Radnóti Miklós emlékének

I. Bevonulási zsoltár Én afféle ember vagyok, akinek szentelt barka van a kezében s magam is szamárháton vonultam be Jeruzsálembe. A májusi lapok is írják, hogy nagy költő vagyok és közölni fogják verseimet. S bár fogd-megek lesik botladozásaimat, mint jégen a szamárét, és tudják, hogy nem bírom egyensúlyban tartani a fejemet, mégis élek. Kék ég van fölöttem, tegnap is figyeltem, madarak szálltak el és nőtt a fa s szent emberek jöttek s kezükben hozták szattyánbőrből készült vékony saruimat. Két üdvözlet: égé és földé, sok hozsánna, kellő alleluja fogadott, ahogy mentem, mint halvány hold az égen, de gyilkosaimat alig tudták leszorítani egyéb emberek. Türtőztették magukat velem szemben nagyfejű írók is, legszivesebben leköptek volna, de mosolyogtak s utóbb csak az asszonyok tartottak ki mellettem, mert nekik van szivük, kalácsot csúsztattak lopva bő köpenyem zsebébe, s néhány, hajszállal átcsavart kulcsot dugtak kezembe, szemükben könny fakadt, csak nem ejtették el, mert tudták, hogy így jobb nekem. Látod, nem vérezek. Miért? Magam sem értem, lehet, lehet, hogy ez a rendelés, a füvek között ki kell bírni a hangot, bármily kevés. Húzódik el az árnyék az útból, vége a körmenetnek s mindössze hárman ülnek velem az olajfa-illatú menyegzőn, akik szeretnek.   II. Az idegen zsoltára Uram, megdobáltak sárral és összekentek, ellenemre törnek, rám fenekednek, elkerítenek és nincs utam, keress a faluban. Ott lakom én, gonosz emberek nem értik felebarátjuk magos szenvedésit. Gyanús nekik ez az erőmutatás, ez a siker, ahogy elbánok szivem ellenségeivel. Barátaim levennék a fejem, hogy lássák, mennyire tart bennem az asszociáció és az alázatosság. Meg akarnak bizonyosodni mindenképpen hogy igazat vall-e a képem? Kinn didergek a hóban, annyira viselem a bajt, ahogy csak lehet, valóban. Tóba löktek, hogy úszni tudok-e, nem tudom, Uram, hogy elég ok-e panaszra ez, de fáj, hogy nem fogad be se az ég, se a táj.