Harsányi Gábor

Hogy ki a legfontosabb a színházban – rendező, író, színész (ezt vallják a legkevesebben) –, azt nem lehet meghatározni, a legjobb, ha a három együttesen. A színész, egyszerű hasonlattal, mint a szülő nő kihordja a figurát, a rendező az orvos. Személy szerint nem szívesen mondok senkit, vegyük úgy, hogy szeméremből. Azt hiszem, kétfajta jó rendező lehet: vagy akinek egyáltalán nem „látszik” a munkája, vagy aki olyan erős egyéniség, hogy megérződik az előadáson. Ha Brookot, Grotowskit, Tovsztonogovot tekintjük, akkor lássék a munkája. Ha olyan szuggesztív egyéniség, úgy tudja az írót képviselni, hogy valóban nagybetűvel lehet írni a nevét, mint egy karmesternek – pontos fül, pontos tudás. Legyen a kisujjában az író szándéka, de magában ez nem elég. Összefüggjön az íróval, ahogy Jouvet és Anouilh, Giraodoux együtt dolgoztak. Ehhez aktív elmének, univerzális egyéniségnek kell lennie, hogy magához vonzza a jó írókat, értsen a képzőművészethez, díszlethez, zenéhez, stílushoz.

A színész ennek az összetett gondolatiságnak a megvalósítója.

Az igazolás pedig a széles tömegek visszhangja.

Lángelme legyen, aki mindent össze tud fogni, színészt, gondolatot, s magán átvezeti a darab áramát. Ha létezik ilyen, akkor ez rendező.

Talán az író a legfelső teremtő, a színész a részeket alkotó, de szerves egésszé a rendező teremti a színdarabot. Mert mindennél fontosabb a végeredmény, a produkció. Ez gyönyörű, vajúdásos folyamat: a jó rendezővel együtt indulok el és együtt érkezem meg, a színészből ki kell szakadni az alakításnak, de az orvos segítségével, ehhez pedig feltétlenül hinni kell az orvosban, érzelmileg és szellemileg nem maradhatnak el egymástól – kölcsönhatásban vannak –, hiszen akár a rendező, akár a színész nem jut egyforma mélységig, elveszíthetik egymást, de ha együtt tudnak lélegezni, a megvalósulás leggyönyörűbb pillanata jut nekik osztályrészül.

Két ilyen, számomra emlékezetes példát azért mondanék. Egyik Nyikolaj Pogogyin darabjában, az Arisztokratákban való munkám Kazimir Károllyal. Gyakorlatilag hét nap alatt kellett megcsinálni, a figura fejlődésének fordulópontjait megtalálni, s ehhez nagy rendezői segítséget kaptam. A másik Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelemben Szőnyi G. Sándorral dolgoztam így. Mikor a Sötétkékruhás a hegyen egy öreg pasit lát egy meztelen tinédzser lánnyal az autóban, ráeszmél saját szerencsétlenségére és bűnösségére, valami tudatalatti mozgolódik benne. Sokáig kerestük a mozdulatot, a stáb ődöngött, Szőnyi valami olyasmit mondott, hogy szinte artikulálatlan üvöltés tör ki a fiúból, ebből lett aztán, hogy elszorul az üvöltés egy-egy megfeszített, széttárt mozdulat után valami furcsa elernyedés következik. Megtaláltunk valami lényegeset. Ettől kezdve minden úgy jött, mintha rám írták volna.

Ha nem ilyen a rendező: öl, pusztítja a színészt, s mi több, az írót is. Az összes munkatársat, társművészetet is fojtja, csírájában ölheti meg a fejlődést, elhidegítheti a közönséget, a színházba járó közönség utánpótlását, a fiatalokat. Nem irigylem a rendezőket, duplán felelősségteljes a munkájuk.

Ugyancsak veszélyes az öncélú rendezői megvalósítás: középszerű rendező, aki csak diplomával rendelkezik, meg tudja hamisítani az egész mű csengését, el tudja zavarni a közönséget, s ha rosszul határozza meg a színész funkcióját, a színész elvéti a szerepét.

A közönség – szerintem – a darabra jön be. A színészen keresztül látja a darabot. Utána, végeredményként, látja, látnia kell a rendező munkáját.