Bodrogi Gyula

A bevezető rendezőfontosságú megállapításaival vitáznék. Szerintem, ami az előadáshoz elengedhetetlen, az a színészek és a közönség. Enélkül nincs színház. Legfeljebb próbálkozás, legfeljebb szeminárium.

Úgy állíthatnánk föl a tételt:

1. Nincs szükség

a rendezőre.

2. Ha van, miért

(Rossz rendező vagy jó nincs, csak: rendező. Esetlegesen lehet művészeti vezető, főrendező, de az fizetési kategória. Főrendező? Az mi? Hogy valaki főhadnagy, azt megértem.)

Kell, de miért? Az előadásig ugyanis a színészeket és a közönséget is képviseli.

Minden próba: drukkos, koncentrált premier – ezt tudja az igazi rendező felidézni. Ha féldíszletek közt is forró a légkör: ezt a színészek magukban nem tudják megteremteni, belép még egy főszereplő, az író. De az író számtalan szerepet ír, a rendező feladata az összes szerepet élvezni; az epizódot is a főszereppel azonos hőfokon, elsőrangúan, óriási lelkesedéssel.

Mindegy, hogy hallgatag vagy harsány, szellemes vagy szellemtelen, jópofa vagy goromba. Mindegy, hogy a színészektől várja, vagy ő adja a kulcsot. Hogy elfogadja az ötleteket, vagy sem. Az a cél a próbán: színházi előadáson veszek részt, nagyon jól szerepeljek. A próba a színház igazi művészete, alkotóművészete, az előadás magas színvonalú reprodukálása. Ez alkotás. A shakespeare-i vagy shaw-i értelmű „szó” magától nem kel életre, csak az alkotó délelőttökön. Ebben az alkotó légkörben gyűlölet van és szerelem. A szobrász is az első nyolc centit keserves teherrel veri le, s az utolsó egy centi a szerelmes finomság.

Nincs kedvenc rendezőm, kedvenc próbaemlékeim vannak. Hogy egy áramütés után minden használhatóvá vált. Ez nem diplomatikus válasz. Se megbántani, se hízelegni nem akarok, a színház értelmében erre nincs szükség.

A főiskola negyedik évére emlékszem vissza. Gellért Endrére, a lázas, izgalmas próbaidőszakokra, Shaw-darabjára A sors emberére.

Hogy más nevet is mondjak, azt se illendőnek, se értelmesnek nem tartom színházunk pillanatnyi helyzetére való tekintettel.