Gyermekkor, háborúval

Fénykép

Emlékeztek – nekünk nincs meg a kép –

a tornateremből lecipelték a súlyos, alacsony padokat,

a sárgakavicsos iskolaudvarra leszaladtunk, ott volt egy emelvény,

sorban álltunk, mint a kis kivégzettek,

s volt, aki törökülésben ült a földre s az egyik

kis fekete táblát tartott óvatosan két ujjal a kezében,

melyre III./b-t írt kissé eldőlt krétavonalakkal

Krizsán úr, aki mereven ült a padon a nyüzsgő gyerekek közt

s megadva várta, hogy mit hoz a történelem.

Szemben velünk a mester, csíkos nyakkendőben,

maszatos kézzel igazgatta az izgága nebulókat,

kik fölszegett fővel, büszkén, kik lesunyítva bozontjukat vártak

a gépezet csattanására, az izgatott lövedékre –

örökké várnak már, hiába fedte le fekete ronggyal

ugráló homlokát, hosszu fejét a mester,

örökké várnak már, soha sincs meg a képünk,

nem marad abból a korosztályból, csak a felelősség.

Örökké várnak már, az ég nagy díszlete előtt ez a kis csapat

bátran ül, mereven, a nagyszemű tanitóval –

nincs meg a kép, törökülésben mit se szorít a kezébe

Csendes Ádám, a kertészfiú.

Szirénák búgtak föl, kemény bombák hullottak szét a magasból,

szétfutottunk mi, derék gyerekek, velünk a csíkosnyakkendős

fekete mester

és az öreg pásztor, kinek arcába fújta haját a szél.

Szétverték ezt a képet bombák, denevérek,

szilánkok hasították föl a gyermek-emelvényt,

levegő ez a kép, a filmen nincs egyetlen fej sem,

iskola sincs, kövezet sincs, tornapad, üres a táj.

Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el?

Ki maradt meg a drága csapatból és melyik lélek

állta az idők bombáit, multja csatáit?

Mindent kibír, ha felnő az ember.

S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok

verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások,

és minden, minden,

még a gyermekkor is gyógyítható.

Diák

Kétféle kép. A boldogság diákja

én sose voltam. Röppent a levél,

és én az est-hajóban állva vártam,

mikor érkezik meg a tél.

A tél, a tél a parton, kinn a fák közt,

zörögve, jegesen és deresen,

a szürke égen, mint a dárda, áttört

az arany nap. Utolsó szerelem.

Másik diák pedig úton csatangol

széles cipőben, nagyszabásu angol

felöltőben és nézi a vizet,

boldog pedig, nevetni kéne rajta,

de a telek közé fagyott az ajka

és nem szól senkinek.

Boldog pedig, az égre nézne aztán,

emberfeletti szép az életem,

ezt mondaná s én rája hagynám,

ha érteném, hogy mit beszél nekem.

Boldog pedig, úgy szédül, mint a tornász

a korláton, a fejtetőre álló

világban, fönn, a sok száz

nagy csillagon és nincs alatta háló.

Segíts neki, azt mondanám a ködbe,

és megfordulok, kinek is,

nincs senki itt, a partokon örökre

arany kavicsot görget csak a víz.

Segíts neki, azt mondanám, az égre

emelve elhanyatló fejemet,

de ott már, a világ széléhez érve

röpül a gép, a szeretet.

Biztatja magát, hosszu-hosszu ember,

fiatalosan, kezét dörzsöli,

hideg a tél, a szélfujta december

és most még egy babája sincs neki.

Akihez hozzábújna vagy akit magához

szorítana, mint anyagot a káosz,

mielőtt végkép szétesik,

vagy kócbabája lenne, akire,

mint gyermekkora esztendeire,

reáhelyezné fagyott kezeit.

Srác

A közösségbe vágytam mindig én is,

mint árva pajtás, tárgy közé a tárgy

s mint a húnyóban, szívrepesve vártam,

amíg valaki rámtalált.

Egy kis szobában ültem öregek közt,

hó hullt az utcán, csattogott a tél,

s én félreülve figyeltem a sakkot,

hogy lép a bábu, fekete s fehér.

Vali kezén kicsik voltak a körmök

s az én fejemen hosszu volt a haj,

nyolcévesen az emlékek kináltak

a múlt piros cigarettáival.

Zamárdiban egy tornácon guggoltam

s egy pók magányát néztem a falon,

azután a partmenti pocsolyában

kerestem, merre megy a birkanyom.

Nem ment semerre. Elveszett a parton,

a birkák lábát elkapta a víz,

bombák hullottak a fekete égből

és vizbe fúlt a birkapásztor is.

Igy múlott el, embertelen falak közt

s idegen társaságban életem

szerettem Kálmánt, Évát, Márta lábát,

de ezután már sose szeretem.

Talán a nyár majd visszaadja arcom,

kirajzolja a számat, szememet,

mint egy bohócnak s kiakaszt a gangon,

hogy lássák, milyen nagy a szeretet.

Illegalitás

I. Károly körút

Rendőrök itt, rendőrök ott,

csizmájukon pörög a nap,

lassan lépek, hogy észre ne

vegyék a gondolatomat.

Estére meg, ne féljenek,

kettesével róják az utcát,

gondolatok vasláncain

vergődik bennem Magyarország.

Ó, ha tudnák, hogy mennyien,

ó, ha tudnák, hogy mindahányan,

akik közöttük haladunk,

egyek vagyunk, bajban, tanácsban.

Éjjelre hármas sorfaluk

között kemény cipőm kopog,

hátamba vetik szemüket,

s rövidlátó bérgyilkosok

és ügyetlen kopók között

árnyékom is alig mozog.

Lassan megyünk, szabadulást

tudó, fegyelmezett rabok.

II. Családi kör

Az asztalomnál hárman ülnek,

egy vékony asszony s két gyerek,

s nézik az arcomon a ráncot

s a terítőn a kezemet.

Csak nézzenek. Én vagyok, én, a

testemre hősi bőr tapad,

gallér és nyakkendő hurkolja

két ér körül a nyakamat.

Csak nézzetek. A homlokomra

glória tánca nem lebeg,

törjétek meg, aztán vegyétek

idegörnyedő testemet.

A zene szól. Miért ne szólna?

A szomszédban pereg a dob.

És tompított hangon bemondja

a rádió, hogy meghalok.

Együnk hát, emberek, fogyasszuk

el ezt a barna vacsorát,

merítsetek öblös kanállal,

ez itt a nyak, ez itt a láb.

Két nagy ujját a lukba dugva

fütyül a kályhában a szél,

köröskörül a tál, az asztal,

a zsír, a pára, minden él.

A rettentő üvegpohárban

halálosan fehér a víz,

hiányos papíróra lapján

elfogy az óra, mind a tíz

s csak áll magányos mutatója

a számok fölött mereven

és mindaz, ami énvelem volt

egy, többé nem lesz egy velem.

Az elmúlás kövér falatja

egészen izzadt számhoz ér

s a békességes nyúlvadasnak

olyan az íze, mint a vér.

Ide tegyétek hát kezemre

kezeteket, már én magam

se értem, ezen a világon

hogy is lehetünk annyian?

III. Vacsora

(1944. márc. 19.)

Elkülönülünk, nemhogy összeérünk.

Mint tárgyak a fal mellett hallgatag

visszahúzódnak önmagukba már, hogy

a szürkületben alig látszanak,

ne nézz reánk, – az emberek leszállnak

az évek belső kelepcéibe,

mint szörnyű foglyok önmaguk sötétlő

zárkáiba, ahol nincs semmi se.

Egy idegen szól, mint a rádió, az

én lányom az, meséli életét,

tanácsot kér vagy ad, bólongatok rá,

mintha valamit értenék.

Kívül fehér liturgiák, mihaszna

kis ritusok gyülekezete, ládd,

közénk került az asztal és a tányér,

elkülönült, irtózatos család

vagyunk a súlyos teríték előtt és

üresen nézünk, meg se mozdulunk

s mint kihelyezett őrszem a vonalban,

vigasztalan anyánkra gondolunk.

IV. Bujdosó

Pereg a bab a babhéjból,

pereg a fa a fahéjból,

egyik abból,

másik ebből,

hullik a fa

levelestől.

Veresedő, deresedő

levelekre hull az eső,

úgy befödte

a világot,

függönyén már

ki se látok.

Itt van az ősz. Mint a madár,

egyik ágról másikra száll,

itt egy tört ág,

ott egy holt ág

és hullatja

pelyhe-tollát.

Megfakult az ősz madara.

Én se megyek többé haza.

Csak ha meggyúl

az a csillag,

csak ha egyszer

hazahívnak.

V. Szabadság

Szabadság lóg a fákon

mint óriás gerezd,

ráhullik a szivárvány

és lassan érni kezd.

Szabadság lóg a fákon

dúsan, hangtalanul,

megérik a gyümölcse,

aztán a földre hull.

VI. Aranykor

Az emberek majd összeérnek

mint ég kékjében a faágak

járásán a szapora szélnek

s nem is tudják, hogy mit csinálnak,

maguk se tudják, csak a szentek

türelmével róják a tájat

a nagyapók és barkát szednek

a békességes unokáknak.

Ilyen világ lesz, három este

lobog majd az ujjongó vászon,

mint a jelzőtűz a határon,

ilyen világ lesz három este.

Az emberek majd összegyűlnek

mint sok-sok szálból az esővíz

az üvegekbe és a bűnnek

nyoma se lesz. Mit pásztor őriz,

olyan lesz a nyáj, tűz, síp, dana,

virágkor lesz az és aranykor

s a ferdén hulló sugaraktól

majd felnyílik az éjszaka.

Napot kiált a pap az égre:

nagyobb hitele lesz a szónak,

az emberek majd összegyűlnek

s becsülik az írástudókat.

Vész

Kalmárszellem van az emberek közt

meg középkori rablógyilkosság,

a hidakon nem lehet átmenni,

fél a lakosság.

Dől a kereszt az úton, leesik az Isten,

az égből holt madarak hullanak,

nyilak repülnek eszeveszetten,

akasztottak táncolnak a fák alatt.

A pusztán takar a hó iszonyú sebhelyeket,

de beléjük is hal az ember.

Nem lehet látni a napot,

el van takarva szürke lepellel.

Jön egy puska-vitéz, lő, megy tovább, igyekszik,

őt is lövik,

keresi a szerencséjét,

piros sapkával az ördögit.

Nők úgy szorítják lábuk közé

a megnőtt piros almát,

mintha az ebek

is elvenni akarnák

tőlük, a lányok kinyitják a hajukat

hogy fújja a szél,

lefekszenek a fűre,

hogy befödje őket, ha még van, a falevél,

bőr-koporsót csinálnak így, könnyen feltörhetőt,

szemük villan csak az avar alól,

keresik a duhaj katonák szorítását azért.

A pap papol

de maga is menekülne,

mert pusztul a világ

s az elejtett emberek szivét megeszik

a jóarcú haramiák.

Sebesült

Harmadik nap a katona

így szólt: a szomszéd ablaka

kerek.

Mondtuk, hogy nincsen senki a

szomszédban, ne légy akkora

gyerek.

Negyedik nap a katona

azt mondta: nem kell ballada

neki!

Ő nyugodt, amióta eljött,

csak hagyjuk mi is nyugton megdög-

leni.

Az ötödik nap mondta, hogy

elvesztette a lakatot

s nem ír

anyjának, kár erőszakolni,

se a Vörösnek, hisz mozdulni

se bír.

A hatodik nap fekete

lett a keze. Én nem mene-

telek!

kiáltotta s a dombon egy-

ütemben krákogtak a fegy-

verek.

Vasárnap meghalt. Szeme zöld

volt és az oldala kidőlt.

Szegény.

Húgom újságba csomagolta.

Élni akart, de egy luk volt a

fején.

Kishúgomnak

Az emberekből dől a napsugár,

csak egynehányan vannak a sötétek,

mint tyúkok lába, terpeszkedve áll

bennük sárgán s meredeken a lélek.

Ó, gyermek arca, melyre varju száll,

mit is mondhatnék csöndesen tenéked?

Hogy merre tart egy-egy sötét madár,

s oly dolgokat, miket magam sem értek?

Mit is beszélnék? Zeng és zúg a nyár,

a nagy mezőkön örül, aki már

a visszavonhatatlan útra lépett,

én állok itt csak, tépve, pettyesen,

mert földi dolgokra emlékezem,

mik tőlem lettek s velem véget érnek.

Buchenwaldi út

Anyám, ne engedd el kezem,

én rab vagyok, te meg csak árnyék.

Ha vezetnél értelmesen,

az útakon hazatalálnék,

mutasd meg azt a barna fát,

melynek belül oly nyers a teste,

a fát jelöld meg legalább!

Hazaérek én holnap este.

Lábomba beletört a tű,

az elmúlás injekciója,

azt mondtad, hogy majd nő a fű

s jeleket ír a hosszu porba

s hazatalálok biztosan,

házak lesznek fehér falakból,

meszes falakból az uton

s végre hazatalálok akkor.

Hogy amire megérkezem

nagy ajtók lesznek és kilincsek

s kinyílnak majd rejtelmesen

és most egy árva csajka sincs meg,

mivel fölmerjem a levest

a rabok sárga mocsarából,

fáradt a lélek és a test,

fel nem kelek az út porából.

Azt mondtad, jön az alkonyat

és nyitva lesz a régi ablak,

szedek fehér virágokat

és integetek, hívogatlak,

azt mondtad, jön Bakos Feri,

segít nekem meg nem pihenni,

de csak az útakat veri

a zivatar és nem jön senki.

Ugye, nincs város és a tér

a végtelen mezőkre tágult?

Csak bömbölnek a hófehér

levegőben a súlyos ágyúk,

ferdére dőlt útakon át

a fölhasadt szívekbe látok,

hogy hullnak el a katonák,

a bombák és a vasszilánkok.

Nekem van szemem és fülem,

csak forgó föld van itt meg árok,

de te meghaltál nélkülem

és én haza már nem találok.

Elvesztettem saruimat,

hiába lépek már, hiába,

hever, mint eldobott sisak,

a holtak üres koponyája.

Naplócska

A piroshéjú alma-ketrec

fogott körül, anyányi otthon,

törleszkedtem az életemhez,

hogy legyek, ha már megfogantam.

Hurkolt a nap. Mesék pora

rakódott vékony tagjaimra,

mint egy királyfi, akkora

voltam, vagy mint egy sárga szilva.

A nádban játszottam le később

tizenegyéves ifjúságom,

hol barátot találtam és nőt,

tél-túl az óperenciákon.

Aztán megnőttem, mint becses

vadállat, kinek jó a bőre

s úgy néztem, ahogy véreres

szemükkel ők a fűre, földre.

Majd rámszakadt az ár, a víz

s rámszakadtak a lompos esték.

Élek napot-napra. Ez is

valamiféle hősiesség.

Gulliver

Olyan kicsi az életem,

akár egy kis rakás

szerencsétlenség a gyepen,

nem látja senki más.

Magam is gömböc Gulliver,

járok körül csak itt

s árnyékom nagy kezeivel

keresek valakit.

Mint birkózó a ringben, a

saját szívem körül

járkálok egész éjszaka

le-föl esetlenül.

Hol van az én ellenfelem,

hol a kicsi, a nagy,

aki megbirkózik velem

az öreg ég alatt?

Hol van a nő, a férfi és

hol van a kisgyerek,

aki legyőz, akár a kés

és megver engemet?

A csönd kopog, mint a sarok.

Fütyül az éj. Üres

a tér, a ring, meghalhatok

magamban, mint a nesz.

Senki se birkózik velem,

olyan kicsi a tét,

nem veszi észre senki sem,

csak hogyha belelép.

Lelenc

Elért az este, mint a lasszó,

mégis, mégis nyakamra hurkol.

Magam se állok másból este,

árnyék vagyok fekete húsból.

Egész nap menekültem,

mint a mezőn, a csend

árkán az árvaházból

a nagyhajú lelenc,

akit már meg se nyírnak,

akin csak nől a haj,

vadkoronás, gubancos,

vörös csutkáival,

akit már el se fognak,

mert úgyis visszajön,

mint gyomrába az éhség

s szemeibe a könny.

Mert nappal el, kivágyik

falukba, messzire,

de este maga rájön,

nem várja senki se.

Akár a tárgy

Hogy lehetek ilyen kicsi,

ilyen merő, vigasztalan,

akár a fa? S határtalan

magam, mint a Mississippi?

Hogy állhatok, hogy folyhatok

üresen egyre, mint a kád,

bádogszívem szűrőin át

milyen szüretet folytatok?

Kemény vagyok. Koppants meg és

meglátod, milyen koccanó

és érdes vagyok, mint a hó.

Csak szájam nyitva, árva rés.

Elmeszesedtem a falak

magányával. Vállamra dől

a fa, a hó, a víz, a bőr.

Csak a tárgyak valódiak.

Magam vagyok kívül-belül.

A táj s a víz, a lé s a kád,

s az elhasználatlan világ

bennem sötét levével ül.

Ó, koccanó az érfalam,

belül pedig ott van a vér,

kezem sötét kezemhez ér,

magam vagyok határtalan!

Rakpart

Elérkeztem oda, hogy nem lehet mindenkit

szeretni, fáj az ujj, mint ahogyan továbbmegy

a csónak a vizen, maga után barázdát

hagy, de a víztükör azután elcsitul.

A városokban én úgy járok, mint a matróz,

ki mindíg új leányt keres, de csak a régit,

dülöng a rumtól és a rozsdás oszlopokban

mint kerítésben a szél, megkapaszkodik.

Sok szerelem van a különböző erekben,

combokban vagy a szép, magas szemöldökökben,

nincsen lefesteni se szóbetű, se festék,

csak járok hajnalig, amíg elönt a köd.

Hajó, siess velem, szeretni sok az éj,

és főleg sok az arc s szeretni nem lehet

minden családot vagy asszonyt a kikötőkben,

talán csak Jákobot, Ráchelt és Józsefet.

Radnóti Miklós emlékének

I. Bevonulási zsoltár

Én afféle ember vagyok, akinek szentelt barka van a kezében

s magam is szamárháton vonultam be Jeruzsálembe.

A májusi lapok is írják, hogy nagy költő vagyok

és közölni fogják verseimet.

S bár fogd-megek lesik botladozásaimat,

mint jégen a szamárét,

és tudják, hogy nem bírom egyensúlyban tartani a fejemet,

mégis élek.

Kék ég van fölöttem, tegnap is figyeltem,

madarak szálltak el és nőtt a fa

s szent emberek jöttek s kezükben hozták

szattyánbőrből készült vékony saruimat.

Két üdvözlet: égé és földé,

sok hozsánna, kellő alleluja

fogadott, ahogy mentem, mint halvány hold az égen,

de gyilkosaimat alig tudták leszorítani egyéb emberek.

Türtőztették magukat velem szemben nagyfejű írók is,

legszivesebben leköptek volna, de mosolyogtak

s utóbb csak az asszonyok tartottak ki mellettem,

mert nekik van szivük,

kalácsot csúsztattak lopva bő köpenyem zsebébe,

s néhány, hajszállal átcsavart kulcsot dugtak kezembe,

szemükben könny fakadt, csak nem ejtették el,

mert tudták, hogy így jobb nekem.

Látod, nem vérezek. Miért? Magam sem értem,

lehet, lehet, hogy ez a rendelés,

a füvek között ki kell bírni a hangot,

bármily kevés.

Húzódik el az árnyék az útból,

vége a körmenetnek

s mindössze hárman ülnek velem az olajfa-illatú menyegzőn,

akik szeretnek.

II. Az idegen zsoltára

Uram, megdobáltak sárral és

összekentek,

ellenemre törnek,

rám fenekednek,

elkerítenek és nincs

utam,

keress a

faluban.

Ott lakom én, gonosz emberek

nem értik

felebarátjuk magos

szenvedésit.

Gyanús nekik ez az erőmutatás, ez a

siker,

ahogy elbánok szivem

ellenségeivel.

Barátaim levennék a fejem,

hogy lássák,

mennyire tart bennem az asszociáció

és az alázatosság.

Meg akarnak bizonyosodni

mindenképpen

hogy igazat

vall-e a képem?

Kinn didergek

a hóban,

annyira viselem a bajt,

ahogy csak lehet, valóban.

Tóba löktek, hogy úszni

tudok-e,

nem tudom, Uram,

hogy elég ok-e

panaszra ez, de

fáj,

hogy nem fogad be

se az ég, se a táj.

Horizont

Nekem nincs semmim, csak az ösztönöm,

mely hatalmas, de tétova mező,

hol a szél is magafeledkező

lépéssel jár a régi, nagy füvön.

Csak tévedésre s csak találkozásra

való hely ez, akár a horizont,

mely mérhetetlen magányába zárja

mindazt, ami világnyi s ami pont.

Este

Elment a lányka egyik este

és nem jött vissza többet.

A faluk mögött rengeteg út van,

arra ment.

Négy-öt méterre láttam

csak a sötétben.

Mire világot hoztam a kamrából,

nem volt nyoma sem.

Azt mondta, tegnap múlt egy hete,

visszajön.

A kancsóban beállt a víz,

nem is kell már.

A tömzsi üvegben

megfeketedett a lekvár.

A padláson valaki jár,

de csak a macska.

Egy hálóing maradt itt, meg egy

sapka.

Kilukadt szegénynek a cipője,

most aztán fázhat.

Moccanás előtti türelme van

minden tárgynak:

végleges ez a magányosság,

mint az isteni fény:

folytonos, toborzó gondolatok közt

így maradok én.

A kenyérhéj se lehet görbébb,

merevebb,

a kulcslukon se fér be

ide a szeretet,

pedig minden tágas és üres,

mint a lomtár.

Magányosabb vagyok

egy halottnál.

Az ajtók időnként maguktól nyikorognak

s én ülök az ágyon,

már kerestem a pincében, szérüben,

de sehol nem találom.

Randevú

Kiülök mint a veriték

a homlokokra, este

a csillagokkal teli ég

alá a csonka kertbe,

hol eltörött az ág, a gally

s köcsögbe hull a könnycsepp,

s az ember a szavaival

madarakat is ölhet.

Kiválasztom magam a sok

mozdulat közül, fáradt

szívvel a székbe roskadok

és várom az anyámat.