Diák

Kétféle kép. A boldogság diákja én sose voltam. Röppent a levél, és én az est-hajóban állva vártam, mikor érkezik meg a tél. A tél, a tél a parton, kinn a fák közt, zörögve, jegesen és deresen, a szürke égen, mint a dárda, áttört az arany nap. Utolsó szerelem. Másik diák pedig úton csatangol széles cipőben, nagyszabásu angol felöltőben és nézi a vizet, boldog pedig, nevetni kéne rajta, de a telek közé fagyott az ajka és nem szól senkinek. Boldog pedig, az égre nézne aztán, emberfeletti szép az életem, ezt mondaná s én rája hagynám, ha érteném, hogy mit beszél nekem. Boldog pedig, úgy szédül, mint a tornász a korláton, a fejtetőre álló világban, fönn, a sok száz nagy csillagon és nincs alatta háló. Segíts neki, azt mondanám a ködbe, és megfordulok, kinek is, nincs senki itt, a partokon örökre arany kavicsot görget csak a víz. Segíts neki, azt mondanám, az égre emelve elhanyatló fejemet, de ott már, a világ széléhez érve röpül a gép, a szeretet. Biztatja magát, hosszu-hosszu ember, fiatalosan, kezét dörzsöli, hideg a tél, a szélfujta december és most még egy babája sincs neki. Akihez hozzábújna vagy akit magához szorítana, mint anyagot a káosz, mielőtt végkép szétesik, vagy kócbabája lenne, akire, mint gyermekkora esztendeire, reáhelyezné fagyott kezeit.