Illegalitás

I. Károly körút

Rendőrök itt, rendőrök ott,

csizmájukon pörög a nap,

lassan lépek, hogy észre ne

vegyék a gondolatomat.

Estére meg, ne féljenek,

kettesével róják az utcát,

gondolatok vasláncain

vergődik bennem Magyarország.

Ó, ha tudnák, hogy mennyien,

ó, ha tudnák, hogy mindahányan,

akik közöttük haladunk,

egyek vagyunk, bajban, tanácsban.

Éjjelre hármas sorfaluk

között kemény cipőm kopog,

hátamba vetik szemüket,

s rövidlátó bérgyilkosok

és ügyetlen kopók között

árnyékom is alig mozog.

Lassan megyünk, szabadulást

tudó, fegyelmezett rabok.

II. Családi kör

Az asztalomnál hárman ülnek,

egy vékony asszony s két gyerek,

s nézik az arcomon a ráncot

s a terítőn a kezemet.

Csak nézzenek. Én vagyok, én, a

testemre hősi bőr tapad,

gallér és nyakkendő hurkolja

két ér körül a nyakamat.

Csak nézzetek. A homlokomra

glória tánca nem lebeg,

törjétek meg, aztán vegyétek

idegörnyedő testemet.

A zene szól. Miért ne szólna?

A szomszédban pereg a dob.

És tompított hangon bemondja

a rádió, hogy meghalok.

Együnk hát, emberek, fogyasszuk

el ezt a barna vacsorát,

merítsetek öblös kanállal,

ez itt a nyak, ez itt a láb.

Két nagy ujját a lukba dugva

fütyül a kályhában a szél,

köröskörül a tál, az asztal,

a zsír, a pára, minden él.

A rettentő üvegpohárban

halálosan fehér a víz,

hiányos papíróra lapján

elfogy az óra, mind a tíz

s csak áll magányos mutatója

a számok fölött mereven

és mindaz, ami énvelem volt

egy, többé nem lesz egy velem.

Az elmúlás kövér falatja

egészen izzadt számhoz ér

s a békességes nyúlvadasnak

olyan az íze, mint a vér.

Ide tegyétek hát kezemre

kezeteket, már én magam

se értem, ezen a világon

hogy is lehetünk annyian?

III. Vacsora

(1944. márc. 19.)

Elkülönülünk, nemhogy összeérünk.

Mint tárgyak a fal mellett hallgatag

visszahúzódnak önmagukba már, hogy

a szürkületben alig látszanak,

ne nézz reánk, – az emberek leszállnak

az évek belső kelepcéibe,

mint szörnyű foglyok önmaguk sötétlő

zárkáiba, ahol nincs semmi se.

Egy idegen szól, mint a rádió, az

én lányom az, meséli életét,

tanácsot kér vagy ad, bólongatok rá,

mintha valamit értenék.

Kívül fehér liturgiák, mihaszna

kis ritusok gyülekezete, ládd,

közénk került az asztal és a tányér,

elkülönült, irtózatos család

vagyunk a súlyos teríték előtt és

üresen nézünk, meg se mozdulunk

s mint kihelyezett őrszem a vonalban,

vigasztalan anyánkra gondolunk.

IV. Bujdosó

Pereg a bab a babhéjból,

pereg a fa a fahéjból,

egyik abból,

másik ebből,

hullik a fa

levelestől.

Veresedő, deresedő

levelekre hull az eső,

úgy befödte

a világot,

függönyén már

ki se látok.

Itt van az ősz. Mint a madár,

egyik ágról másikra száll,

itt egy tört ág,

ott egy holt ág

és hullatja

pelyhe-tollát.

Megfakult az ősz madara.

Én se megyek többé haza.

Csak ha meggyúl

az a csillag,

csak ha egyszer

hazahívnak.

V. Szabadság

Szabadság lóg a fákon

mint óriás gerezd,

ráhullik a szivárvány

és lassan érni kezd.

Szabadság lóg a fákon

dúsan, hangtalanul,

megérik a gyümölcse,

aztán a földre hull.

VI. Aranykor

Az emberek majd összeérnek

mint ég kékjében a faágak

járásán a szapora szélnek

s nem is tudják, hogy mit csinálnak,

maguk se tudják, csak a szentek

türelmével róják a tájat

a nagyapók és barkát szednek

a békességes unokáknak.

Ilyen világ lesz, három este

lobog majd az ujjongó vászon,

mint a jelzőtűz a határon,

ilyen világ lesz három este.

Az emberek majd összegyűlnek

mint sok-sok szálból az esővíz

az üvegekbe és a bűnnek

nyoma se lesz. Mit pásztor őriz,

olyan lesz a nyáj, tűz, síp, dana,

virágkor lesz az és aranykor

s a ferdén hulló sugaraktól

majd felnyílik az éjszaka.

Napot kiált a pap az égre:

nagyobb hitele lesz a szónak,

az emberek majd összegyűlnek

s becsülik az írástudókat.