Somogyvári Rudolf emlékére

75 Szeptember Alakod kirajzolódik a Körútra, a buszra vársz a Vígszínház előtt, elegáns nyakmozdulattal elnézel, amíg igézve néznek, rajongva a nők, elnézel, hova nézel? Délután van, a ragyogó nyár után, a tűnő busz után, orosz fogságod kútjaiba nézel, az elmasírozó katonák után? Az ifjúság után nézel, a fátyolos semmi felé, az emberi tekintetek között fürkészed a golyót, mely láthatatlanul röpül feléd, hogy a rajongások kereszttüzében – érezted már akkor? – pontosan célozva orvul leterítsen? Állsz, mint a testszobor. Kezed lendíted katonásan, mókás görcsbe rántva pompásan mint a halál színésze s zöld tekintettel mosolyogsz, hogy készen állj, hogy készen állsz a legnagyobb feladatra – a halálra.   76 Március Utolsó próba. Fáj minden mozdulat. Le kell ülni, hogy ne sajogjon az alattomos kór, csontjaidban a rák, ez a halálos ólom. Felugrasz, megint játszani a jellemeddel, a testeddel, a hangoddal, az éles hangközökkel, „hiába próza – ez azért zene!” Újra próbálod, meddig bírod, a pamlagra roskadsz, újra kezded, és félelmetes pontossággal ragaszkodsz színész-ezrededhez, ragaszkodsz ember-szerepedhez, a kötelesség és a játék utolsó férfi-gesztusaival, az orvosok két köbcentis injekcióival, a csontok roppanó rugóival is ragaszkodsz az életedhez. Hogy végül kiálld azt a próbát, amelynél nagyobb nem lehet, hogy végrehajtsd, mint egy parancsot, a legutolsó szerepet.   76 Szeptember Kórházi ágy. A Nagyvizitből idézel: „minden úgy van, ahogy írtad, a takarítónő, a borbély, az orvos… Csak mindent kibírjak!” És már elkezdted játszani – hogy dőlt a könnyünk a nevetéstől – mi azt hittük, az életet, te mosolyogtál a szenvedéstől. Életet játszottál nekünk, „már kétszer is féllábra álltam,” és fölegyenesedtél az ágyban színészien és katonásan. Játszottál ironikusan beteget, színészt, jókomát, mi azt hittük, az életet, te tudtad – a halált. Minden szerepben, minden hangban nagy jellem voltál, napra-kész, életben-halálban ember és hős voltál, nemcsak színész.