Somogyvári Rudolf

Nem néven nevezném, inkább az elképzeléseimet mondanám el.

A jó rendező feltétlenül szükséges a jó produkcióhoz, bárki is az a színész. Ennek a feltétele, hogy a színész elismerje, maga fölé tudja helyezni, el tudja fogadni mint irányítót. Szakmailag és emberileg is, ez nem életkor kérdése, egy harmincéves rendező is lehet ilyen. De a rendezőcentrikus színház csak akkor fogadható el, ha a rendező valóban nagy egyéniség. Ez az ideális, ez az én rendezőm – ez az én színészem azonos hullámhosszon való találkozása. Persze, ez csak elvi, ez lenne az abszolút jó színház.

A színházban a végső szó a rendezőé. Ez akkor jó, ha a rendező igazán jó. Ehhez az kell, hogy ismerje a darabot, annyira fölkészült legyen, annyira ismerje a darabot, mint a nagy karmester a partiturától a premierig és tovább. Ezt a tekintélyt csak igazi tudással lehet elérni. Ennek a tudásnak ki kell terjednie az összműveltségre, a zenéhez való affinitásra, a ritmus- és tempóérzékre (színészeknek is elkelne). Hiába próza – azért ez zene.

A másik alapvető tulajdonság a pedagógiai érzék. Ez külön adottság. Legszebb emlékeim a pályán eltöltött negyven évből ezzel kapcsolatosak. Sajnos, csak egy-egy. A jó pedagógusnak ötszavas instrukciója is döntő, új vágányra tud tenni, sorsforduló lehet az az öt szó. De nagyon fontos, hogy jókor mondott öt szó legyen, mikor a lélek igazán nyitva van. (Apáthyra emlékszem így). És hogy az összes szereplővel ilyen pedagógus legyen, sokszor egy-egy nagy egyéniség túlzottan lekötheti a rendezőt. De a pedagógiához az is hozzátartozik, hogy néha „megdolgoztasson”, csuromvizesen jöjjünk le a próbáról.

Nos, ha nem ilyen a rendező, akkor baj van. Fantomok uralkodnak el a színházon, mint modernség vagy eszköztelenség vagy nagyvonalú rögtönzés. A színész hamar észreveszi a hibát. Ha a rendező improvizál, vagy a jelenet konzekvenciáiról a színésznek kell fölvilágosítania – azt köszönöm szépen. Ugyanúgy nem hisz a rendezőnek a színész, ha erőltetettnek érez egy koncepciót. Csődhöz vezethet, ha ezt érezzük, a rendező a modernség ürügyén meghamisítja az írói alkotást.

Például a múltban ott sem fogadták el a drasztikumot, ahol volt, s valami „fi donc”-stílusban szépelegtek.

Ma – a modernség ürügyén – ott is drasztikusak vagy trágárak, ahol nincs is, csak belemagyarázzák. Ha pedig a rendező nem győzi meg a színészeket a maga igazáról, bekövetkezik a színészek néma lázadása, a rendező mondja a magáét, az előadás gazdátlanná válik, a színész „alájátszik” a rendezőnek, de akkor bomlik az előadás, a stílus, és csak kakofónia lesz belőle.

Ilyen az eszköztelenség fantomja is. A kor szavát meg kell érteni, melyben még egy „jónapot”-nak is hitelesen kell hangzania. Valójában még több eszköz kellene, de pontosan kiválasztva, melyik is kell, melyik a valódi. „Te csak mondd a szöveget, ne játsszál, nem te játszol, a szöveg és a szituáció játszik.” De mitől?

A rendező ugyanis nem szülészorvos, hanem apa… Az előadást születése után is gondozni kell, nevelni, mert enélkül széteshetnek, meghalhatnak az előadások.

Sajnos, úgy látom, rossz harc folyik a színházakban, a fiatalok és az elmaradni nem akarók túlságos bizonyítása közt sokszor elvész az igazi tét: az előadás.

S még valami: smuzolás folyik a színpadon, csak így tudom mondani. Nincsenek színek, sarkok, görbületek – ebből pedig csak szürke folt lesz.