Fülöp Zsigmond

Nevet egyelőre nem mondok.

Ahogy a bevezető végén a Tovsztonogov-idézet mondja: a színész és rendező kölcsönösen formálják egymást, ezt a színész feltétlenül érzi.

A régi vizsgaelőadásokon mindenki ott volt, még Kolozsvárról, Marosvásárhelyről is, nemhogy Szegedről, Pécsről. Tovább tartott a színészpedagógia. A pesti színház vezetője azt mondta egy pécsi direktornak: Szükségem van X. Y.-ra, szerződtesd le, játszass vele ilyen meg ilyen szerepeket, három év múlva én szerződtetem. Szerintem nem a színésztehetségekkel van baj, igen sok európai szintű színészünk van, hanem a színészpedagógiával. Vidékre kerül a hallgató, sokszor hosszú évekre, s vagy kibírja, vagy tönkremegy.

Színészpedagógus volt Lendvai Ferenc. Na és nem is beszélve Gellért Endréről és Pártos Gézáról.

Jelenleg esetleges a helyzet, a rendezőnek legtöbbször fogalma sincs, ki mire adott, hiába van ott a színész húsz éve. Brook jól tudja, nem az általános kvalitás számít, azt tudja, mi van a színészben.

Személyes élményeimről. Gátlásos színész vagyok. Lendvai a szó szoros értelmében cigánykereket tudott vettetni velem. Ilyen értelemben nosztalgiát érzek a pécsi évek iránt, azt hiszem, ha őszinte lenne, mindenki visszasírná a vidéki éveit. Várkonyinak van ehhez adottsága – kihozni a színészből a színészetet – meg is látszik a színházán. S nem véletlenül rajong ma is mindenki Pártos Gézáért: őrjöngtünk érte, mert éreztük, a mi érdekünkben bányászik bennünk, ami történetesen az én esetemben nem fordult elő Pécs óta. Egri Istvánban is van ilyen színészszabadító képesség.

A rendezőnek el kell tudnia hitetni, hogy a legfontosabb én vagyok, a színész: „egyben” látja a lehetőségeimet.

Azt tapasztalom a legnagyobb rossznak, hogy főiskoláról kijövet nem tudnak úgy fölnézni a nagyokra. Azzal a várakozással, rajongással, ahogy mi indultunk.