gondoktól nőtt ilyen

dagadtra s ilyen szépre

ez a szigoru szem.

A haja kifeszítve,

mint egy szomoru húr,

hogy fájjon hajtövében

kimondhatatlanul,

érezze önnön, árva

kínját, a csontokon

feszül a sárga haj, mint

tömött, puha torony,

szerelmek éjszakája

nagy fűszerén lobog,

az alsóajka csóktól

duzzadtra harapott,

de fátyla mindig oly szép

és tiszta, mint a hold,

áttetszik rajta vágya

és minden, ami volt.

Monet

Fehér pulykák duzzognak, rőt lebernyeg

csüng le nyakukról, kék és zöld a táj,

kis asszonyok ügyetlenül szemeznek,

velem, kinek a festék színe fáj,

nem szemüket, de arcukat, ha nézem,

vagy inkább az arcuk alatti gödröt,

mit eltakarnak könnyen és szerényen

egy fátyollal, melyen, mint a szemölcsök

virítanak a necc zugaiban,

a négyzetek sarkában épp kimérten,

fekete tüllcsomók, ragyognak annyian,

nem arcukat, de azokat, ha nézem.

Meg a roueni katedrálisok

kétféle képét, kéket és lilát,

melyet bepettyezett s felnagyitott

a festék, mint egy árnyékos virág.

Nem keresem személyek titkait,

Polyt se, a halászt, ki mereven

lefele néz, vigyázva a csalik

közé kevert halat a peckeken.

Nem ismerem az ablak szőke lányát,

ki piros köpenyében épp benéz,

míg kinn a kertben bogarak és mályvák

fölé ver a nap, mint a kelevéz.

Nem ismerek tárgyat, embert se itt,

idegen nékem árnyék és faág,

csak a sugarak vak gyönyöreit,

csak a festékek izzadt anyagát.

Les parapluies

(Renoir)

Ne mosolyogj, te céda szende, ki

fekete sátrak árnyai alól,

míg a vásár sötét köpenyei

közül egy úr egész hozzád hajol,

ott állsz, ferdére billent babafővel

s ovális arccal, két gyönyörü fog

fehérlik, finom, kékszinű eső ver,

könyörtelen vagy, mint egy sansculotte.

Úgy állsz te gyáván, mintha mit se tudnál,

mert kép vagy és el nem hagyod a képet,

fölötted és a levegős kapuknál

esernyők állnak, mint a denevérek.

Púder mögé bújsz, festékek mögé, te,

hogy szembenézve se láthassalak,

hiába hívlak házam boltivébe,

csupán parázna fény vagy és alak.

Sárga képek

A sárga ház. Bolondok sárga háza,

amelyben egy-egy emberész lakik,

ki fejtegeti bölcsen és vigyázva

a forró krumplik lisztes titkait.

Oly körkörös a ciprus, mint a seb,

mit óvatlanul a nap keze ejtett,

a kertek, kávéházak üresek

és napról napra egyre üresebbek.

A körtefán meg lógnak a gyümölcsök,

mint földigérő, fáradt emberek,

amelyekben a nedves szárig följött

a lukacsokon át a szeretet,

hogy fulladoznak, olyan édesek meg

zamatosak a régimódi nyártól,

a levelek fonákjai lebegnek,

a szél reszeli őket, mint a ráspoly.

Mert túl van érve az emberiség,

a magas fákról földig lóg a körte,

egy ember eltűnődik és kilép,

a többiek csak járnak körbe-körbe,

a csíkos emberek, zörgő sereg,

a hepehupás köves udvaron, hol

Van Gogh szereti az embereket

és földöntúli utcanőkre gondol,

ő, a kamaszfi, ő a fültelen,

ki megfesti a röhögő virág,

rögös olajok, fülledt szerelem

s pár napraforgó éles tébolyát.

Fürdőző

Drága edény, alabástrom drága edénye, pirosló

érrel vert koszorú diszíti belülről a bőrét,

tüske dereng így át a fehér hús lágy szövedékén,

annyi a kép, de belül, mint forró ólom a formát

tölti ki, futja be súlyos nedve a bő szerelemnek.

Bőre hideg. Most vette le teste körül tovalengő

híg melegét saját terébe fogó kusza ingét,

fojtogató levegő-páncélja fehér fonadékát,

mit teletöltött perzselt éji szagokkal, a fűszer

vak gyönyörével, duzzadt nagy melegével az ágy.

(Óh,

drága tagok, vizszintes rőt tüze mozdulatoknak,

lassú, olvatagon és álmatagon haladó comb,

a lepedő mereven suhanó vizén kicsi csónak,

mely alig is, ha alélva-vigyázva, ha centire moccan,

hogy parazsával társa fehér közelébe se érjen,

aztán mégis ütődik a zengő bőr, a meleg hús,

forrón símul a csípő, mint egerek harapása,

az idomok, a térdek ütődnek, döng a sötétség

kék takarója alatt a lábaik gömbölyü éke,

mint a kő, mit a déli arany nap átmelegített.)

Borzong most a hideg levegőn ez a mell, puha selymén

apró pontba rándul ideg bimbója taréján,

málnavörös, friss húsa a reggeli pára közé ér,

áll mereven, hüvösen nagy gombja, illatozó fürt.

Kék a lavór, repedezve, kitörve látszik az alja,

csillog a víz üvege, csiszolatlan, sokszemü ékszer,

tükre fölé behajlik a test, két melle gyümölcse

leng pirosan, kiszalad a hűs vonalak keretéből.

Ujjai nyúlnak már, beletörve a víz üvegébe,

testét jéghideg áram futja keresztül, nyögni

kéne belé, behasítja a bőr lemezét a hideg víz

éles kése, a lány meg szórja kezével az apró

tűhegyü kínt magára, hogy vibrál bőre alatt a

gyík, futkároz erre meg arra a test üregében.

Kis keze, melyet a kéj oly durván görcsbe szorított,

most szaporán, mint fürge halak, muzsikázik a vízben,

és tenyere halovány kanalával öbliti vállát,

majd szép mellét fogja külön, mint jéghideg almát,

mintha bizony nem övé, idegennek volna a melle.

Ujjai közt benyomódik, mert beszorítja, hogy el ne

csússzon a szappan elől, de kicsúszik így is a fényes

körme közül, hogy újra el kell fogni, találni.

Óvatosan bekeni, most siklik rajta a szappan,

mint az olaj, két kézre fogja, mint idegennek,

aztán mossa, a vízzel öbliti lassan a héját.

Múlik a nyár. Már hosszan, ferdén szállnak a felhők,

mint ideges madarak, nagy szárnyuk verdes az égen,

húznak a légben, erős, keserű szél fújja a tolluk,

kék tarajuk lebegőn vész el, hogy már sose látom.

Athéni sétakocsikázás

Nekem már régen meg kell halnom és

már ki van tűzve fejemre a bér,

amíg belep az avas szenvedés

és minden gondolatom véget ér,

mint lassu út, mely a folyóra visz,

hol imbolyognak vizi alakok,

szöges matrónák, vékony, virilis

leányok, nézik a sötét habot.

De addig élek rózsaszínü tájon,

mely a tetőkön robban és lebeg,

de addig még Athénben kocsikázom,

mint merevarcú görög emberek.

Nagy Balogh János

Ez is világ. Világtalan világ.

A vastag festék csíkjai között

nem mozdul semmi, csak magában áll

az asztal és az asztalban a szög.

A citrom és egyetlen zsemlye áll

a rozsdaszínű asztalon, kemény,

szívós a sorsuk, szívós a magány,

mit meg nem világít a fény.

Sehol egy lány, sehol egy hajadon.

Egy emberarc, vagy csak egy asszony ül

az örök műteremben, az örök

konyhában, lassan, egyedül.

Ez is világ. A test itt nem virít,

a fülben nem zúg se madár, se dob.

Magukban állnak a sötét szinek

s a halhatatlan idomok.

Hüvelyk Matyi

A félszeg költő szerepét

megtudni neki kellett,

ki kritikusoktól tanult

szép írást, zárt fegyelmet,

ki jócskán meghunyászkodik,

ha talpát megbotozzák,

bár körülötte második

aranykort vár az ország.

Hüvelyk Matyi ha volna ő,

a borsó ünnepeltje,

bár nagytermetű férfi s nő

a vetést lelegelte,

így nincs mit ennie, szive

csak fába vésett, bugyli

bicskával bekarmolt vonal,

mi nem is tud dobogni.

A mérföldes csizmákat a

sarokba félrelökte,

a lába is a pad alatt

poshad csak, mint a körte,

nem táncol, csínyt se tesz, guggol

nagyokat kinn a kertben

és várja, hogy a napkorong

az ő fejére essen.

Ez illenék, polgári mód

várni a dobostortát

falusi délutánokon,

amíg elébe hozzák,

de a barátom nem marad,

kezében az ajándék,

és mérföldes csizmáival

hegyet és tornyot átlép,

az ő éneke hatalom,

az ő lépése térkép

és a szívével nő nagyon

az a fa, melybe vésték.