Gyurkovics Zsuzsa

Nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést. Stagnál a színházi kultúra, s ez a rendezőkön múlik. Hiszen nincs sematizmus; ha egy kis humanitás van a darabban, bemutatható. Pedig anyag volna. De személyi előnyök vagy kényelem akadályozza a munkát.

Különleges helyzetben vagyok, most hogy a beskatulyázott naivaszerepkör után eljátszhattam Edith Piafot, s drámai színésznőként bíztak bennem, s ez volt a legfontosabb. Hogy a rendező fölruházzon a hitével. Szárnyakat lehet tőle kapni. Ha ez nincs, a játék tervteljesítés, a bérletrendszerben ez beválik, a közönség bejön, rizikó nincs.

Nem alkotói hangulat uralkodik a próbákon, ritka a rendkívüli előadás. Statisztikai kimutatásra nem lehet játszani. Belker Vállalat vagy színház, ezt el kell dönteni.

Nem színházért folyik a harc, hanem színházi hatalomért, s ez alapvetően beteggé teszi a színházi világot. Ugyanez jellemzi a kritikai élet egy részét, faramuci felfogású emberek hatalmi harcában a közönséget dezinformálják.

A rendező a maga képére teremti a színházat, nem mindegy, hogy emberi belső tisztaságára vagy önző hajlamaira épít, a színház tükör, hamar tetten lehet érni az ilyesmit. Fájó nézni azt a színészpazarlást, aminek csak kirívó példái Olthy Magda vagy Mezei Mária. Sokszor érezni, hogy a közönség nem érzi jól magát, nem szereti a langusztát vagy polipot rántva, de sokszor azt kap. A formai kísérletezést a stúdiókban kellene elvégezni vagy a főiskolán. Nem mindegy, hogy milyen réteggel van kapcsolata a színháznak. A színésznek így nincs módja, hogy hasson.

Várkonyi Zoltán a legkedvesebb rendezőm, ő a dauphin, nagy kár, hogy nem a színházat választotta, hanem a főiskolát, a vezetést.

És Vámos László a másik. Kitűnő színészpedagógus, alkotó szituációba tudja hozni a színészt, a vele való munka tudatosságból indul, de átcsap intuícióba is.

Végül. Hivő vagyok, nem tudok elfásulni, egy jó előadást háromszor is megnézek, hiszem, hogy ez a mostani időszak csak rossz átmenet.