Vész

Kalmárszellem van az emberek közt meg középkori rablógyilkosság, a hidakon nem lehet átmenni, fél a lakosság. Dől a kereszt az úton, leesik az Isten, az égből holt madarak hullanak, nyilak repülnek eszeveszetten, akasztottak táncolnak a fák alatt. A pusztán takar a hó iszonyú sebhelyeket, de beléjük is hal az ember. Nem lehet látni a napot, el van takarva szürke lepellel. Jön egy puska-vitéz, lő, megy tovább, igyekszik, őt is lövik, keresi a szerencséjét, piros sapkával az ördögit. Nők úgy szorítják lábuk közé a megnőtt piros almát, mintha az ebek is elvenni akarnák tőlük, a lányok kinyitják a hajukat hogy fújja a szél, lefekszenek a fűre, hogy befödje őket, ha még van, a falevél, bőr-koporsót csinálnak így, könnyen feltörhetőt, szemük villan csak az avar alól, keresik a duhaj katonák szorítását azért. A pap papol de maga is menekülne, mert pusztul a világ s az elejtett emberek szivét megeszik a jóarcú haramiák.