Tolnay Klári

Ha azt hangsúlyozza a bevezető, hogy a rendező fontosabb, mint a színész, azzal nem értek egyet. Ezt csak divatos beállításnak tartom, amikor minden darabnál „produkálni” akarnak valamit, ami gyakran csak kiagyalást takar.

Nincs kedvenc rendezőm, nem is volt soha. Jelenleg nem fordítanak elég gondot a színészre. A színészek nagyon különböző lények. Engem például kutyakorbáccsal kell verni, hogy merjek; ki kell bontani. Van viszont, aki egy rossz szóra begörcsöl. Emlékszem, Jób Dániel Darvas Lilinek sose adott „föntre” instrukciót, sokszor sétálgattak halkan és hosszan beszélgetve a folyosón. A rendezőnek pszichológusnak kell lennie, melyik színészhez mi a kulcs? Gellért Endre módszerén megdöbbentem, mikor a rendezői példányába pillantottam: mindent lekottázott előre, még a helyzeteket is. Komikusnak tartottam. Aztán nem tágított a felfogásától, ezáltal hinni lehetett benne, s az ember váratlanul, egyszer csak ugyanazt csinálta.

Hinni benne – ez azt is jelenti, ha tapasztalom, hogy eddig milyen jót rendezett.

De van véletlen is. A szerb Stupicába beleszerettünk. Meleg lett a szoba. Tíz órakor nem kellett haptákba állni, kávéztunk, viccelődött. Ha valakinél észrevette, hogy nincs jó lelkiállapotban, elterelte róla a figyelmet, például a kellékekkel foglalkozott. A tolmácsot elküldte, annyira értette a nyelvünket. Laza állapotba tudott hozni bennünket.

Pártos Géza volt ilyen, az ő színes lelke mindenkibe erőt varázsolt. Nem hitt abban, hogy van tehetségtelen ember: ha a játék bátorságát nem tudja átadni, akkor a rendező a hibás.

Az igazi rendezőben érzem: enged kibontakozni, rám koncentrál, fölbátorít az igazi játékra.