Lelenc

Elért az este, mint a lasszó, mégis, mégis nyakamra hurkol. Magam se állok másból este, árnyék vagyok fekete húsból. Egész nap menekültem, mint a mezőn, a csend árkán az árvaházból a nagyhajú lelenc, akit már meg se nyírnak, akin csak nől a haj, vadkoronás, gubancos, vörös csutkáival, akit már el se fognak, mert úgyis visszajön, mint gyomrába az éhség s szemeibe a könny. Mert nappal el, kivágyik falukba, messzire, de este maga rájön, nem várja senki se.