Bodnár Erika

Jó rendező? Ez mind együtt, amit a bevezetőben fölsorakoztatott.

Csak rövid tapasztalatomról tudok beszélni. Abszolút hit és bizalom kell a rendezőhöz, feltétlen elfogadás.

Néhány találkozásról tudok beszámolni. Például Székely Gáborral. Pontosan tudta, mit akar, közölte is. Leírta, az olvasópróbán felolvasta. Meghatározta, mi az én dolgom. De aztán hagyott dolgozni, próbálkozhattam ösztönösen. Horváth Jenő nem fogalmazta meg előre, mit kér. Eleinte úgy tűnt, mintha mást próbálnánk. A végén kiderült, ez az, amit ő akart. Remek hangulatot tudott teremteni. Tíz órakor, próbakezdéskor, ha látta, hogy nem tudunk kiemelkedni hétköznapi állapotunkból, elmesélt egy egész más, oda nem illő történetet vagy szituációt. Létrehozta a föloldást. Bátorrá tett, fölszabadított. Marton Endrével még nem dolgoztam, nemrég vagyok a Nemzetiben. Majorral nagy játék az egész. Az egyéniség folytán mindent elhiszek neki, együtt játszik, játékból alakul ki az előadás. Mikor a játéktechnika remekül megoldott, egy fokon egyben látjuk az egészet. Ezt nagyon kevés rendező tudja. S most legutóbb Konwitschnyvel dolgoztam. Érdekes és jó találkozás volt, teljesen hittem benne. Ilyen stílű előadást még nem csináltunk. Az újszerűség hatott vagy az idegenség varázsa? Instrukciói testre szabottak voltak, emberi egyéniséghez mértek, hamar tudta, ki az, akit hagyni kell, ki az, akit biztatni, noszogatni kell.

Nagyon rossz, ha az instrukciók nem eléggé világosak, ha látni, hogy a rendezőnek nincs pontos elképzelése, ha sokkal több jut nekem eszembe, mint neki. Ilyenkor az öltözésnél elszabadul a pokol, a színészek eddig markíroztak, most aztán „játszani kezdenek”.

A legjobb, ha a színész is segíthet, hiszen ez kölcsönös munka, ha nem elkényeztetve várja a mindig kedves szót, hanem inspirációra készteti a rendezőt.