Kenyértörés

Kenyér

Kidudorodik arcom, mint a sár,

ha mezítelen lábbal rátaposnak,

pépjébe durván rengeteg sivár

vonást dagasztanak bele az ujjak,

hogy keljek meg az iszonyú kelésre,

amit erjeszt a fekete kovász,

vigasztalan elváltozásban és e

földön legyek sebek közt duzzadás,

nőjek, bezárva keserű kenyérbe,

amely belülről habzik, forrva-forr

s kívülről alig láthatóan, élve

szűkül a szemrés, ferdül el az orr,

arcomon áll az esztendők sora,

tapos, tapos, amíg csak nem nyü el,

engem is Isten alkotott, csak a

kezét feledve, lábbal és dühvel.

Antifóna

Tavasz, tavasz, te bőven áradó,

szél-patakokkal megduzzadt folyó,

öntsd ki a földre zúgó vizeid,

amíg a világ veled megtelik.

Én is így jöttem, illat, rohanó

csatorna, napfény, égből zuhanó,

hogy betöltsem Mózes, Illés felett

a törvényeket és a földeket.

Invocatio

Ó, olvasó, te ritka társ,

aki az úton elkisérsz,

mikor lefoszlik kinn a hárs,

ragaszkodsz hozzám, mint a férc,

nem fontosan, nem pontosan,

de vázlatom te tartod össze,

veled vagyok magányosan

a pontjaimon összekötve,

különben pedig szétesem

és szállok, mint a rossz szita,

olyan hideg a félelem

közé beágyazott ruha,

oly lebbenő a fátyolom,

oly iszonyú a szövetem,

maradj velem, míg áthozom

a túlvilági köpenyem.

Gyermekkor, háborúval

Fénykép

Emlékeztek – nekünk nincs meg a kép –

a tornateremből lecipelték a súlyos, alacsony padokat,

a sárgakavicsos iskolaudvarra leszaladtunk, ott volt egy emelvény,

sorban álltunk, mint a kis kivégzettek,

s volt, aki törökülésben ült a földre s az egyik

kis fekete táblát tartott óvatosan két ujjal a kezében,

melyre III./b-t írt kissé eldőlt krétavonalakkal

Krizsán úr, aki mereven ült a padon a nyüzsgő gyerekek közt

s megadva várta, hogy mit hoz a történelem.

Szemben velünk a mester, csíkos nyakkendőben,

maszatos kézzel igazgatta az izgága nebulókat,

kik fölszegett fővel, büszkén, kik lesunyítva bozontjukat vártak

a gépezet csattanására, az izgatott lövedékre –

örökké várnak már, hiába fedte le fekete ronggyal

ugráló homlokát, hosszu fejét a mester,

örökké várnak már, soha sincs meg a képünk,

nem marad abból a korosztályból, csak a felelősség.

Örökké várnak már, az ég nagy díszlete előtt ez a kis csapat

bátran ül, mereven, a nagyszemű tanitóval –

nincs meg a kép, törökülésben mit se szorít a kezébe

Csendes Ádám, a kertészfiú.

Szirénák búgtak föl, kemény bombák hullottak szét a magasból,

szétfutottunk mi, derék gyerekek, velünk a csíkosnyakkendős

fekete mester

és az öreg pásztor, kinek arcába fújta haját a szél.

Szétverték ezt a képet bombák, denevérek,

szilánkok hasították föl a gyermek-emelvényt,

levegő ez a kép, a filmen nincs egyetlen fej sem,

iskola sincs, kövezet sincs, tornapad, üres a táj.

Ki merre szaladt? S Gauguin mondaná: hova ért el?

Ki maradt meg a drága csapatból és melyik lélek

állta az idők bombáit, multja csatáit?

Mindent kibír, ha felnő az ember.

S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok

verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások,

és minden, minden,

még a gyermekkor is gyógyítható.

Diák

Kétféle kép. A boldogság diákja

én sose voltam. Röppent a levél,

és én az est-hajóban állva vártam,

mikor érkezik meg a tél.

A tél, a tél a parton, kinn a fák közt,

zörögve, jegesen és deresen,

a szürke égen, mint a dárda, áttört

az arany nap. Utolsó szerelem.

Másik diák pedig úton csatangol

széles cipőben, nagyszabásu angol

felöltőben és nézi a vizet,

boldog pedig, nevetni kéne rajta,

de a telek közé fagyott az ajka

és nem szól senkinek.

Boldog pedig, az égre nézne aztán,

emberfeletti szép az életem,

ezt mondaná s én rája hagynám,

ha érteném, hogy mit beszél nekem.

Boldog pedig, úgy szédül, mint a tornász

a korláton, a fejtetőre álló

világban, fönn, a sok száz

nagy csillagon és nincs alatta háló.

Segíts neki, azt mondanám a ködbe,

és megfordulok, kinek is,

nincs senki itt, a partokon örökre

arany kavicsot görget csak a víz.

Segíts neki, azt mondanám, az égre

emelve elhanyatló fejemet,

de ott már, a világ széléhez érve

röpül a gép, a szeretet.

Biztatja magát, hosszu-hosszu ember,

fiatalosan, kezét dörzsöli,

hideg a tél, a szélfujta december

és most még egy babája sincs neki.

Akihez hozzábújna vagy akit magához

szorítana, mint anyagot a káosz,

mielőtt végkép szétesik,

vagy kócbabája lenne, akire,

mint gyermekkora esztendeire,

reáhelyezné fagyott kezeit.

Srác

A közösségbe vágytam mindig én is,

mint árva pajtás, tárgy közé a tárgy

s mint a húnyóban, szívrepesve vártam,

amíg valaki rámtalált.

Egy kis szobában ültem öregek közt,

hó hullt az utcán, csattogott a tél,

s én félreülve figyeltem a sakkot,

hogy lép a bábu, fekete s fehér.

Vali kezén kicsik voltak a körmök

s az én fejemen hosszu volt a haj,

nyolcévesen az emlékek kináltak

a múlt piros cigarettáival.

Zamárdiban egy tornácon guggoltam

s egy pók magányát néztem a falon,

azután a partmenti pocsolyában

kerestem, merre megy a birkanyom.

Nem ment semerre. Elveszett a parton,

a birkák lábát elkapta a víz,

bombák hullottak a fekete égből

és vizbe fúlt a birkapásztor is.

Igy múlott el, embertelen falak közt

s idegen társaságban életem

szerettem Kálmánt, Évát, Márta lábát,

de ezután már sose szeretem.

Talán a nyár majd visszaadja arcom,

kirajzolja a számat, szememet,

mint egy bohócnak s kiakaszt a gangon,

hogy lássák, milyen nagy a szeretet.

Illegalitás

I. Károly körút

Rendőrök itt, rendőrök ott,

csizmájukon pörög a nap,

lassan lépek, hogy észre ne

vegyék a gondolatomat.

Estére meg, ne féljenek,

kettesével róják az utcát,

gondolatok vasláncain

vergődik bennem Magyarország.

Ó, ha tudnák, hogy mennyien,

ó, ha tudnák, hogy mindahányan,

akik közöttük haladunk,

egyek vagyunk, bajban, tanácsban.

Éjjelre hármas sorfaluk

között kemény cipőm kopog,

hátamba vetik szemüket,

s rövidlátó bérgyilkosok

és ügyetlen kopók között

árnyékom is alig mozog.

Lassan megyünk, szabadulást

tudó, fegyelmezett rabok.

II. Családi kör

Az asztalomnál hárman ülnek,

egy vékony asszony s két gyerek,

s nézik az arcomon a ráncot

s a terítőn a kezemet.

Csak nézzenek. Én vagyok, én, a

testemre hősi bőr tapad,

gallér és nyakkendő hurkolja

két ér körül a nyakamat.

Csak nézzetek. A homlokomra

glória tánca nem lebeg,

törjétek meg, aztán vegyétek

idegörnyedő testemet.

A zene szól. Miért ne szólna?

A szomszédban pereg a dob.

És tompított hangon bemondja

a rádió, hogy meghalok.

Együnk hát, emberek, fogyasszuk

el ezt a barna vacsorát,

merítsetek öblös kanállal,

ez itt a nyak, ez itt a láb.

Két nagy ujját a lukba dugva

fütyül a kályhában a szél,

köröskörül a tál, az asztal,

a zsír, a pára, minden él.

A rettentő üvegpohárban

halálosan fehér a víz,

hiányos papíróra lapján

elfogy az óra, mind a tíz

s csak áll magányos mutatója

a számok fölött mereven

és mindaz, ami énvelem volt

egy, többé nem lesz egy velem.

Az elmúlás kövér falatja

egészen izzadt számhoz ér

s a békességes nyúlvadasnak

olyan az íze, mint a vér.

Ide tegyétek hát kezemre

kezeteket, már én magam

se értem, ezen a világon

hogy is lehetünk annyian?

III. Vacsora

(1944. márc. 19.)

Elkülönülünk, nemhogy összeérünk.

Mint tárgyak a fal mellett hallgatag

visszahúzódnak önmagukba már, hogy

a szürkületben alig látszanak,

ne nézz reánk, – az emberek leszállnak

az évek belső kelepcéibe,

mint szörnyű foglyok önmaguk sötétlő

zárkáiba, ahol nincs semmi se.

Egy idegen szól, mint a rádió, az

én lányom az, meséli életét,

tanácsot kér vagy ad, bólongatok rá,

mintha valamit értenék.

Kívül fehér liturgiák, mihaszna

kis ritusok gyülekezete, ládd,

közénk került az asztal és a tányér,

elkülönült, irtózatos család

vagyunk a súlyos teríték előtt és

üresen nézünk, meg se mozdulunk

s mint kihelyezett őrszem a vonalban,

vigasztalan anyánkra gondolunk.

IV. Bujdosó

Pereg a bab a babhéjból,

pereg a fa a fahéjból,

egyik abból,

másik ebből,

hullik a fa

levelestől.

Veresedő, deresedő

levelekre hull az eső,

úgy befödte

a világot,

függönyén már

ki se látok.

Itt van az ősz. Mint a madár,

egyik ágról másikra száll,

itt egy tört ág,

ott egy holt ág

és hullatja

pelyhe-tollát.

Megfakult az ősz madara.

Én se megyek többé haza.

Csak ha meggyúl

az a csillag,

csak ha egyszer

hazahívnak.

V. Szabadság

Szabadság lóg a fákon

mint óriás gerezd,

ráhullik a szivárvány

és lassan érni kezd.

Szabadság lóg a fákon

dúsan, hangtalanul,

megérik a gyümölcse,

aztán a földre hull.

VI. Aranykor

Az emberek majd összeérnek

mint ég kékjében a faágak

járásán a szapora szélnek

s nem is tudják, hogy mit csinálnak,

maguk se tudják, csak a szentek

türelmével róják a tájat

a nagyapók és barkát szednek

a békességes unokáknak.

Ilyen világ lesz, három este

lobog majd az ujjongó vászon,

mint a jelzőtűz a határon,

ilyen világ lesz három este.

Az emberek majd összegyűlnek

mint sok-sok szálból az esővíz

az üvegekbe és a bűnnek

nyoma se lesz. Mit pásztor őriz,

olyan lesz a nyáj, tűz, síp, dana,

virágkor lesz az és aranykor

s a ferdén hulló sugaraktól

majd felnyílik az éjszaka.

Napot kiált a pap az égre:

nagyobb hitele lesz a szónak,

az emberek majd összegyűlnek

s becsülik az írástudókat.

Vész

Kalmárszellem van az emberek közt

meg középkori rablógyilkosság,

a hidakon nem lehet átmenni,

fél a lakosság.

Dől a kereszt az úton, leesik az Isten,

az égből holt madarak hullanak,

nyilak repülnek eszeveszetten,

akasztottak táncolnak a fák alatt.

A pusztán takar a hó iszonyú sebhelyeket,

de beléjük is hal az ember.

Nem lehet látni a napot,

el van takarva szürke lepellel.

Jön egy puska-vitéz, lő, megy tovább, igyekszik,

őt is lövik,

keresi a szerencséjét,

piros sapkával az ördögit.

Nők úgy szorítják lábuk közé

a megnőtt piros almát,

mintha az ebek

is elvenni akarnák

tőlük, a lányok kinyitják a hajukat

hogy fújja a szél,

lefekszenek a fűre,

hogy befödje őket, ha még van, a falevél,

bőr-koporsót csinálnak így, könnyen feltörhetőt,

szemük villan csak az avar alól,

keresik a duhaj katonák szorítását azért.

A pap papol

de maga is menekülne,

mert pusztul a világ

s az elejtett emberek szivét megeszik

a jóarcú haramiák.

Sebesült

Harmadik nap a katona

így szólt: a szomszéd ablaka

kerek.

Mondtuk, hogy nincsen senki a

szomszédban, ne légy akkora

gyerek.

Negyedik nap a katona

azt mondta: nem kell ballada

neki!

Ő nyugodt, amióta eljött,

csak hagyjuk mi is nyugton megdög-

leni.

Az ötödik nap mondta, hogy

elvesztette a lakatot

s nem ír

anyjának, kár erőszakolni,

se a Vörösnek, hisz mozdulni

se bír.

A hatodik nap fekete

lett a keze. Én nem mene-

telek!

kiáltotta s a dombon egy-

ütemben krákogtak a fegy-

verek.

Vasárnap meghalt. Szeme zöld

volt és az oldala kidőlt.

Szegény.

Húgom újságba csomagolta.

Élni akart, de egy luk volt a

fején.

Kishúgomnak

Az emberekből dől a napsugár,

csak egynehányan vannak a sötétek,

mint tyúkok lába, terpeszkedve áll

bennük sárgán s meredeken a lélek.

Ó, gyermek arca, melyre varju száll,

mit is mondhatnék csöndesen tenéked?

Hogy merre tart egy-egy sötét madár,

s oly dolgokat, miket magam sem értek?

Mit is beszélnék? Zeng és zúg a nyár,

a nagy mezőkön örül, aki már

a visszavonhatatlan útra lépett,

én állok itt csak, tépve, pettyesen,

mert földi dolgokra emlékezem,

mik tőlem lettek s velem véget érnek.

Buchenwaldi út

Anyám, ne engedd el kezem,

én rab vagyok, te meg csak árnyék.

Ha vezetnél értelmesen,

az útakon hazatalálnék,

mutasd meg azt a barna fát,

melynek belül oly nyers a teste,

a fát jelöld meg legalább!

Hazaérek én holnap este.

Lábomba beletört a tű,

az elmúlás injekciója,

azt mondtad, hogy majd nő a fű

s jeleket ír a hosszu porba

s hazatalálok biztosan,

házak lesznek fehér falakból,

meszes falakból az uton

s végre hazatalálok akkor.

Hogy amire megérkezem

nagy ajtók lesznek és kilincsek

s kinyílnak majd rejtelmesen

és most egy árva csajka sincs meg,

mivel fölmerjem a levest

a rabok sárga mocsarából,

fáradt a lélek és a test,

fel nem kelek az út porából.

Azt mondtad, jön az alkonyat

és nyitva lesz a régi ablak,

szedek fehér virágokat

és integetek, hívogatlak,

azt mondtad, jön Bakos Feri,

segít nekem meg nem pihenni,

de csak az útakat veri

a zivatar és nem jön senki.

Ugye, nincs város és a tér

a végtelen mezőkre tágult?

Csak bömbölnek a hófehér

levegőben a súlyos ágyúk,

ferdére dőlt útakon át

a fölhasadt szívekbe látok,

hogy hullnak el a katonák,

a bombák és a vasszilánkok.

Nekem van szemem és fülem,

csak forgó föld van itt meg árok,

de te meghaltál nélkülem

és én haza már nem találok.

Elvesztettem saruimat,

hiába lépek már, hiába,

hever, mint eldobott sisak,

a holtak üres koponyája.

Naplócska

A piroshéjú alma-ketrec

fogott körül, anyányi otthon,

törleszkedtem az életemhez,

hogy legyek, ha már megfogantam.

Hurkolt a nap. Mesék pora

rakódott vékony tagjaimra,

mint egy királyfi, akkora

voltam, vagy mint egy sárga szilva.

A nádban játszottam le később

tizenegyéves ifjúságom,

hol barátot találtam és nőt,

tél-túl az óperenciákon.

Aztán megnőttem, mint becses

vadállat, kinek jó a bőre

s úgy néztem, ahogy véreres

szemükkel ők a fűre, földre.

Majd rámszakadt az ár, a víz

s rámszakadtak a lompos esték.

Élek napot-napra. Ez is

valamiféle hősiesség.

Gulliver

Olyan kicsi az életem,

akár egy kis rakás

szerencsétlenség a gyepen,

nem látja senki más.

Magam is gömböc Gulliver,

járok körül csak itt

s árnyékom nagy kezeivel

keresek valakit.

Mint birkózó a ringben, a

saját szívem körül

járkálok egész éjszaka

le-föl esetlenül.

Hol van az én ellenfelem,

hol a kicsi, a nagy,

aki megbirkózik velem

az öreg ég alatt?

Hol van a nő, a férfi és

hol van a kisgyerek,

aki legyőz, akár a kés

és megver engemet?

A csönd kopog, mint a sarok.

Fütyül az éj. Üres

a tér, a ring, meghalhatok

magamban, mint a nesz.

Senki se birkózik velem,

olyan kicsi a tét,

nem veszi észre senki sem,

csak hogyha belelép.

Lelenc

Elért az este, mint a lasszó,

mégis, mégis nyakamra hurkol.

Magam se állok másból este,

árnyék vagyok fekete húsból.

Egész nap menekültem,

mint a mezőn, a csend

árkán az árvaházból

a nagyhajú lelenc,

akit már meg se nyírnak,

akin csak nől a haj,

vadkoronás, gubancos,

vörös csutkáival,

akit már el se fognak,

mert úgyis visszajön,

mint gyomrába az éhség

s szemeibe a könny.

Mert nappal el, kivágyik

falukba, messzire,

de este maga rájön,

nem várja senki se.

Akár a tárgy

Hogy lehetek ilyen kicsi,

ilyen merő, vigasztalan,

akár a fa? S határtalan

magam, mint a Mississippi?

Hogy állhatok, hogy folyhatok

üresen egyre, mint a kád,

bádogszívem szűrőin át

milyen szüretet folytatok?

Kemény vagyok. Koppants meg és

meglátod, milyen koccanó

és érdes vagyok, mint a hó.

Csak szájam nyitva, árva rés.

Elmeszesedtem a falak

magányával. Vállamra dől

a fa, a hó, a víz, a bőr.

Csak a tárgyak valódiak.

Magam vagyok kívül-belül.

A táj s a víz, a lé s a kád,

s az elhasználatlan világ

bennem sötét levével ül.

Ó, koccanó az érfalam,

belül pedig ott van a vér,

kezem sötét kezemhez ér,

magam vagyok határtalan!

Rakpart

Elérkeztem oda, hogy nem lehet mindenkit

szeretni, fáj az ujj, mint ahogyan továbbmegy

a csónak a vizen, maga után barázdát

hagy, de a víztükör azután elcsitul.

A városokban én úgy járok, mint a matróz,

ki mindíg új leányt keres, de csak a régit,

dülöng a rumtól és a rozsdás oszlopokban

mint kerítésben a szél, megkapaszkodik.

Sok szerelem van a különböző erekben,

combokban vagy a szép, magas szemöldökökben,

nincsen lefesteni se szóbetű, se festék,

csak járok hajnalig, amíg elönt a köd.

Hajó, siess velem, szeretni sok az éj,

és főleg sok az arc s szeretni nem lehet

minden családot vagy asszonyt a kikötőkben,

talán csak Jákobot, Ráchelt és Józsefet.

Radnóti Miklós emlékének

I. Bevonulási zsoltár

Én afféle ember vagyok, akinek szentelt barka van a kezében

s magam is szamárháton vonultam be Jeruzsálembe.

A májusi lapok is írják, hogy nagy költő vagyok

és közölni fogják verseimet.

S bár fogd-megek lesik botladozásaimat,

mint jégen a szamárét,

és tudják, hogy nem bírom egyensúlyban tartani a fejemet,

mégis élek.

Kék ég van fölöttem, tegnap is figyeltem,

madarak szálltak el és nőtt a fa

s szent emberek jöttek s kezükben hozták

szattyánbőrből készült vékony saruimat.

Két üdvözlet: égé és földé,

sok hozsánna, kellő alleluja

fogadott, ahogy mentem, mint halvány hold az égen,

de gyilkosaimat alig tudták leszorítani egyéb emberek.

Türtőztették magukat velem szemben nagyfejű írók is,

legszivesebben leköptek volna, de mosolyogtak

s utóbb csak az asszonyok tartottak ki mellettem,

mert nekik van szivük,

kalácsot csúsztattak lopva bő köpenyem zsebébe,

s néhány, hajszállal átcsavart kulcsot dugtak kezembe,

szemükben könny fakadt, csak nem ejtették el,

mert tudták, hogy így jobb nekem.

Látod, nem vérezek. Miért? Magam sem értem,

lehet, lehet, hogy ez a rendelés,

a füvek között ki kell bírni a hangot,

bármily kevés.

Húzódik el az árnyék az útból,

vége a körmenetnek

s mindössze hárman ülnek velem az olajfa-illatú menyegzőn,

akik szeretnek.

II. Az idegen zsoltára

Uram, megdobáltak sárral és

összekentek,

ellenemre törnek,

rám fenekednek,

elkerítenek és nincs

utam,

keress a

faluban.

Ott lakom én, gonosz emberek

nem értik

felebarátjuk magos

szenvedésit.

Gyanús nekik ez az erőmutatás, ez a

siker,

ahogy elbánok szivem

ellenségeivel.

Barátaim levennék a fejem,

hogy lássák,

mennyire tart bennem az asszociáció

és az alázatosság.

Meg akarnak bizonyosodni

mindenképpen

hogy igazat

vall-e a képem?

Kinn didergek

a hóban,

annyira viselem a bajt,

ahogy csak lehet, valóban.

Tóba löktek, hogy úszni

tudok-e,

nem tudom, Uram,

hogy elég ok-e

panaszra ez, de

fáj,

hogy nem fogad be

se az ég, se a táj.

Horizont

Nekem nincs semmim, csak az ösztönöm,

mely hatalmas, de tétova mező,

hol a szél is magafeledkező

lépéssel jár a régi, nagy füvön.

Csak tévedésre s csak találkozásra

való hely ez, akár a horizont,

mely mérhetetlen magányába zárja

mindazt, ami világnyi s ami pont.

Este

Elment a lányka egyik este

és nem jött vissza többet.

A faluk mögött rengeteg út van,

arra ment.

Négy-öt méterre láttam

csak a sötétben.

Mire világot hoztam a kamrából,

nem volt nyoma sem.

Azt mondta, tegnap múlt egy hete,

visszajön.

A kancsóban beállt a víz,

nem is kell már.

A tömzsi üvegben

megfeketedett a lekvár.

A padláson valaki jár,

de csak a macska.

Egy hálóing maradt itt, meg egy

sapka.

Kilukadt szegénynek a cipője,

most aztán fázhat.

Moccanás előtti türelme van

minden tárgynak:

végleges ez a magányosság,

mint az isteni fény:

folytonos, toborzó gondolatok közt

így maradok én.

A kenyérhéj se lehet görbébb,

merevebb,

a kulcslukon se fér be

ide a szeretet,

pedig minden tágas és üres,

mint a lomtár.

Magányosabb vagyok

egy halottnál.

Az ajtók időnként maguktól nyikorognak

s én ülök az ágyon,

már kerestem a pincében, szérüben,

de sehol nem találom.

Randevú

Kiülök mint a veriték

a homlokokra, este

a csillagokkal teli ég

alá a csonka kertbe,

hol eltörött az ág, a gally

s köcsögbe hull a könnycsepp,

s az ember a szavaival

madarakat is ölhet.

Kiválasztom magam a sok

mozdulat közül, fáradt

szívvel a székbe roskadok

és várom az anyámat.

Album

Vers

Olyan ez, mintha nem is volna,

ahogy a levegőhöz ér

üvegkarjaival a szél

s erre az erdő meghajolna.

Az erő észrevehetetlen

futkározása ez a gót

katedrálisok ablakában,

hol eddig minden néma volt.

Szobában ülsz s mint hű kutyák

lábadhoz ülnek az esték

s kilátszik a betűkön át

az áruló tökéletesség.

Mikes levele

Nyugodtan élünk, mint a hontalan,

világba elbújt nagyvezérek,

akiknek már csak az avas dió

s füge okoz keserüséget.

Akiknek teste már merő viszály

és sebek lógnak rajtuk, mint az érmek

és rengenek vidéki lobogók

gyanánt, már alig-alig élnek.

Már csak az almafa virága

s az arcuk színe hófehér,

de bánatuk a szürke Dráva

és a világ partjára ér.

Nem fontos nekik csak a furulya,

ha a füzesben este, este szól,

a görbe házak hideg ablakán

a zsaluk lecsukódnak amikor.

A követek mohó levelein

fel nem törik már a pecsétet,

lehajtott fővel, asztalra eső

karral várják az estebédet,

mert tudják, hogy a hír az fekete,

mint tepsiben az elpörkölt dió.

Összehúzódni, mint az állat és

kimúlni, tán az volna jó.

Berzsenyi

Közel kerültem. Égieknek

világtalan melege lángol.

Az ég nagy szárnyai lebegnek

a robbanó melódiáktól.

Szférák zenéje, rőt gomolyban

pereg alá, zuhog a szikra

és nem vagyok az, aki voltam,

a napfény fröcsköl tollaimra.

Dörög a kín, csikordul égbolt,

elmozdulnak hegyek a földön,

fehér lesz minden, ami kék volt,

dob dübörögjön, dárda döngjön.

Mindíg magos a sasok útja,

világtól tart másik világig,

hegyes fejét a napba fúrja,

de lenn csak az árnyéka látszik.

Raszkolnyikov

Raszkolnyikov szól: Hol van a szekercém,

amellyel széjjelvertem csöndesen

az öregasszony reszkető fejét én,

ki nézte mind a két szemem,

hol egyikbe, hol a másikba szállt át,

mint rebbenő madár, tekintete,

míg megtalálta végleges homályát

s mint nagy függöny, hullott a földre le.

Ó, meddig üssem, hol van a szerencsém,

ezt a repedhetetlen koponyát,

ó, meddig üssem? Ameddig szeretném,

vagy még tovább?

Segíts, Napoleon s te gyáva cikk,

hogy megtaláljam homlokán a ráncot,

ó, milyet üssek, nagyot vagy kicsit,

és úgy csináljam, ahogy fába vágok?

Avdotya szól: Bátyám, töménytelen nagy

a szenvedés az emberek fején,

hogy lecsaphasd, elégtelen vagy,

szekercéd hozzá nem elég kemény.

Senki se szól. A gyilkosok fehérek,

mint teknő mélyén áztatott ruhák,

a madarak az égig felrepülnek,

vagy még tovább.

Kör

(Rilke)

Én, testbe zárt só, hűs körömben

végződő ujj, keserü lélek,

megvallom, maradék körömben,

hogy napról napra jobban élek.

Egyre vakitóbb és veszettebb

sugárban dől a mély pupilla

sebeibe az életemnek

könyörtelen tudású titka,

mert napról napra egyre szűkebb

körökben forgok, mint a héja,

hogy mindig közelebb kerüljek

a villogó tengelyhez és a

prédához, amit benn a kertben

a részeg úr riadva halmoz,

s amit oly rémülten szerettem,

az áldozathoz s önmagamhoz.

Juhász Gyula

Egész nap élek. Hegyes idegek

és rózsaszínű ablakok között.

Belső szuronyok sebesítenek

és körülvesznek éles börtönök.

Fáj a világ és magam is sebes

vagyok, belülről fölhasadt világ

belémtapad, szigonyoz és sebez

a napi lét, mint az üvegszilánk.

Az ágyra hullva rettentő parázson

fekszem mindennap rezzenéstelen,

külön kupacba összegyűrve várom

a reggelt és vérzik a tenyerem.

Önkéntelen fakír, az üres éjben

el nem veszíthetem stigmáimat,

még túlvilága sincs, testére ébren

a lét rózsája újra rátapad.

Enyhülj virág, sebek rózsája! Vajmi

keveset ér a szerzetes szava.

Azt álmodom, hogy meg kellene halni,

és nem halok meg egész éjszaka.

More graeco

Láttam mezőt és asszonyszájat

egész közelről. Fönn az ég

hatalmas kék taréját és az

eső utáni fák szinét.

Szemembe gyűltek a folyók felett a

madarak lassu rajai,

aztán, mielőtt útrakeltek,

semmit se tudtam mondani.

Bárányok vére hullt kezemre,

azt néztem másnap hajnalig,

arra gondoltam, hogy aki világra

jött el, az meg is halhatik.

Úgy néztem a sikátorokba,

mint aki nagyon messze lát,

az emberek tekintetében

szánalmat láttam és hibát.

Kaleidoszkóppá tört szememben

a kicsi és a nagy világ.

De végül láttam vázaképen

a görög geometriát.

Előmbe álltak ábraképpen

az asszonyok s az emberek,

mint sorminta a vázaszélen.

Kezükben íj volt és keszeg.

Kolostorban

Berzenkedik még a hátam,

nem szokott ilyen korbácshoz,

sem ekkora imához

ilyen késő órában.

Még nem értem a törést,

csigolya reccsenését,

a gerinc görbe élét,

nézek föl és

nem látok annyi Istent,

amennyit kellene,

a Margit kelleme

se volna jó, hevítsen

bár a hajam tövéig.

Apátúr jár, a künti

cellákból gyűjti

az övéit.

Reccsen alattam a deszka,

ha térdepelek,

mikor kelek,

alig ereszt a

kín. Gyertya fénye lobban,

egy-egy elszánt kopasz fej,

mint nagy golyó, bukkan fel

a folyosó-kanyarokban.

Jeruzsálem

Jön az Úr a körmenet élén,

kecses

kézmozdulattal fogadja

a népet, aki repes,

a díszt engedi,

a jelmezeket,

most öltözik pompájába

a szeretet,

mosolyog ennyi barátján,

készül,

hogy búcsút vegyen

az emberi néptől.

Az oltárkő előtt aztán

megáll,

ünnepel, tapsol,

lélegzetem is eláll,

milyen fenséges!

Arcában micsoda seb,

nincs nála szeretni

érdemesebb.

Maszkírozza fiatalságát,

hogy vigye

majd válla a terhet

a bánat hegyeire.

Csinálja a mozdulatot,

gyakorolja,

fejében gondolat van,

termetén micsoda pompa!

Finoman lehúnyja szemét,

hagyja,

hogy Pilátus

megkorbácsoltassa,

kitárja két kezét,

szögezzék

s evangéliumait

megszövegezzék,

lerogy háromszor az útra,

ahogy kell,

szeme fénylik,

arca okker,

kendő kerül

az arcára,

minden úgy van,

ahogy kivánja.

Csipkebokor

(Fra Angelico)

Sötét az alkonyat,

de szárnyal a bokor,

mint Mózessel, a nagy

hegyen valamikor.

Fölnyílnak az utak,

mint reszkető szemek,

dicsérik az Urat

a fák s a szív kerek.

Nem érted ezt a nagy

ravasz dicséretet?

Húzódol hallgatag

a falnál, mint a seb?

Mert gömbölyű a hold,

sűrű, nehéz a szesz,

rossz minden, ami volt

és minden, ami lesz.

Azt mondják, ez az út

a végtelenbe visz.

Sebesen oda fut

a lábam nekem is!

Hol arany angyalok

forognak, mint a tánc

és némán fölragyog

az Úr kezén a ránc.

Frauenbildnis

Egy üvegfejü asszony

hintázik szüntelen

előttem s látva látom

a rést a szemeken,

lenéz a sárga asszony,

a padlatra lenéz

s előtte összefonva

kiskörmű, karcsu kéz,

az ő keze, amellyel

embert simogatott,

talán egy nemesembert,

talán doktort, papot,

mert rejtelmes, világos

e pirosnyaku nő,

ruhába zárt, erényes

és üdvös szerető,

szemhéja ferde ránca

oly duzzadt és kecses,

mint a fehér gyümölcsök

között egy friss gerezd,

a sírástól, az éji

gondoktól nőtt ilyen

dagadtra s ilyen szépre

ez a szigoru szem.

A haja kifeszítve,

mint egy szomoru húr,

hogy fájjon hajtövében

kimondhatatlanul,

érezze önnön, árva

kínját, a csontokon

feszül a sárga haj, mint

tömött, puha torony,

szerelmek éjszakája

nagy fűszerén lobog,

az alsóajka csóktól

duzzadtra harapott,

de fátyla mindig oly szép

és tiszta, mint a hold,

áttetszik rajta vágya

és minden, ami volt.

Monet

Fehér pulykák duzzognak, rőt lebernyeg

csüng le nyakukról, kék és zöld a táj,

kis asszonyok ügyetlenül szemeznek,

velem, kinek a festék színe fáj,

nem szemüket, de arcukat, ha nézem,

vagy inkább az arcuk alatti gödröt,

mit eltakarnak könnyen és szerényen

egy fátyollal, melyen, mint a szemölcsök

virítanak a necc zugaiban,

a négyzetek sarkában épp kimérten,

fekete tüllcsomók, ragyognak annyian,

nem arcukat, de azokat, ha nézem.

Meg a roueni katedrálisok

kétféle képét, kéket és lilát,

melyet bepettyezett s felnagyitott

a festék, mint egy árnyékos virág.

Nem keresem személyek titkait,

Polyt se, a halászt, ki mereven

lefele néz, vigyázva a csalik

közé kevert halat a peckeken.

Nem ismerem az ablak szőke lányát,

ki piros köpenyében épp benéz,

míg kinn a kertben bogarak és mályvák

fölé ver a nap, mint a kelevéz.

Nem ismerek tárgyat, embert se itt,

idegen nékem árnyék és faág,

csak a sugarak vak gyönyöreit,

csak a festékek izzadt anyagát.

Les parapluies

(Renoir)

Ne mosolyogj, te céda szende, ki

fekete sátrak árnyai alól,

míg a vásár sötét köpenyei

közül egy úr egész hozzád hajol,

ott állsz, ferdére billent babafővel

s ovális arccal, két gyönyörü fog

fehérlik, finom, kékszinű eső ver,

könyörtelen vagy, mint egy sansculotte.

Úgy állsz te gyáván, mintha mit se tudnál,

mert kép vagy és el nem hagyod a képet,

fölötted és a levegős kapuknál

esernyők állnak, mint a denevérek.

Púder mögé bújsz, festékek mögé, te,

hogy szembenézve se láthassalak,

hiába hívlak házam boltivébe,

csupán parázna fény vagy és alak.

Sárga képek

A sárga ház. Bolondok sárga háza,

amelyben egy-egy emberész lakik,

ki fejtegeti bölcsen és vigyázva

a forró krumplik lisztes titkait.

Oly körkörös a ciprus, mint a seb,

mit óvatlanul a nap keze ejtett,

a kertek, kávéházak üresek

és napról napra egyre üresebbek.

A körtefán meg lógnak a gyümölcsök,

mint földigérő, fáradt emberek,

amelyekben a nedves szárig följött

a lukacsokon át a szeretet,

hogy fulladoznak, olyan édesek meg

zamatosak a régimódi nyártól,

a levelek fonákjai lebegnek,

a szél reszeli őket, mint a ráspoly.

Mert túl van érve az emberiség,

a magas fákról földig lóg a körte,

egy ember eltűnődik és kilép,

a többiek csak járnak körbe-körbe,

a csíkos emberek, zörgő sereg,

a hepehupás köves udvaron, hol

Van Gogh szereti az embereket

és földöntúli utcanőkre gondol,

ő, a kamaszfi, ő a fültelen,

ki megfesti a röhögő virág,

rögös olajok, fülledt szerelem

s pár napraforgó éles tébolyát.

Fürdőző

Drága edény, alabástrom drága edénye, pirosló

érrel vert koszorú diszíti belülről a bőrét,

tüske dereng így át a fehér hús lágy szövedékén,

annyi a kép, de belül, mint forró ólom a formát

tölti ki, futja be súlyos nedve a bő szerelemnek.

Bőre hideg. Most vette le teste körül tovalengő

híg melegét saját terébe fogó kusza ingét,

fojtogató levegő-páncélja fehér fonadékát,

mit teletöltött perzselt éji szagokkal, a fűszer

vak gyönyörével, duzzadt nagy melegével az ágy.

(Óh,

drága tagok, vizszintes rőt tüze mozdulatoknak,

lassú, olvatagon és álmatagon haladó comb,

a lepedő mereven suhanó vizén kicsi csónak,

mely alig is, ha alélva-vigyázva, ha centire moccan,

hogy parazsával társa fehér közelébe se érjen,

aztán mégis ütődik a zengő bőr, a meleg hús,

forrón símul a csípő, mint egerek harapása,

az idomok, a térdek ütődnek, döng a sötétség

kék takarója alatt a lábaik gömbölyü éke,

mint a kő, mit a déli arany nap átmelegített.)

Borzong most a hideg levegőn ez a mell, puha selymén

apró pontba rándul ideg bimbója taréján,

málnavörös, friss húsa a reggeli pára közé ér,

áll mereven, hüvösen nagy gombja, illatozó fürt.

Kék a lavór, repedezve, kitörve látszik az alja,

csillog a víz üvege, csiszolatlan, sokszemü ékszer,

tükre fölé behajlik a test, két melle gyümölcse

leng pirosan, kiszalad a hűs vonalak keretéből.

Ujjai nyúlnak már, beletörve a víz üvegébe,

testét jéghideg áram futja keresztül, nyögni

kéne belé, behasítja a bőr lemezét a hideg víz

éles kése, a lány meg szórja kezével az apró

tűhegyü kínt magára, hogy vibrál bőre alatt a

gyík, futkároz erre meg arra a test üregében.

Kis keze, melyet a kéj oly durván görcsbe szorított,

most szaporán, mint fürge halak, muzsikázik a vízben,

és tenyere halovány kanalával öbliti vállát,

majd szép mellét fogja külön, mint jéghideg almát,

mintha bizony nem övé, idegennek volna a melle.

Ujjai közt benyomódik, mert beszorítja, hogy el ne

csússzon a szappan elől, de kicsúszik így is a fényes

körme közül, hogy újra el kell fogni, találni.

Óvatosan bekeni, most siklik rajta a szappan,

mint az olaj, két kézre fogja, mint idegennek,

aztán mossa, a vízzel öbliti lassan a héját.

Múlik a nyár. Már hosszan, ferdén szállnak a felhők,

mint ideges madarak, nagy szárnyuk verdes az égen,

húznak a légben, erős, keserű szél fújja a tolluk,

kék tarajuk lebegőn vész el, hogy már sose látom.

Athéni sétakocsikázás

Nekem már régen meg kell halnom és

már ki van tűzve fejemre a bér,

amíg belep az avas szenvedés

és minden gondolatom véget ér,

mint lassu út, mely a folyóra visz,

hol imbolyognak vizi alakok,

szöges matrónák, vékony, virilis

leányok, nézik a sötét habot.

De addig élek rózsaszínü tájon,

mely a tetőkön robban és lebeg,

de addig még Athénben kocsikázom,

mint merevarcú görög emberek.

Nagy Balogh János

Ez is világ. Világtalan világ.

A vastag festék csíkjai között

nem mozdul semmi, csak magában áll

az asztal és az asztalban a szög.

A citrom és egyetlen zsemlye áll

a rozsdaszínű asztalon, kemény,

szívós a sorsuk, szívós a magány,

mit meg nem világít a fény.

Sehol egy lány, sehol egy hajadon.

Egy emberarc, vagy csak egy asszony ül

az örök műteremben, az örök

konyhában, lassan, egyedül.

Ez is világ. A test itt nem virít,

a fülben nem zúg se madár, se dob.

Magukban állnak a sötét szinek

s a halhatatlan idomok.

Hüvelyk Matyi

A félszeg költő szerepét

megtudni neki kellett,

ki kritikusoktól tanult

szép írást, zárt fegyelmet,

ki jócskán meghunyászkodik,

ha talpát megbotozzák,

bár körülötte második

aranykort vár az ország.

Hüvelyk Matyi ha volna ő,

a borsó ünnepeltje,

bár nagytermetű férfi s nő

a vetést lelegelte,

így nincs mit ennie, szive

csak fába vésett, bugyli

bicskával bekarmolt vonal,

mi nem is tud dobogni.

A mérföldes csizmákat a

sarokba félrelökte,

a lába is a pad alatt

poshad csak, mint a körte,

nem táncol, csínyt se tesz, guggol

nagyokat kinn a kertben

és várja, hogy a napkorong

az ő fejére essen.

Ez illenék, polgári mód

várni a dobostortát

falusi délutánokon,

amíg elébe hozzák,

de a barátom nem marad,

kezében az ajándék,

és mérföldes csizmáival

hegyet és tornyot átlép,

az ő éneke hatalom,

az ő lépése térkép

és a szívével nő nagyon

az a fa, melybe vésték.

Málna

Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,

tizenkét tégla tartja össze vázad.

A mész fehér, a tervrajz nem hibás,

boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban

és az ajtókon még nagyobb kilincsek,

a folyosón lépések zaja koppan,

de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt

és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,

föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt

csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,

ezt rézsútosan a sarokba tesszük,

rámnézel váltig hallgató szavakkal

s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy

óra alatt kis örömeink nem várt

zugaival, a kamra is elég nagy,

abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,

hogy megvédjenek mindenféle bajtól,

nézd, egészen a körtefáig érek!

Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be

és elkészült szabályosan. Harang szól

a faluból. Kabátod ide rakd le

a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.

Van, ami megtörténik egyszer,

van, ami sohasem.

Rózsa

Sose nyílik ki a rózsa,

sose nyílik ki a nyár,

én a szerelem adósa

vagyok három éve már.

Mondtam is a cinegének,

hogy szálljon el haza már,

sose szólal meg az ének,

sose nyílik ki a nyár.

De a cinege csak engem

figyel hosszan, feketén,

míg halálos szerelemben

az övé nem leszek én.

Váza

Belülről légy, akár a gondolat,

nem pedig kívül, láthatóan élve,

alig mozdulva is szívemhez érve,

külön a szád, a kezed, a fogad,

maradj talán a míves sors edénye,

amely örömet s könnyet tartogat

vagy halhatatlan sókristályokat,

ne a felület légy, hanem a mélye,

melyben le kell hajolni, meddig ér,

a feneketlen és megmérhetetlen,

nem dísz, nem festék és nem is babér

vagy homlok alatt ívelő kerek szem,

ha méreg, méreg, ha vér, drága vér,

olyan, amilyet végül érdemeltem.

Málna

I.

Szenvednek a nagyágu fák

s a dáliák is nélküled,

és szenvednek a bútorok.

Magában áll az épület.

Jajong a fal és szenved a

poháron az öntött alak,

belép egy régi idegen

és ők is látják, nem te vagy.

Mindenki látja. Nincs sehol.

Eltakarnak a hegysorok.

Senki se tudja, milyen a

hang, mit az asszony ajka mond.

Senki se látja léptedet,

a vékony csontokat, a váll

málnapiros, tört ereit.

A ház egész nagy váza fáj.

II.

Engem figyelnek. Mintha mit

se törődnének vele, egy

fényképet csúsztatnak kezembe

s egy kézzel írott levelet.

Ki lehet ez? Egy arc, haj és

virágos bőrű nyak. Nagyon szép.

Talán csak arc. Egy semmiség –

a kertbe áthajol a szomszéd.

És ez a szem. Ez a betű,

mit írhat benne valaki?

A páncélkemény szavakon

ki bír valamit mondani?

Talán csak szó vagy csak vonal,

nem fontos és érdektelen.

Már kavarodik le az ősz

s levél gyűlik, töménytelen.

III.

Magunk is így vagyunk talán.

Azt várjuk, mikor múlik el,

úgy mérjük, mint a lázat, a

sebeink hőmérőivel.

Percenként forró és hideg

a test, a lélek, a köröm.

Remegve hallgatjuk a láb

kopogását a fals kövön:

ez ő, ez ő, a láb, a talp,

ma biztos meg kell jönnie.

Kívül-belül sebes a test

s az utcán nem jön senki se.

Talán megnyugszunk. Egyszer a

kapuba állok hirtelen

kalapban, ingben, urasan

és elmúlik a szerelem.

IV.

De most az eső rámszakad

és lecsorog az arcomon,

mintha csak könnyeznék, pedig

Isten látja, hogy nincs okom.

Most a kabátom foszlik el

és szakad rólam le a fény,

úgy állok a felhők alatt

ügyetlenül és feketén

s benn eltörik a gondolat

simaüvegű pohara

s az ember marad, mint a só,

kirajzolódva egymaga.

Mozdulnék – semmit sem tudok.

Semmi szinész, semmi szerep.

Jöjj a házamba s mondd, te vagy,

aki nélkül nem élhetek.

Nyári szerelem

Az emberi mozdulatokból

fölépített közös falak

és üres mosolyok törékeny

ráncai közt is védd magad,

a vállak üvegpalotája

mögött a lélek idegen,

ha betörik az ölelésben

karcol és sért minden elem.

A forró homokon hevernek

a tagjaink, mint az arany,

de oroszlánok és szerelmek

között mindenki maga van.

Külön a homok, a homokszem,

külön a test, külön az arc,

külön a jobb, a bal, az árnyék

és a valóság. Mit akarsz?

Üzenet

Irreális dolog

várni levelet

azoktól, akiket

nem is szeretek.

Mégis jön az óra,

mégis jön a perc,

hogy az ablakokban

kifele figyelsz.

Jön-e a levél és

jön-e a papír,

amit elfogódva

a szerelem ír?

Séta

Ha csikar, mint az istenek hasa,

a nők utáni barbár szerelem,

közel utakról későn térsz haza

és kóborolsz az üres tereken

s a kerítés falán is azt lesed,

hogy hol tűnik elő egy női ábra

és külvároson, egyre csendesebb

vidéken tűnsz a házak közt a tájba:

magadban vagy, mint maszkon a szemöldök,

aminek párját nem festette kéz meg,

a félszemű kacsintás pózát öltöd

magadra és a nők vihogva néznek.

Műteremsarok

Üvegre fut a fény, mint sárga tej

és rétegesen ül meg a szobában,

a sarki kúpban görnyedő homály van

vékony mezítelenségeivel.

Idegen vagy, sarkadig idegen,

széles szemeddel, feszült homlokoddal

s a végtelenbe táruló karoddal

bajt és barátságot nyújtasz nekem.

Fény

I.

Rettentő minden, ami van,

fájdalmas íze van a szádnak,

a körülötted lévő levegő

az ing mellett nyakamba árad,

karod úgy verdes, mint az olló,

a húsok mélyét metszi föl,

ragyogva s némán leng elébem

a tested, mint egy nagy tükör.

Belőled álló felület

a fal, a levegő, a tárgyak,

úgy villogsz, mint a szemüveg

mögött az arc, ereid fájnak,

lemezekké, aranylapokká

változtál, ég és metsz a bőr,

olyan síkos vagy, míg szived

reámzuhan és összetör.

II.

Rettentő minden, ami van,

reszket az asztal, mint az állat,

nyüszít a napban és remeg,

ijesztő gömbölyű a hátad,

mint egy tojás, olyan fehér

s olyan törékeny, hogy lehet,

betörik majd az is, ahogy

te is betörtél engemet.

III.

Forró, fehér a tál, a tér,

a tárgyak is mezítelenek,

nem látszik, csak a csont, az él,

elvesztették a bőrüket

a vázák és a bútorok,

nyers és anatómiai

minden virág, merednek a

kis izmos székek rostjai,

föl van szabdalva általad

és ki van vetve sebesen

mindaz, amit hat év után

még meghagyott a szerelem.

Búcsú a nyárilaktól

Siessetek, a ládába a képet,

mint hideg földbe halott madarat,

a nagy bőröndbe a párnát tegyétek,

egy ollónak se jó, ha ittmarad.

Siessetek. Két utazó, tömérdek

kis óra árva tulajdonosa,

a sötétség ereszkedik közétek

és este hatkor indul a vonat.

Ne nézzétek, a kerti ólban él-e

a kis kakas, a liba vagy a tyúk?

Siessetek, hagyjátok el a házat,

az embernek, amíg csak véget ér e

földön a sorsa, a burok, a látszat,

még úgyis minden az eszébe jut.

Vőlegény

Rámnézel, mint madár néz

a csorba ág hegyén

s én visszanézek bámész

szemekkel, mint a fény

azt kérdezed, hová mész,

pedig csak állok én,

ahogy egy nagy pohár méz

az üveg fenekén.

Azt kérdezed, hová futsz,

pedig én nem futok,

csak fekszem, mint a párduc

a fényes ég alatt,

ledobva, összegyűrve,

fetrengve, mint a rongy,

belémakadt a tüske,

rámdőlt a napkorong.

Oly messze nézel, messze

a fényességbe, ki

az égbe, mintha lenne

mögöttem valaki.

Idegen városban

Feléd visz a vonat,

tőled se visz el,

itt élek magamban

testem felhámos,

lelkem szélhámos,

nagy sebeivel.

Kicsi utca, kicsi tér.

Minden bánat belefér.

Minden ember itt lakik,

aki tehet valamit.

Megy az utcán egy ember,

megkérdezem,

hogy él-e még otthon

a kedvesem?

Egy ember megy a csöndes

útsoron,

megkérdezem tőle,

hogy él-e

a menyasszonyom?

Vagyok a tárgyakhoz

egyre türelmesebb,

a kötést lefejtem

s gyógyulok, mint a seb.

Te vagy az életem

kapuja,

nem megyek rajta át

sehova,

tudom, hogy arra el

mehetek,

de mindíg itt tart a

szeretet.

Ketten

Beszélünk. Ülsz a pamlag

karfáján, lábadat

előrenyújtod. Hallgat

az arcod, mint a vak.

Szemed mélyén rekedten

ül a világ, a csönd,

mint ha gipszüregekbe

valaki ólmot önt.

Szeretni kéne egymást.

Kinn alig fúj a szél,

és az egyik levél a

másik levélhez ér.

A mozdulat törötten

elfekszik, mint a kar,

beszél a száj bezárt és

nyitott szavaival.

Virág az asztalon van,

piros, fehér virág.

Úgy nézek tétovázva,

mint egy betűre, rád,

és messze, ki a térre,

pontatlanul, tovább,

ahol a nagy vizek közt

az ember mit se lát.

A kert fölényes és nagy,

nem esik az eső,

a napfény hosszu szárán

zuhog alá a hő.

Szeretni kéne egymást,

talán kicsit, alig,

mellékesen, amíg az

ember meghalhatik.

De hull a perc bogyója

s az órák lapja áll

és te a semmiségbe

meredsz, akár a váll.

Putifárné

Ó, Putifárné, sárgaréz

szemed ragyog. A sárga kéz

kinyúlik Józsefért, aki

szaladna a szabadba ki.

Itt fekszel, látod, meztelen

ezen a vörös fekhelyen

és göndör hajad bomlik a

függöny sötét rojtjaira.

Egy fátyol van a térdeden

keresztül vetve, csöndesen

folyik a könnyed, mint a vér

a szerelemért, Józsefért.

És ragyog kék hasad ezüstje

és szúr a melled, mint a tüske,

kinyúlsz, akár a húr, feszül

az ér is combjaid körül.

Ne nyúlj ki érte, fusson el

térdeivel, kezeivel,

szerelmes csontjaival a

sötétbe fusson egymaga.

A szeme hitvány, gyönge szem,

azért bámul szerelmesen,

a karja hitvány, gyönge kar,

meg nem ölel, be nem takar.

Hadd fusson el, az éjbe ki,

bájaid meg sem értheti,

hogy így nőttél, magányosan,

mint egy levél és súlyosan,

mint az arany, úgy tündökölsz

a vállaid nagy íve zöld,

az izmok lassú jeleit

szemei meg nem érthetik,

a csöndet hajad szála közt,

az öleden a sűrü szöszt,

a verítéket, gyöngyöket,

hogy mossák finom bőrödet,

a kezed kapcsait, a csukló

olajos, mély tengerbe hulló

kis hengerét, a szerelem

edényeit, nem érti, nem!

Hadd el, barátném. Te magad

vagy itt a szétnyílt ég alatt,

lásd szél mozdul és szél siet,

magad vagy, mint a mélyvizek,

melyek kihűlnek és üveg

módjára csöndben fekszenek.

A szolga jön és lát az úr,

ne maradj vigyázatlanul,

remeg a város és a nap,

takard el hűvös combodat.

A józsefi zsoltár

Uram, fossz meg a sikerektől, az ékes szó delejétől,

mint rossz hőst a szemétől,

mert kinyílnak nyomomban az asszonyok, mint a rózsák,

és alig tudom elválasztani a napot az éjtől.

Zaj közepette, tárt karok hintajában

repesnek baljóslatu hízelkedések felém,

nagy, piros szájak falnák ajkamat

s nézek én.

Messzire állok, hogy ne érjenek hozzám,

tettetem magam

és összeszorítom a szám, ne csókoljanak bele

és ég a kezem és ég a hajam.

Mellüket verdesik két kezükkel, úgy jönnek felém,

csipejüket kivetik,

torkomra szorítják a balgák

a térdeik,

paskolják a hasukat, közel jönnek egészen

s mutatják, mellük gombja kemény,

szájamhoz dörzsölik, fülembe lehellnek

izzó parazsat, de én

testemet gyantával kenem be, ne fogjon a köröm

és úszom az áron,

comb és kötél hurkol,

mindenáron

elveszítenek, pedig én nem nekik beszélek

és nem tudják a buták,

hogy álmaimon éjjelente

egy fehér lány fut át.

Pompeji mozaik

Remeg a nap, mint régi állat arca

az áldozókés és bokor előtt

s átlátható fátyolokba takarva

riadva állnak kékárnyéku nők.

Ez az egész. Az egek lassu íve

lebeg sötéten, mint valami szárny

és egyetlen vonallá egyesítve

zuhan az árnyék evezője rám.

Összetörök a világok alatt,

a nőket és a napot érezem,

a pörkölődést és a súlyokat

tartom üvegbordájú mellemen

és betörök és beszakadok a

szerelem és az égi súly alatt,

olyan vagyok, mint izzó katona,

kire egész Pompeji rászakadt.

Nem menekülök. Át van döfve a

nap és a régi asszonyok szive

s én gondolok, eldőlve, mint a fa,

a császár vékony szeretőire.

Szoba

Ott áll a nő és ott a férfi,

árnyékuk nagy kabátja ring,

szemükből havak csöndje néz ki

és testükön tapad az ing.

Elváltozik a csók, a sóhaj

egy éven át, két éjen át,

nézi kegyetlen irgalommal

a csontok régi halmazát

a férfi, nézi szép szerelmét,

a fogakat, a gyöngyöket,

a térdeket, melyekből nemrég

olyan kemény kéj vétetett.

A mulandó s a múlhatatlan

kemény burokban elvegyül,

választhatatlan oldatokban

keringnek örök vegyszerül

az emberek, mint régi csersav

egy éjen át, két éven át,

az is szerethet, aki elhagy

és az is, aki elbocsát.

Parton

Ha majd az álom elhull és visszamarad a

sötét virágok szélén tündöklő éjszaka,

s nincs többé rózsaház, se épület, se tornác,

csak mint egy idegen nagy árnyék hajolok rád,

s két ív vagyunk csupán, két túlvilági görbe,

a hold sarlója csak az ég szélébe törve,

két sárga, szent vonal, pontos és remegő,

a tó hullámain örökké épülő:

megújuló, a parttól a középpontba nyíló

merő vízi sugárzás, kikandikáló kagyló,

két árva legyező, a végsőkig kitárva

az egyébként üres és meddő éjszakába,

kapaszkodó, hegyes nagy körmök fönn a tornyon,

amelynek zuhanó árnyékát egyre hordom,

két kéz és két tenyér egymáson, mint a rab

ügyetlen két keze, mely végleg úgy marad,

és lába, összetörve, szaladhatatlanul,

a csontok kék hegye, amint egymásra hull,

amíg a tér kitárul és szétcsap, mint a bomba

s fényes szilánkjait fájó szemedbe fúrja…

nem biztos, hogy szeretlek, de most, az évek padján

rádgondolok a kertben s úgy verek, mint a hullám,

hozzád és tőled el, némán vergődve egy

örökös szerelemben veled és nélküled.

Valaki

Az üveg mögött néha ül egy lányka,

a villamoson lassan szendereg,

aztán hirtelen óriásra tárja

szemét és keresi a szememet,

de én már az utakra nézek akkor,

hol vastag varjak verik a szemet

kék csőrükkel a jéghideg talajból

s én tapsolok, hogy föllebbenjenek.

Bokréta

Így látlak már örökre, álladat

megtámasztod a kezeden,

hogy erőd legyen magad tartani,

míg egész átitat a szerelem,

alig beszélünk, kis szavak

bújnak csak fogainkon át,

mint havas kerítéseken

a menekülő katonák,

mert nincs szavunk, benn elveszett a szó

és elpusztult mindegyik katona,

magában áll a roppant tartomány,

a vér, a nyál, a tüdő anyaga,

már föl van adva, puszta mélyeink

már mit sem tartalmaznak, templomok

üvegablakainak hidege s

határtalan magánya úszik ott.

Bicsaklik minden mozdulat, akár

sírás közben a csecsemő feje,

az asztal inog, mintha csöndesen

egy óriás ülne a szélire,

pedig csak én s oly gyerekes vagyok,

hogy elferdül kezemben a virág,

mit a tündöklő levegőn

az űr fölött rajongva nyújtok át,

bokréta lenne, hogy volna színe,

életre szólna, hogyha volna még

egy másodperc romlandó életemből,

amit a magaménak mondanék.

Ködök úsznak szemedre, mert szived

úgy lüktet, mint sötétben az arany,

és onnan jön föl ez a pára és

ez a gyülemlő és határtalan

boldogság. Látom: olyan, mint a gömb,

szemed, akár az ég nagy hidege,

amelyben verdes egy-egy tétova

madár, aztán elúszik messzire.

Állj meg madár, mert ez a pillanat,

mit halántékom között hordozok,

megtudni abból, ami ittmarad,

hogy milyenek a boldogok.

Ahogy a fű nő, úgy szeretlek én,

esőben, napban, szomjan és vizen,

az ég felé föl s le a földbe, szét

szabályosan és terebélyesen,

a kunyhó előtt ül a napban egy

férfi és ismeretlen jeleket

rajzol cseréppel a homokba, míg

kijön hamar s behívja a gyerek

ebédre már, de ő csak arra gondol,

hogy vonat fut lenn messze, mint a gyík,

az egek felé surranó hegyek közt,

amelyben a babáját elviszik,

hogy ládába van csomagolva, karját

virágos mellén keresztbe teszi,

mint egy halott, ezüst a szeme alja,

s a vonaton cipője sincs neki,

mert nem törődnek vele, néha jön csak

a kalauz, sietve régi kék

ruhában és föléhajol sötéten

meghallgatni szívét, hogy él-e még?

Látjátok, feleim, kihalt a táj,

a dombokat a szél se kalapolja,

erőszakos halállal hal meg az,

aki nem érti meg, hogy mi a sorsa,

leölik azt a békés pásztorok,

a dübörgő bivalyok eltapossák,

s szigorú Isten, mint egy kárhozott,

lángoló lélek, úgy tér meg tehozzád.

Két ember

A kertben ültünk, érfalunkra

belülről rátapadt a múlt,

vérünk, mint zümmögő csatorna

falán a víz, a mélybe hullt

és mosta, mosta, egyre mosta

a tündökletes perceket,

melyek megfogták, mint a rozsda

a testemet, az ingemet.

Nagy, csillogó, vasas virágok

tapadtak bennünk és jelek,

a rozsda kékje felparázslott,

aztán mindennek vége lett.

Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk

lett a lugas, a szem, a nap

és mi a kertben nézve néztük

az objektív virágokat.

Levlap

Boltív, gyermekszabály,

hátsótudat?

Te vagy a feleségem

s én az urad.

Rajtad át vezetek

hátra,

lelkem köves,

fekete udvarába.

Gyermekeimmel érted

felelek.

Játék ez. Szabály:

a szeretet.

Mindig itt vagy

velem,

te vagy a címzett

s te vagy a levelem.

Rögeszme, téves

gondolat.

Szeretem minden

gombodat,

a ruhád

ráncait.

Szeretlek húsz évig

s pár napig.

Rajtad át vezet az

életem,

mit mondjak neked s te

énnekem?

A ház

I.

Az otthon nem volt otthonom,

a ház nem volt enyém,

a rádió is idegen

hangon beszélt felém.

A palacsinták, a cipők

mintái idegen

kacskaringóba álltak és

a tonet-székeken

a rács, a fény nem volt enyém,

se kő, se rongy, se fa,

mégis, mint öröktől való

barát jártam haza.

II.

Csodálkoztam a vitrinen.

Azt mondtam néha: jé,

s csak magamban tünődtem el,

a kulcs, a só kié?

Ki lehet, aki itt lakik?

ki lehet az a társ?

egy magas vagy egy alacsony

úr, vagy valaki más?

Ki szereti a paprikát,

ha ilyen ecetes?

s megértem-e a dolgokat,

mikorra vége lesz?

III.

S kié lehet az asszony itt,

ez az aranyszemű,

ki nézi órám keretét,

hogy milyen egyszerű,

ki nézi arcomon a bőrt,

szememben a sötét

csillámokat figyelmesen,

úgy, mint én az övét?

Ki megfogja a kezemet,

hatalmas és nyulánk

kezemet, melyről már levált

a szélén egy szilánk?

IV.

És én ülök a székeken,

mozdulni sem merek,

úgy fáj az üres levegő

és a falfelület.

A térdem fáj, a térdkalács,

az ajtó és a gitt.

Hogyha bejönne valaki,

szólnék, ha volna mit.

Látom, milyen fényes a réz

a régi küszöbön,

az esküvői képeken

előbukik a könny.

V.

A konyhában dagad a gőz,

mosnak, vasalnak és

egy-egy szeletet vág hamar

a kis sajtból a kéz.

Kik mosnak, kik vasalnak itt?

Egy asszony, egy gyerek,

kik dolgoznak türelmesen

s kiket nem ismerek.

A kályha karikáin a

tűz ragyog vastagon,

a tálakon meg kék virág

van. Én nem itt lakom!

VI.

De valakié ez a ház,

övé az asszony is,

ő nézi este csöndesen,

hogyan pereg a víz

a csapból és övé a kert,

a bútor, a szoba,

vagy elment a tengerre és

nem jár haza soha?

Pedig övé minden fiók,

a falra tetovált

meszes szivek, fekete drót

és az egész világ.

Lipóciában

Vendégek

Vasárnap ez. Mint kártya közt a kártya,

fekete lapok között pirosan,

a konyhaasztal óriási tábla,

melyen a só és a paprika van.

A gáz vörös, a székek hófehérek

és a kövezet olyan, mint a sakk,

melyen magamban ide-oda lépek,

néha kisebbet, néha nagyobbat.

Ilyenkor itthon szoktak lenni. Benn ég

a lámpa az üres szoba fölött,

olyan vagyok most, mint a vendég,

ki fél, hogy valamit lelök,

a napokat, az üveg homokórát,

és felborul a kocka meg a tér,

s az égető szelek behozzák

a havat s minden fehér lesz, fehér.

Mint bibliai idomok, feküsznek

a szőnyegen a minták. Valaki

kopog. Az ember, mint a szöcske, ül meg

a könyvei előtt s nem nyitja ki.

Aztán rohan. Sokára kinn a szélben,

és vendégséget rendez, sültet ad,

és asztalához ülteti serényen

a bénákat s a nyomorultakat.

Vizsgálóban

A vizsgálóban ülök, mint a rém,

nagy a fejem és gömbölyű az arcom

mint görög színészek a maszkjukat,

ábrázatomat magam elé tartom

és átbeszélek rajta, a közeg

mögött mered a fog, vihog a nyelv:

amit kiálltam kéken s feketén,

az én számban most mind életre kelt,

s magamnak is mókázok szerfelett,

grimaszt vágok az üres levegőbe,

hogy higgyék el panaszaimat,

miket nem hisz el még a szeretőm se,

mert hihetetlen ilyen gyötrelem

és humoros, végülis kellemetlen,

ülök a vékony, támlás székeken

s kidüllesztem bozontosan a mellem,

hogy ide üssetek! (de üssetek,)

legalább, hogy jócskán szenvedni tudjak!

Benyúlnak és megmentenek talán,

de eltörtek a fények, mint az ujjak.

Patience

A reggelek beáradnak szobámba

és kinyílnak előttem, mint a kártya,

hogy nézegethetem már estelig,

amíg a dáma elsötétedik.

Húzok vöröst és húzok feketét,

jó kártya ez, azt mondom, s szép a kép,

a két kezem között pörög a lap,

vakító kartonok, üres falak

között rakosgatom az életem,

hogy egyenes legyen a széleken,

mert benn ferdére állnak a királyok

és ugrálnak a bubik, mint a lángok.

Elmeosztály

Este

Még sír a szem. Sovány kis arcok

közt gyöngyösen mered a tér,

remeg a lét, mint karcsu gyertya,

hogy néha a falakhoz ér!

Hajunk

Hajunk laza, mihaszna kóc,

törik, szakad, zizeg,

s nyakunk köré tekeredik,

mint óvatos zsineg.

Változás

Az ablakból a fákra látni,

hét éve már. A fekete

ágakon azt figyelem mindig,

hogy nőnek-e?

Régen

Mint pókok víz alatti lába,

a percek vékony izma jár,

s az üvegzöld hálószobákban

a múlt dereng, fonnyadt hinár.

Kettős

Járunk-kelünk,

lábunk, kezünk

mozog,

de görcsösen

mered az áll

s a fog.

Tartályok

Széttörnek a cserépedények

belül, valahol legbelül,

s én meredek a csonka égnek

összeilleszthetetlenül.

Ágyon

Látogatók a folyosókon,

de értem nem jön senki se,

a fal is hideg, mint az ólom,

kezünk remeg a takarókon,

mint az állatok nyers szive.

Szabadnap, villamos

Azt mondom én, fekete sálak

nyújtóznak a nyakak ivén,

mert délután van és vasárnap,

az emberek riadva állnak

a kocsiban, azt mondom én.

Csillagok közt

Szabad vagyok. Nincs velem csilla, se pille

és elhagyott az őr,

de vaskorlátaival körülvesz

a négyzet és a kör.

Két angyal

Két angyal száll az égen,

celofán-testük úgy ing

a felhők közt fehéren,

akár egy szomorú ing.

Talán

Hol áll az égi rakpart:

szívem dobogva várják,

ahol kibomlanak majd

a képek és az ábrák.

Test és lélek

A vertebrális csigolyákon

mered a test.

Az ember ül, mint a madár az ágon

és aztán énekelni kezd.

Valami

Valami zúg. Az életem

kint zeng és zúgva-zúg,

mint széltől az öreg liget,

amelyből nincs kiút.

Éjjel

Hideg a kar, a fog, a véna

és hidegek az ablakok,

melyekben fölnevetnek néha

vas-arcok és vas-asszonyok.

Alakok

A testünket a barna rongyok,

mint lomha lepkék befedik,

úgy élünk, mint a masamódok,

évezredtől évezredig.

Nyomorúság

Ó, az ázalag,

a keserű pép a számban

gyűlik, mint baj

a családban.

Összeugratja államat

mint az alkohol,

izmaim összekötözi,

pokol

az életem így,

nézzétek szememet!

Boszorkányokkal, tűzzel

veretek.

Arcom behorpad,

fogam kiáll,

ki tette ezt?

Ki jár

a kamráimban fel-le

mint rács között a rab?

ki, a fekete szélnél

haragosabb?

Vakáció

De jó, hogy el kell mennem

s egy jó vidéki telken

tölthetem minden percem

én, a megmenthetetlen.

Kitáthatom a számat

s figyelhetem a sápadt

levelű, régi fákat,

míg elszáll a madárhad.

Utasok

A villamos árnyéka fut az úton

és levegőnyi, könnyű emberek

kuksolnak benne és mint sárga húron

a hang, a szájuk széle megremeg.

Utaznak, világtalan verebek.

S a fákon áttört tűz-csapolta hellyel,

fényes itallal és árnyék kehellyel

ültükben megelégszenek.

A hosszú kocsisorok ritmusára

sötét fejük révülten imbolyog

és útra kelnek, mint Jézus szavára

az árnyékolt szívű apostolok.

Eleve el van rendelve az út,

lábatlanul suhannak át a téren,

s úgy bólogatnak, mintha értenék fenn

a csöndet vagy az égiháborút.

A színeiket elmarta a lúg,

most mindnyájan feketék és fehérek

és mire az utak végére érnek,

fejük keményebb, arcuk szigorúbb.

De elhúzódik útjukból a nap,

s mint részes gabona, megfeleződnek,

némelyek vaksi fekhelyükre dőlnek,

némelyek égbe szállanak.

Figura

Testem verve vasszögekkel,

csüngök egyre künn a fán,

vékony, lanka pléh vagyok csak,

csavargó sem áll alám.

Szenvedésem, mint a gyémánt,

késő éjjel is ragyog,

én eleget irgalmaztam,

ti is irgalmazzatok.

A csontom megtöretik,

ölnek kicsik és nagyok,

megfeszítettek, pedig

mégcsak Isten sem vagyok.

Komédia

Mit tudjátok, mit gyűrök én

a köldököm mögé, hogy

befödjem a testemben a

tátongó szakadékot.

Az indulatok görcseit,

amelyek, mint a béka

guggolnak bennem s szétvetik

a burkolatot néha.

Szorítom hasfalam mögé

a láthatatlan állat

lökéseit, míg megszülöm

kemény komédiámat

s a túlvilági bókokat,

melyekben nincs igazság,

se szerelem, csak annyi, hogy

sebeim eltakarják.

Vaksi

Ha nem kellene külön élni és

tükörtojást enni és babsalátát,

lemenni ötre a világ elé,

hogy szívemet a múzeumból lássák

s nem kellene nevetnem, két marok

orvosságot bevennem vagy a kártyát

kevernem, míg elfogy a lap, talán

megfejteném a mindenség talányát.

Ha nem kellene inget ölteni,

és kezet fogni, kulcsra zárni az

ajtót s megmondani, mikor jövök

az ismeretlen városból haza,

talán mindent megfejtenék. Hideg

szemekkel ülnék esténként a széken,

keresztbe fonnám izzó ujjaim

csúcsát s mindent megtudnék észrevétlen.

De addig élni kell. Gyalázatos

kis sárga körtét kell fölgyújtani,

hogy a tárgyak szélével összenőtt

sötétségből kilátsszon valami.

Naphimnusz

Ahogy a fűben ülök és

az arcomat a napba tartom,

úgy töri át a napsütés

mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,

a fényeken kiéleződöm,

úgy hordom ezt a meredek

hegyes ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,

sokasodnak a fényes üszkök

madársújtotta testemen,

napok nyalábja, nem kell ütnöd!

magam magamtól szétesem,

mint lógó ember a kötélen –

eddig is csak egy képtelen

erőfeszítés adta élnem.

Hidegben

Ez már a tél? Én nem is vettem észre

a huszonkilencfokos hideget,

pedig parázsló homlokomhoz érve

simogatnak a koronás szelek,

kék jégből fonnak reám koronát, a

gyöngyös köpenyben váltig táncolok,

míg elragadnak innen más világra

feketeétkű, nagy komondorok.

Könnyű halál. Az űr mögé kerülni,

hol körülfognak vastag lemezek,

kerekfalú üvegben fogok ülni,

mint spirituszban rettentő gyerek.

Férfi

A tárgyak messzi fényei,

az volna jó, esetleg.

Egy idegen nő és neki

azt mondani: szeretlek.

Egy lehetetlen falevél,

mely hullva-hull az útra,

emlékek távol tűje, mély

piros sebembe szúrva.

A kerítések rácsai,

egy domb, egy csók talán csak!

Vagy fiatalnak látszani

egy délelőtt, vasárnap.

Önkéntelen kimozdulás

a testem négyszögéből,

amely kinyúlik mint a rács

mögül s az ég felé tör.

A részek gyáva gömbjei,

amik nem állnak össze,

csak forognak gyönyörteli

kajánsággal örökre,

vagy szétszaladó mozaik

talán pompeji padlón,

a véletlenek őzeit

mindegyre futni hallom!

Valaki, nő. Valami, ház.

Akár egy téves eszme,

vagy véletlen kirándulás

világtalan hegyekbe,

a napsugár aranyosan

fúródik két szemembe,

nem az a fontos, ami van,

hanem ami lehetne.

Hanyatt

De jó így pihenni,

mélyen, hosszasan,

mint ha a mezőn az

ember maga van.

Izmai feküsznek

mint a spárga és

testében kialszik

minden szenvedés.

A foga is nyugszik,

mint fehér virág,

elfelejti lassan

két szál bánatát.

Pontosan

A tárgyak kényszerűen pontosak.

Vannak, de mégse olyan fontosak.

Kimérve állnak, mint a geometria,

nem látni, hogy bennük is van hiba.

A mámoroktól őrizkedjetek,

legyetek tiszták, bölcsek, rendesek,

hogy tündököljön bennetek a szent

és megmásíthatatlan égi rend.

A végső dolgok értelmében én

kételkedem, mint ahogyan a fény

az üvegen ugyan még áthatol,

de aztán ő is elvész valahol.

Legyetek kényszerűen pontosak,

levők, de mégse olyan fontosak,

kimérve állva, mint a geometria,

így nem tudják, hogy hol van a hiba.

Haza

Én sosem voltam otthon. Akinek

nincsen cipője, még mehet haza

mezítláb, árkon-bokron át, amíg

fölhasad előtte az éjszaka

s megérkezik, mint angyal áll, fehér

arcát az ajtó keretébe nyomja,

kis résen át is a szobába lát,

hol örök hangokat őriz a kotta,

hiába nyomják az ajtót belül,

belát a résen, betör, mint a szél,

ha várják, ha nem várják, önfeledt

kezével apja szép arcához ér.

Tékozló gyermek, inge az öröm

és szenvedés vizétől üveges,

csak áll, csak áll a régi küszöbön

és hatalmas vagyona lesz.

Övé a kincs, a régimódi tábla,

a fotel kagylója, az óralap

és az elütött óriási órák,

mik a kerek szobában konganak,

időtlenül, egyenletes közökben,

és szállnak, mint átlátszó madarak

felejthetetlen pontosságu körben,

és szárnyukkal súrolják a falat.

Övé a kincs. Az ablakok nagy íve,

amelyek, mint rajongó címerek,

egyetlen téglalappá egyesítve

mutatják már a végleges eget.

Az ég nagy kékjét, rajta már a bárány,

mint régi felhő, föláldozva áll,

játékos jelvény, amelyre csak gyáván

és suta módon támad a halál.

Hazamegyek. Fölveszem a cipőmet,

amely kívülről-belülről szöges,

nehéz vagyok, saját súlyom sebez,

gondolataim életemre törnek,

de addig még az úton hazaérek,

felveszem kalapom az idegen

asztalról és elindulok felétek,

a kerítést, a rácsot meglelem,

tapogatom a régi reteszek

vasát, kinyitom, törve-zúzva és

nincs sose késő, szállok, repesek,

mint mozdulatlan test felé a kés,

még meglelem a percet, hallani

ahogy suhan az óra nagy falán,

hol mozdulatlan arccal, távoli

címerek mélyén vár reám apám.

Országúton

Kenyértörés

Kenyértörés veled, velem

s az emberekkel szüntelen

eledelen és sebeken.

Madarakkal és az egész

világgal közös élet és

ellenkezés és etetés.

Mint emberek maradék kosztjuk

felét, megáldjuk, ahogy szoktuk,

aztán megtörjük és megosztjuk

a kenyeret s a szenvedést.

Újság

Peru

Peruba megy a kutya ma,

hogy ássa ki a hóból

az emberek tetemeit,

a havat ássa, kóstol,

s kaparja, gyönge körmei

pattognak, mint a kagyló,

ugatja egyre a havat,

holtak fülébe: halló!

ugatja, hogy fölkeljenek

merev bábtagjaikkal,

megmentse őket a halál

boldogabb napjainak.

40-et ás naponta ki,

kaparja gyönge körme

a havat, mint az ablakot,

amely alatt betörve,

mint álruhás király, pihen

kemény tagokkal, arcba

zuhant hegyekkel vastagon

a nép apraja-nagyja.

Egy kutya ment Peruba ma,

hogy el ne hagyjuk egymást,

halál előtt, halál után,

előkerült ezerszáz

tetem a takaró alól,

állig ledöntögetve,

mert a halott arra való,

hogy élő megkeresse,

mert halni kell, ha halni kell,

de – lánc-lánc – régi nóta,

halott és élő körbe áll

a kezet összefogva,

segíteni! kutyába ment

a Peru ma, de meg kell

menteni a nagy hegyeket,

a holtakból a holtakat

s mi az emberből ember.

Berlin

Mert a fal nemcsak arra van,

hogy elválasszon embert

embertől, külön cellaként,

körülhatárolt nagy kert

gyanánt mered Berlin ma ott,

hol egy nép él, okos nép,

mely vezetői bűneit

hordozza, mint a terhét.

Külön parcellán él az a

birodalom, amelynek

valaha Beethovenre és

Goethere, Kochra tellett.

Külön-külön és háttal él

a Fritzi és a Hansi,

kik úgy tudnák a kezüket,

mint kapcsot, összerakni,

kik kémiát és fizikát

gyárthatnának a bombák

helyett okosan legalább,

vagy a lányoknak szoknyát,

Európa egyik népe ők,

külön szín, de ezerszer

megvert a német hadsereg,

megvert a német ember.

Csak együtt élhet ember ott,

ahol a bomba szája,

mint önkéntes, szörnyű virág

nyílik a vad világra.

Az ember túl van önmagán,

csak úgy segíthet, hogyha

a külön népek karjait

egy kulcsolásba fonja.

És a fal nemcsak arra van,

mert mögötte lakó van,

szólaljatok meg, trombiták,

hang nélkül, Jerikóban,

harc nélkül és hang nélkül is,

a kürt vigadva szóljon,

a fal nemcsak védeni van,

hanem, hogy leomoljon!

Londoni levél

Alig lehet ma Angliába

eljutni, olyan nagy a köd,

az ember ittmarad magában

a Duna és Tisza között.

A repülő se indul. Egyre

forog csak a propellere,

de arra nincsen semmi kedve,

hogy embereit elvigye,

fölemelje a repülőgép

hatalmas testét, oly nehéz

az, mint a munkától előrébb

esett és fáradt, lassú kéz,

ki visz el engem Angliába,

ki ad nekem útlevelet,

hogy szállhassak a köd honába

a bamba Óceán felett,

hol Shakespeare élt, mint régi fodrász,

s csinált parókát, rőt hajat

Poloniusnak, aki hatszáz

szó között mond egy igazat?

Mert Angliában egy-egy ember

nem juthat el a másikig,

ha közéjük száll a december,

már azt se tudja, hol lakik,

oly nagy a köd, elvesztik egymást

a szerelők, a gyárosok,

és Londonban a rengeteg ház

különben is úgy tántorog:

külön a City és a bankok,

külön az egyformára vert

munkásházak sora, a sakkot

szabályra játssza kinn a kert,

én el nem érek Angliába,

megvárom, míg a lordokat

leszakítják a tompasárga

kabátról, mint a gombokat.

Operett

A franciák, a franciák,

nekik nincs gondjuk semmi,

csak tűzön át, csak véren át

mindíg előbbre menni,

ha puska szól, ha orgona,

ha hegedű, ha gránát,

a harcmező lépéseit

is négyesükre járják,

ez elegáns, az etikett,

a háború idill s a

spanyol falon túl leveti

a ruháját Brigitta,

már nem apáca, hajdani

középkori kelengyét

már elcserélt ő valami

középkorú kegyeltért.

A francia, a francia

mindíg marad magának,

a szakálla, a mosolya

csak franciául állhat,

Algirba is, Tuniszba is

elküldte csaknem állig

begombolt zubbonyú, kecses

watteau-i katonáit,

fehér cipő, lágy kézelő

és párizsi igazság,

a puska is csak úgy elő-

kelő, ha jól kitartják,

fehér cipő, az ing hasad

és szerteszáll a parfőm,

mely összefogta a hajat

egy véres, lankatag főn.

Kávéházban

Ismerlek.

Kibontod nagy hajad a kalapból, mint egy nő,

hanyagul leoldod a sálat

s előrelendíted boxolóként a vállad,

hogy meghódítsad az ilyen vagy olyan világot.

Panaszkodsz arról, ami nincs

s dicséred a dicsérnivalót

s az öröm vastag melegét

úgy iszod, mint a kakaót.

Kávéházban is tudod, hogyan folyik a szocializmus a gyárakban,

munkásfejet rajzolsz az üveglapra,

aztán letörlöd, mint a párát,

mit otthagyott a forró pohár.

Emlékeid úgy rakosgatod, mint a dominót,

hozzápasszítod a hatot a hathoz,

nyirkos ujjad nyoma leolvad az elefántcsontlapokról,

nincsenek ujjlenyomataid.

Nem fognak el detektívek, nincs bűnöd,

eszmei vívódásodat tudja a pincér is,

lassan hős leszel, vidéki őseid eddig rejtett tárát

hozzávetőlegesen elősorolod egy könyvkiadónak.

Sarokban ülsz, ügynöki táskádban

hordod a tehetséget, mint a sajtot,

mindaz, amit írsz, igaz volna, ha úgy is gondolnád,

de így csak a napi cechet fedezi.

Napról napra nagyobb mellénnyel

takarod el szíved pirosának a hiányát

s méltatlankodsz, ha félresodornak idővel

a munkába tartó járókelők.

Hivatalban

Paragrafusok pontjai közé rejted

tehetséged hiányát,

szólamaiddal terrorizálod

a tétova igazakat.

Ülsz egy nagy szobában.

Magad sem tudod, mit csinálsz, ártatlan vagy,

levegőbe fújod a füstöt

s nem tudod, hol a hiba?

Magadat is félrevezetted, olyan hivatást erőltetsz,

melyben analfabéta vagy,

gyöngeségedet kegyetlenséggel

tartod egyensúlyban.

Nem érted, mi a baj.

Írsz, írsz, és olvasol

s az igazság, a fény

nincs sehol.

Nem segíthet rajtad a fölvilágosítás,

mert dobhártyád meghamisítja az emberi hangot,

udvarias mosolyok mögött szánakozik rajtad

szürke egyenruhájában a takarítónő.

Nagy számvetés ez, fél történelem,

olyan, mintha belátja az ember,

hogy nem élhet többé óra nélkül,

mert nem tudja, hogy mit mutat az idő.

Igazak

Csak az igazak maradnak meg.

Nincs kiválasztva, hogy szerkesztőségben,

könyvtárban vagy faluszélen,

de mozog a föld s ők megmaradnak.

Az igazaknak fényes sapkájuk van,

vörös vándorbot szorul a kezükben,

mentéjükön csillog a csillag,

amit az ég rájuk vetett.

Éjszaka, nappal, délben, délután,

időtlenül a világ kupolája alatt,

az izzó levegő harmata hullhat,

az ő betűjük megmarad.

Százezer év ha leomlik a hegyről,

szálka, recsegve gerenda ha megdől,

tágul az ég nagy sátra, akár a

vékonyodó, fujt labda burája,

ég ha bepattan, menny ha kicsattan,

mint üveg szélben, ponyva viharban,

rossz vakolatra, csonka falakra

írt betü ferde, mértani rajza

megmarad, egy-egy szó ü-je, á-ja,

mint a palánkon a szív, az az ábra,

mit figurázva, de rajzol a gyermek

azoknak, akik látnak s szeretnek.

Baráti vers

Nem hiszem el, hogy szocialista vagy,

míg verseddel hangoztatod,

remegve állsz a szerkesztőségekben

s mohóságod fölénybe takarod,

nem hiszem el nagy gesztusaidat,

melyekkel öklözöd a levegőt,

míg szétnyílt, vékony s végsőkig beérett

rúzsos ajkukkal hallgatnak a nők

s te úgy törlöd le izzadságodat

templomi homlokodról, mint a vért

egyébként verset író kézfejeddel –

míg magadért élsz és nem másokért.

Nem hiszem el, amíg csomós hajad

hanyagul megigazítod,

kis gesztus ez, de áruló, akár

a szekrényből kibukkanó titok,

hogy tetszeni akarsz, még akkor is,

ha magad nem is akarod,

eszméidnek csak a színésze vagy

és olyan vagy, mint a papok,

akik Isten helyett önmagukat

és lobogó szívüket hirdetik,

beszélhetnek reggeltől-estelig,

én nem hiszek nekik,

csak ha lehullasz, mint a sár, szikár

és száraz leszel s vörös, mint a nap,

meredeken a hegytetőre állsz

és leoldod magadról magadat.

Ne nézd a bért

Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót,

a végtelen valóra válthatót,

az örökké előbbre lendítőt,

ne a tájat nézd, hanem az időt,

mely mossa, mint az eső ezt a tájat,

zuhogva, fényesen és feketén

s a fölvonuló egekre kiárad

a nap a házak tetején.

Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat

a tiszta tájra, ahol fényesen

égő szárnyakkal, végsőkig kitártan

lebeg a vajúdó történelem.

Az embereket nézd, ne a hibákat,

az épületet s ne a vakolat

kis töredezéseit, miket fáradt

kézzel vertek fel malterkanalak.

Ne az utat nézd, amelyen borostyán

s bogáncs terem s elénk göröngy gurul,

a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán

az ismeretlen táj felé nyomul,

mely rokon ezzel a nagyszenvedésű

vidékkel s mégis százezerszer új.

Újmódi nóta régi kottára

Felnőtteknek és gyerekeknek,

zsibárusoknak, kupeceknek

s csalóknak csak azt mondhatom,

a történelem nem haszon.

Se bér, se díj, se oklevél,

se kártyalap, se jókedély,

se napi cikk vagy hatalom,

a történelem nem haszon.

Új csomagra a régi bárcát

a postások itt be nem váltják,

ez az én mottóm s mondatom:

a történelem nem haszon.

Azt hiszem köztünk s más közösség

közt ez a (vagyoni) különbség,

hogy érthető-e, nem tudom:

a történelem nem haszon.

Ne spekulálj tehát tizedre,

békés, családi épületre,

dolgozz. Dolgozni jó nagyon.

A történelem nem haszon.

Szívre dolgozunk, nem kamatra

és jobb is, aki abbahagyja,

ha nem látja, mi a vagyon.

A történelem nem haszon.

Valami más. Talán dicsőség,

talán országos vakmerőség,

hogy éljünk egyszer szabadon

e történelmi talajon.

Vonaton

Emlékezem. Oly hosszú ez az út

és csikorog a vonat kereke,

a tájak színe a szemembe bújt

és belebújt a házak fedele,

a földek ránca, búza és hegyes

rozs nő a földön és az árpaszem

a szél kezére lassan lengedez

világosan és töredelmesen.

Megy a vonat. Én is megyek vele,

talán egyszer a városba jutok,

ahol állnak az izzadt, fekete

gyárak és járnak kék autóbuszok,

megérkezem, biztos megérkezem

a vashidon, alattam a kerek

nagy tér és a magas emeleten

zöld labdát dob az égből egy gyerek.

Úgy múlik el az élet, mint a láng,

röpül, világít, táncol és liheg,

valaki újabb rőzsét dobna ránk

és elmúlna belőlünk a hideg,

égünk, akár a vonat ablaka,

mit vörösen világít be a nap,

de a vonaton nem érünk haza,

a szél csóvája a hajunkba kap.

Csak ez marad, futás a földeken,

valami ámokfutó feledés,

az éjszakába nyúló gyötrelem

és fokozatos elkülönülés,

idegen emberekkel utazol,

sebedbe nem teszik az ujjukat,

hogy te vagy-e a Jézus, valahol

füst száll s te is tudod, hogy nem te vagy.

Elmúlsz, akár az értelem, a víz

föloldja majd a töviseidet

és elmúlik az ajkadból az íz

s az ismeretlen asszony, akinek

haját lebontva benned kavarog

tört málna íze, enyves, nagy diók,

ott álltok, pillanatnyi utasok

s hosszú az út, mint súlyos, lassú csók.

Falu, se város. Meg nem érkezem

a széjjelfutó földeken, nyomom

kirajzolódik és a mérlegen

a magam nyolcvan kilóját nyomom,

ennyi vagyok, tudom, mi ez a súly,

reggeltől-estig lábamon viszem,

magamon csüng lerázhatatlanul

a szervezetem, májam és szivem,

tikk-takkolok magamban, árva hús,

a gondolat örökös betege,

így éltem, hősi, szerves famulus

és így bukom majd a padlóra le,

kinézek, fut a táj, rohan velem,

talán bizony a végtelenbe visz,

nem látok jól a vastag földeken,

tudom, hogy mit kell tennem végül is.

Nyéki völgy

Ó, Istenem,

a völgybe lenn,

a sugaras

és a magas

fenyők között

de szép a köd!

A szarka száll

és összeáll

a szárnya már,

úgy dobja el

a földközel

felé magát,

lecsüng a láb

s kicsi, nehéz

fejével és

szemével a

nagy völgybe néz.

Ó, Istenem,

fehér madár

a szarka már

s a völgybe lenn

a sugaras

és a magas

fenyők között

de szép a köd!

Ezüst homály

s fölötte száll

egy szál madár

s a völgybe lenn

s a zöld hegyen

köd árnya száll,

ó, Istenem.

Odaát

Úgy állnak kinn a fák a kertben, mint a tornyok,

sárgák és vörösek, lilák és tompakékek,

köröskörül a nyár világa összeomlott,

de a hegyes romok egész az égig érnek.

Átlyuggatott falak, madárbelakta várak

esetlen csonkjai, lőrés és kaptató,

ahol a katonák mindent feladva állnak,

hatalmas fejükön már gyűlik is a hó.

Madár már elrepült és a szines vidéket

nem védi senki sem meg ellenembe, ládd,

talán majd átmegyek, elfoglalom s enyémek

lesznek a lőfalak, színek és katonák.

Egy

Nem látok, nem adatott

látnom.

Úgy élek ezen a

határon.

Billenve erre-arra,

látás

és vakság között nem látom azt,

amit lát más.

Mert mélyen egy bennem a szó

s a kép,

a gyökér és

a vidék.

Egyetlen szálon tartom

a tájat,

jó azoknak,

akik látnak.

Mert sok ez így,

sok,

amit mondok

vagy mondhatok.

Én vakon,

feketeségben

az örökkévalóság

tűzhelyét érzem.

Melege száll a földnek,

illatok dűlnek

s szava kél

az egylényegűnek.

Madárijesztő

A nagy földön a buzának

rojtos szeme érik, érik,

hogy mit jelent ez a bánat,

én még nem gondoltam végig.

Én csak állok évről évre,

én csak élek napról napra,

mint a hőse a mesének,

kalapom egy lány kalapja.

A nap ragyog az utakon,

mintha ott is folyó folyna

s három évi nyugodalom

rám is megnyugovást hozna,

de a szemem szénből való,

arcomból a kóc kilátszik

s mindenféle kacagtató

dolog a káromra válik.

A mezsgyének kilenc méter

volt a hossza, mikor mértem,

de azóta seregével

súlyos varjak jönnek értem,

csípdesik a köpenyemet,

rángatják piros szakállam

s olyan keresztet emelek,

amilyet csak bír a hátam.

Észak és dél az irányom,

utat mutatok a napba,

két sovány karom kitárom,

mintha oda volna csapva

nagy szöggel a levegőbe

s állam körül kerül sálnak

Veronika keszkendője,

a madarak Krisztusának.

Rámzuhan a falu hossza,

a határ is hullik egyre,

aki elmegy botladozva

mellettem, majd megjön este,

én okozom hadakozva

madarak nagy ijedelmét,

fából való két karomra

ráröpült a végtelenség.

Ajtóban

Elzsírosodtam. Elvesztettem a

karjaim és törzsem alakját,

úgy hordom húsos fejemet

nyakamon, mint egy súlyos sapkát.

Mert szétmentek és széttolódtak

a vékony kötőszövetek

a csontjaim felett s nem látszik

a vastag zsíron át az erezet.

Fehér vagyok s idomtalan

meredek, mint a tömb, sután

a konyha közepére dőlve,

fehér vagyok, átlátszom a ruhán!

Így nőttem este-reggel,

mint nagyító alatt a fénykép,

túlnőttem testem szélein,

a képet elborítva végkép.

És nagyobb lettem önmagamnál,

kinőve bőreim szoros

ruháját s az ajtóban állok,

magányos, véres iparos.

Intérieur

Már hulladék az ősz, meg csapadék,

harangzúgás és fejnyi hosszú seb,

eleresztve a harang kötelét

eső és hang a száj körül remeg.

Feltörte bosszú sápadt homlokát,

most állatcsontok közt kallódik el.

Vékony zsinóron fültövére vág

a vad csapás, a borzalmas siker.

Folyik a víz, mint táborban a szó

és megmossa a koldusok kezét,

hol hangosabb, hol alig hallható,

ónszürke arabeszkű jelbeszéd.

Szamártövis az utolsó virág.

A sekrestyésnek nincsen jajszava,

kis széken ül. Figyeli az imát,

mit őröl a monoton éjszaka.

Eresz zörög. Keze között a bú

mint sárga gyertya lobban és lebeg.

A sötét lukból az arcába fú

a tél, az elkövetkező hideg.

Az emberi szellem

Nézd, a szivem most nincs is áthasítva

és oldalamból mégis vér szivárog.

Bordákkal zárva is ki vagyok nyitva,

már így vagyok legény és mitse bánok.

E sebesedés csaknem érthetetlen,

virág nyit bennem és ez arra vall,

hogy nemhiába verték át a mellem

a passio-játék dárdáival.

S igaz az is, hogy hang kél néha csontok,

perecek, inak és izmok közül

és ennek kapcsán oly szókat mondok,

aminek még a hülye is örül,

én mégis azt gyanítom, hogy a szellem

dörömböl rajtam s keres kapukat

magának vékony eresztékeimben

s előáll egyszer kelet és nyugat.

Hó

Bukik a hó a hóra,

ragyog a láthatár,

az ember, mint a gólya,

korán jött, látja már.

Pedig újtollú szárnnyal

utazott éjszaka

a nagyvilágon által,

hogy elérjen haza.

Téli este

Hideg a tél. Öreg bogár

se mászik át az útakon.

A lélek a végére jár,

sietteti a fájdalom.

A szél mozgatja kezeit,

szíve öreg, haja fiús

és aztán elkövetkezik

a február, a március.

Lugas Keszthelyen

Tompa, kisvárosi este.

Keserű fény.

Nem így gondoltam

én.

Leüllepedtek a nap szemcséi,

mint az iszap.

Megvárom, amíg fölszáll,

ami igaz.

Rárakódott a székekre

az este.

Mellemre a bánat

rá van tekeredve.

Madonna jön.

Miért ne jönne.

Otthon rendben a ház,

a kölke.

Ők az igazi bünösök.

A tiszták.

Férjüket nem szeretik,

senkit se inkább.

Igy élnek délceg fejjel,

kevélyen.

Nekem nem ilyen

a feleségem.

Egy nóta száll.

A dobos

alig érinti a fémlemezt.

Irtózatos

a csönd a mozdulat

mögött.

Kevés a tér

a fejem fölött.

A levegő kevés,

az ég,

ezt mondanám,

ha valamit mondanék.

Szerettem ezt a pincért.

Lábán fekete zokni.

De lehet-e

egy pincérben csalódni?

Nem végső,

beteges

dolog, ha az ember idegenek közt

is társat keres?

Mert rádől a magány,

mint a fa

s nem sikerül álarcaival

se mosolyognia.

Reggel

Világos reggel. Hűvös, mint a csap,

mit mezítelen, puszta kézzel érintsz,

a tárgyak gőgje az arcodba csap,

magánvalóság minden mozdulat,

de távolról az is hat, ami még nincs.

A levegő is kemény, mint a kő,

kinyújtott ujjal hozzá lehet érni,

olyan részvétlen s elkülönítő,

hogy hangosan se érti meg a nő,

hogy rajta át mit is beszél a férfi.

Ilyenkor születik meg hideg ágyból

rettentő vacogásból a gyerek,

kire nem vár se túlvilág, se zsámoly,

s aki, ha egyszer szelíd anyja rászól,

eldobja magától az életet.

Mindennap

Mindennap ugyanazt megtenni menedék,

körénk rakódnak a mozdulatok, szokások,

ahogy az ember a tér kockájára lép,

vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.

Sajátmagának így épül örökre gólem,

amit a nap hevít, félelmetes golyó,

nem marad vele már egy barát, egy rokon sem,

nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,

nem marad a szivén esztendő és harag se,

járkál a tereken csak, mint mogorva gép,

a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le,

és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,

amely beégeti hevét a vérbe, csontba,

hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing,

bemegy az ember a sugárzó csarnokokba

a kék lapok közé, aztán kijön megint.

Ködben

Trudinak

Ott kinn a ködben száll a varjú,

fekete tollú, fekete karmú

és alatta van a határ

és kavarog a légbe, száll.

Ugye madár, ugye madár,

magadban vagy ott fönn, akár

a szélben a homok, a táj

s azt mondod mindig sirva, kár.

Keszthelyi egyedüllét

Magányom jó, uras,

a dolgok

ellenséges élei oduikba

visszahúzódtak.

Elültek a hosszú

csápok

benn a meszes edényben

s én nem leselkedem utánuk.

Nem fáj a nap.

Ha süt, hát süssön.

Lesz elég

aranyam, ezüstöm,

gyűlik sovány napokra,

keserű péntek,

lila vasárnap

számára, könnyeim fedezetének.

Nem bánt a vas,

az ablak.

A levelek

simogatóbbak.

Nem üt a tárgyak hada,

türelmes

velem, mint én

a hülye gyerekhez.

Hagynak magamra

az üvegek, élek.

Van értelme

az egésznek.

A tornácon meredten, békén

áll az oszlop,

a kavics, ahogy jöttem,

nem is csikorgott.

Igy minden más.

Igy lehet élni.

Mint fekete úr.

Mint fekete férfi.

Visszafordult a világ,

mint a csiga,

a tájak békésebb

zugaiba.

Nem állnak ki

a bordák a testen

s én is azon

igyekszem,

ne legyek csontos,

érdes,

hozzásimulok sorsom

felületéhez.

Példabeszéd

A júniusi tájban áll a fa

egekig érő kék-zöld levelekkel

és megtelik réz húszfilléresekkel

az árnyékok közt álló éjszaka,

az oszlopok közt óriási persely,

amelybe hull a csillagok hada,

csak néha-néha látok egyet a

rés mellé esni, mit nem emelek fel.

Zuhan a táj, zuhan az orgona,

hagyom zuhanni mindazt, ami nem kell,

vagy idő előtt, rosszkor érkezett el

sorsom fekete templomaiba,

mert bőséges lesz vagyonom és gyöngyöm,

ha pénzemet az asztalra kiöntöm.

Ajándék

Csütörtök volna, drága reggel

és drága alkony, drága perc,

mert annyit ér mindegyik ember,

amennyit néki adni mersz.

Nem az a fontos, amit adhatsz

valakinek, hanem amit

egy olyan szívvel elfogadtatsz,

amit a szenvedés hasít.

A táruló a tárulónak

így lesz apja és gyermeke,

ha majd halált hoznak a holdak,

az ember megbékél vele.

Búcsú Keszthelytől

Futok tovább – az alkonyat tojáshéj

gyanánt a vörös asztalokra hull

a strandon és az üres kabinokba nyúl

a napfény seprűje, – mert én sem éltem másért,

csak ami szalad lankadatlanul

előlem – vágy volt? – majd jön a sötét

és fájni fog, mint nyúlban a sörét.

Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,

a fák végén a lomb vagy a diólevél,

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,

a lebegő ködök a levegőbe fúrva

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,

a billenő hegyen a tér sziklája áll,

mint mértani idom, amelybe zárva él egy

madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják

a szívemet, szegezz a fák közé oda,

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Vándor

Még várom, hogy majd holnap megszeretsz,

megérkezem türelmesen, ahogy csak

egy idegen tud, aki kékeres

kezével minden házba bekopogtat.

Nem úgy vadul, arcod arcomba fúrva,

mint ismeretlen, égő darazsat,

mely behatol a legvégső azúrba

a szem mögé, ahol a könny fakad.

Nem úgy vadul, tárulva, női módra

adod szíved a bordáid között,

mint vörös labdát, közben kirabolva

azt is, amihez nincs semmi közöd.

Nem úgy, hogy vársz az éjben, mint a lámpa,

izzó szemeddel nézve a sötétet,

s a pokrócok ideges oldalába

csavarva ülsz, mint otromba cselédek,

hogy csigolyád is reccsen, jövök-e,

a feketülő útakról letérek,

be a kis házba, ahol menedéket

nyújt majd a test s a lélek ördöge?

Az izgalom kis csatornáiban

nyilalló csókkal nem lehet szeretni,

kevés a kar, hogy átfogd testemen

a széles kínt, mit nem bírok levetni.

Még várom, hogy majd megszeretsz. Ahogy

a vándor énekel egy végleges dalt

valakiről. Ruháid fölkapod

s az útakon tökéletes leszel majd.