Jobba Gabi

Ki a kedvenc rendezőm?

Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolni tudnék. Úgy vélem, hogy akinek van „kedvenc költője”, az nem tudja, mi a költészet, akinek van kedvenc színe, az nem ismeri egy képtár színgazdagságát, akinek van kedvenc rendezője, az még nem élvezte a különböző rendezői szemléletek varázslatos tükörjátékát, a rendezői magatartások azonosságában és különbözőségében rejlő izgalmat. Ezen kívül: más az a rendező, akivel dolgoztam, és más, akinek csak a rendezését, az eredményt, az előadást ismerem. Mégsem akarom megkerülni a választ, ha kicsit máshogyan is fogom fel a kérdést.

Szinetár Miklós, főiskolai tanárrendezőm, Horváth Jenő, aki Brechtre nyitotta a szemem Kecskeméten, Szigeti Károly, Jancsó Miklós és Iglódi István, ők már a 25. Színházban, ez a sor, amely számomra – eddig – a rendezőmesterek sora. Kedvencem pedig mindaz, ami bennük különböző. Remélem nem sértődnek meg, ha néhány mondatban felidézem őket, úgy, ahogyan egy zöldfülű látja mestereit. Szinetár mintha szundikált volna a próbákon, csak néha biztatott: csináljuk úgy, ahogy belőlünk jön. A szünetben kaptunk néhány anekdotát, súlytalan megjegyzést, ironikus széljegyzetet, és ez mindent meghatározott, eldöntött. Zajtalanul és titokban rendez. Horváth Jenő mindenkit gyűlöl, a színészt, a színházat és a darabot. Gyűlölködése pedagógikus és zseniális. Csak saját magában hisz, de ez a hit ragadós. Minden színész, az egész színház, maga a darab önbizalomra ébred. Horváth Jenő megrendezi a darab felét, és azután a darab megrendezi önmagát. Szigeti művészete a mozgásból, a koreográfiából indít, ebben eleinte zavarja a szöveg és a színész, ebben a periódusban a tér, a zene és a kellék érdekli csak. A színész ilyenkor átkozódik magában, ő beszélni, értelmezni szeretne. Eljön az ideje és akkor már hálás érte, hogy kapott egy második anyanyelvet, a koreografált mozgás világát. Jancsó Miklós nem rendez a próbán, hanem darabot ír. Körülötte Hernádi és a többi jóbarát, tesznek egy-egy megjegyzést, az is bekerül a darabba. Jancsó darabot ír a próbán a darab köré. Én a magánértékrendszeremben Ady és Bartók mellé helyezem. Iglódi megerőszakolja a darabot, a színházat, a világmindenséget. Sohasem következetes, de mindig szuggesztív. A színész minden próba után többet tud magáról, kevesebbet a darabról és Iglódiról. Ezért sikerül az előadás. Hálás vagyok nekik, hogy már majdnem színész és majdnem idegbeteg vagyok.