Szabó Gyula

Az ősközösségben közösségi volt a játék, egy-egy jó vadászat után aki legjobban tudott ugrálni – elszórakoztatta őket. Az istenek, királyok korában is szerves része volt az udvarnak a színész, bohócokat tartottak. Mostanra maradt a porond, a színész egyedül is tud színházat csinálni, önállósult; de ezt a játékot irányítani kell, összefogni, rendezni. Mert a színház ma politizál. Ez a legdifferenciáltabb szellemi tevékenység; kiváltságos emberek adottsága. Ezért a rendező több irányú képességgel, teljes elfoglaltsággal, műveltséggel kell, hogy irányítsa a játékot.

A Tanácsköztársaság idején a színészeket a nemzet napszámosainak nevezték, és joggal – kultúrát kellett vinniük a nép közé. Ma ez sokirányú munka, a szakmából adódó belső kényszer folytán minden területen dolgoznia kell, nehogy kiessen a lüktető színházi világból.

Legkedvesebb rendezőm Kazimir Károly. 15 év köt össze vele, siker, bukás, emberi konfliktus, a kegyetlenség határáig menő őszinteség, de úgy érzem, mindig az ügy érdekében. Valami újat akart, mást, fiatal lendülettel, s én elfogadtam ezt a hívást. A szakmai köszönet hangján tudok csak róla beszélni, döntően befolyásolta szakmai és emberi fejlődésemet. Voltam én is mélyponton. Mikor egy hivatalban, ahol adatokat kértek tőlem, azt feleltem, nehéz normálisnak maradni egy Jézus Krisztus, egy Hitler, egy Lenin után… és megmutattam a zárójelentésemet. A bizottság elfogadta az érvelésemet, belőlem pedig kitört odakinn a hisztériás nevetés: ők valós személyekre gondoltak, de én átéltem, játszottam mindegyiket. Kodolányi mondja: „Minél jobban absztrahál egy művész, annál magasabbra jut.” Kazimir színházában megtanultunk absztrahálni. Ilyet éreztünk Finnországban a Kalevalával. Ahogy a sast és Vejnemöjnent emberként megelevenítettük – stadioni siker robbant ki. De mondhatnám az Arisztokratákat, ahol Rozsos Istvánnal a búcsúpillanatban csak tisztelegtünk búcsúként, szólt a hajókürt. Vagy László Bencsik: Történelem alulnézetben, ahol a fontos jelenetnél csak egy szék maradt számtalan naturalitás helyett.

Másik rendezőm a gyermekkori felismeréseket idézi bennem. Apáthy Imre fölszabadított. Feljött a színpadra. Atyai jóbarátként indított el. Mert bízott bennem, s a bizalom a legfontosabb. Ahogy tanyai otthonomban az első élmények, a kapacsendülés, tyúkkaparás, a tűzhely sustorgása után a harangszó kondult a táj fölé. Aztán a taposómalomban eltűnnek ezek az élmények, mesterség kell, tudás. Ahogy ő mondta, nem a ti érzésetek számít, a nézőé.

Most olyan a rendező, mint a szülészorvos, a bába. Ez a része viszont könnyebb. Nevelni nekünk kell. De, ahogy ugyancsak Kazimir mondja: „A baj, hogy akkor is szülni kell, ha valaki nem állapotos.”

Gyötrő pálya a színészet. Mikor Hevesi Pethes Imrét búcsúztatta, Dante képét idézte, aki lobogó homlokkal, hanyag öltözékben járt az utcán, s a firenzeiek elhúzódtak tőle, hogy ez az ember csakugyan járt a pokolban. Azt hiszem, hogy ez az ember csakugyan járt a pokolban. Azt hiszem, hogy színész is csak az lehet, aki járt az önismeret poklában. S ehhez nagyon sokat segíthet a rendező, akiben megbízom. Mint az orvosban. A végső igazság viszont az, hogy a rendező mindent megadhat, gyógyszert, tanácsot – de meggyógyulni csak a beteg tud.