L. Z. emlékére
Nem akart meghalni. Tulajdonképpen így kezdődött a pályafutása. A fiatal, kezdő színész ott állt a második felvonás végén, a színfalak mögött egy kisvárosban, s azt suttogta a rendezőnek, aki idegesen bele-beletúrt a hajába:
– Nem akarok még meghalni. Korai. Nézd meg a darabot, öregem… valamit még bele kellene írni ennek a kőművesnek a sorsába… Nincs befejezve. Nem mondta el, mit akar építeni, hogyan akar igazán élni, mit akar megváltoztatni… Kéne még neki egy felvonás. Legalább egy nagymonológ a harmadik felvonásban. Elmondhatná, hogy kőműves csak akkor hal meg, ha érzi maga körül a felrakott falakat. A jövőt. Még gyereke sincs, kellene legalább egy gyerek…
A rendező idegesen bele-beletúrt a hajába, valami igazat érzett a fiatal színész szavaiban, de sietnie kellett, délután Pesten próbált a Rádióban.
– Nézd, Zoltán… lehet, hogy igazad van. Nem tudok már mit csinálni. Értem, amit mondasz. De az a dolog menete. Mint a csillagok állása, ez határozza meg a sorsot.
– De így nem bontakozik ki a jövő…
– Lehet. De én magamtól nem merek belevágni, a szerző meg fölutazott Pestre, valami szakmai megbeszélés van az írószövetségben, onnan nem maradhat el.
Egy pillanatra élesen meglátta a fiatal színész fejét. Finom metszésű profilja feketén villogott a homályos színfalak közt. Sűrű, barna nézése összegyűjtötte a szempár közel álló, szuggesztív erejét. A színfalak mögött szállongó porban olajos, tiszta szobornak látszott. A rendező a bal felső zsebébe nyúlt, két villamosjegyet halászott elő. Meg fürdőjegyeket, a Sóstóra.
– Pihend ki magad, Zoli. Jövőre úgyis fölkerülsz Pestre, ott igazi színház van. Ott meg lehet halni – mondta kedvesen, és átnyújtotta a jegyeket. A fiatal színész tétován és önfeledten nyúlt a vékony sárga meg fehér papírdarabokért. – Menjetek ki Júliával a Sóstóra. Itt vannak a jegyek. Holnap nincs próba, kiruccantok egyet. Rád fér. Sokat dolgoztál, jól dolgoztál… Júliára is ráfér, ne gyötörd. Legyetek civilek, emberek, szeressétek egymást, feküdjetek a napfényben… ezekkel a jegyekkel beengednek… felejtsétek el egy napra a színházat, a mi nyavalyáinkat, az országot, az egész huszadik századot. Ennyi kijár, ennyi munka után… – nevetett a rendező, pillanatra megint élesen látta a fiatal férfi fejét, finom metszésű profilját, szerette ezt a profilt, és félt a szempártól, mely szembefordult vele. Ijedten instrukciókat hadart. – Igazad lehet, hogy ebből a halálból nem bontakozik ki a jövő. Nem szoktam ilyeneket mondani, de csináld teátrálisan. Hogy érezzék – egy hős dőlt el itt. Nemcsak egy kőműves… Ahogy végigzuhansz a deszkán, egy ország érezze a zuhanást!
Nevettek, a kócos hajú rendező megveregette színésztársa vállát, és útjára bocsátotta.
Kint feküdtek aztán Júliával a deszkán, a mólón, a nap finom bevonattal fogta körül a testüket. Két szerelmes test, önfeledt pórusaival átadta magát a bombázó, kedves sugaraknak. Felnőtt, naptól átitatott testű Rómeó és Júlia voltak, akik a családok, tartományok ellenére egymáséi lettek: itt a mólón megszűntek a kifürkészhetetlen ellentétek, a művészeti párbajok – már csak napsütötte test voltak, egymás mellett, egymáshoz sem érve, mint a nap vadászatának kiterített vadjai, a halhatatlanság pillanatnyi bajnokai, izmok és erők, lüktető, eleven idegsejtek, természetes páriák, akik vízáztatta bőrükön izzó pórusokban érezték a nyers végtelent; két ember voltak, egy jobb és egy bal; élő egyiptomi pár, akiket a nap földelt sűrű sugarai alá. Együtt voltak – sors, haza, szerep, tehetség nélkül –, izzadtak, bőrüket gyöngyöző veríték borította.
– Te – emelte föl a fejét Júlia –, vissza kell adnom a rendezőnek a két fürdőjegyet.
– Bliccelünk? – kérdezte a férfi.
– Persze.
– Hagyd el… Majd kijövünk még egyszer.
De nem jöttek ki. A jegyeket elvesztették, Pesten meg nagy színművészek lettek. Az ideges profil fölvillogott az öblös színpadon, az emberek tapsoltak. Az asszony arcát vörösbarna hajkorona fogta körül, mint súlyos rézkarika. Mindent eljátszott – királynőt, utcalányt, háziasszonyt, abszurd feleséget, csitri balatoni pincérlányt –, minden maskarában tündökölt, mert tudott tündökölni.
A férfinak azt mondta a rendező Pesten: – Mindenki téged vár a színpadra. Megvallom, azért jön a közönség a színházba, mert látja a neved a színlapon. Mit mondhatnék neked, már mindent tudsz, amit egy színész tudhat. De a halálodba beleborzonganak. Fölszisszennek a nézőtéren. Mit mondjak: Fogd vissza magad. Az átélésnek is van határa. Ez már nemcsak a színész halála. Mi nem a halált hirdetjük. A jövőt! Hogy élni kell. Tovább. Akárhogyan. A színpadon a te halálod többet jelent. Erre vigyázni kell! Ahogy te ledőlsz, ahogy meghalsz, az lázadás. Tudod, hogy nem akarok beleszólni, de fogd vissza magad. Egy kicsit. Hát belereng a deszka, a firmamentum. Félek, hogy félreértik. Azt hiszik, ez a darab vége. De még van egy felvonás! A te haláloddal nem fejeződik be a katarzis. Még minden elrendeződik. Ez a kőműves belehal az építkezésbe, de utána épülnek lakóházak, menhelyek, gyerekeknek igazi otthonok… Ugye, nem haragszol, hogy ezt mondom?
A színész nem haragudott. Eljött a színháztól. Más színházakhoz ment, játékot hirdetett, hogy fölrázza az embereket. Az emberek megvidámodtak, hiszen szomjúhozták a játékot. Nevettek, tapsoltak. A levegő éles élettel lett teli. Vágyakoztak az emberek a jövőre, a lehetetlenségre, valami elérhetetlenre. De a színész végletekre vágyott. Meg akart halni.
– Meg akarok halni – mondta.
– Korai – mondta megint a vidéki rendező. – Átírattuk a darabot. Túl korai a halálod a második felvonás végén. Nincs folytatása. Már úgyis őszülsz, tovább élsz a harmadikban. Mi az neked, ezzel a szép ősz fejjel? Kibontakozik az élet, amint építő kőműves is bevégzed a munkádat. Látod, ez az új szöveg, hosszú kérlelésre írta meg a szerző. A hős nem halott, megnősül, családot alapít, és lerakja a jövendő alapjait. Emberi, belső, bölcs forradalmat hajt végre, hogy színházat építhessen, meleg, otthonos falakat a fiataloknak.
– Nagy szerep – mondta halkan a színész, két barna gombszeme izzott.
– Nagy, nagy – újrázta a rendező, sikerkasszát várt az előadástól.
– De hamis, hamis szerep.
– Miért lenne hamis? A hős megtörik, és bölcsessége önmagát is megújítja. Meg a közösségét.
– Milyen közösségét?
– Amelyik várja, hogy tovább éljen!
– De a hős élete lezárul a második felvonásban. Így van megírva, harmadszor játszom.
– Hát éppen most változtattunk rajta! Ez biztatóbb!
– Nincs biztatóbb a halálnál.
– Ideges vagy. Fáradt, tudom. Tévé, film, rádió. A keserűség beszél belőled. Az embereknek hitet kell adni!
– Te mondod ezt nekem? Aki húsz éve elárulod a hitet? Ne gyerekeskedj! Aki húsz éve másra se sandítasz, mit várnak tőled, hogy szabályos légy, jópofa, alkalmazkodj a szabályszerű előírásokhoz? A hit nem szabály! Húsz éve még te mondtad, hogy itt a második felvonás végén meg kell halnom. Ez a dolog menete. Mint a csillagok állása, ez határozza meg a sorsot. Nem lehet húsz évenként új bőrt vásárolni.
– Drága vagy, ahogy ezt mondod – s a rendező beletúrt a hajába, már attól tartott, hogy a szerzővel meg az illetékesekkel nem tud megegyezni a kőműves szerepében. Nyugtatni akarta a színészt. – Nem könnyű veled dolgozni, azt beláthatod. De, félre ne érts, én melletted vagyok! Én tudom, hogy zseni vagy. Minden szavadból, mozdulatodból láng csap ki. De hallgass rám… Ez nem megalkuvás, ez a továbbélés… megváltoztak a körülmények, ez hatással van a darabra, a kőművesre, a hitre, az országra… mit mondjak még? Júlia úgyis lejön a főpróbára. Pihend ki magad. – Bal felső zsebébe nyúlt, villamosjegyet vett ki meg fürdőjegyeket. – Menjetek el Sóstóra. Kiteszitek magatokat a napnak, te is megbékélsz. De a második felvonás végén nem lehet meghalnod. – S a színész kezébe nyomta a jegyeket.
De a színész meghalt. Önszántából.
Júliának azt írta a búcsúlevélben:
„Itt a két jegy a tóhoz. Egyedül kellett jönnöm. Blicceltem… a kabinos megismert, kedvesen elbeszélgetett velem, nem kérte a jegyet. Örültem a sikernek…”
Júlia eltemettette, mert a halottakat el kell temetni. A Művészeti Szövetség nem tekintette saját halottjának. A sóstói falusi temetőben Magyar István hatvanhat éves helybeli és Steier Jolán rakamazi lakos mellé került. Ott várja, vízszintesen, gyöngéden, a föltámadást.