Avar István

Bár egyszer már kicsit kikaptam, mert nyilatkozni mertem az általam elképzelt rendezői munkáról – mégis álljunk rá.

A leglényege annak, amit mondani akarok: a rendező elsősorban rendező legyen, s csak másodsorban fölöttem levő hatalom.

Jó rendező? Nem fogok új dolgokat mondani: felkészült legyen, tudja megnyitni a fantáziámat, érdeklődésemet a darab iránt, és adjon szabadságot a fantáziámnak minden egyes produkciónál (mint más) – eszerint legyen jó pedagógus az összes munkatársát illetően.

Már az olvasópróbán: összefog, sínre rak, nyugodtan fog hozzá a próbákhoz. Keménységével is hasson (fegyelmezéssel, ha erre szükség van), de mindig érezzem mögötte az embert, a humánus alapállást az összes munkatárs iránt. És legyen önkritikus, ha kell, ahogy kritikus a színésszel szemben.

Jó pedagógus. Számomra ilyen volt Lendvai Ferenc, nagy szeretettel és hálával gondolok a Pécsett töltött hat évemre. Szinte a kezemnél fogva vezetett, megértette az egész darab és a szerep összefüggését, volt ideje. Leült megbeszélni a dolgokat, a fiatalabbakkal is. Ha mondjuk, romantikus darabot játszottunk, leírta a kort, elméletet is adott. És fegyelmezni is tudott kemény kézzel, ha valaki a színpad törvényeit felrúgta.

Az az igazság, hogy gyakran már a darabválasztásnál, szereposztásnál kialakul egy kép a rendezőről – minőséget jelenthet, na, ez telitalálat, na, ez erőltetett elképzelés.

Igen jó lenne előre tudni, mit játszik az ember, hogy a színész is felkészülhessen.

A műsor-összeállításának figyelembe kell vennie a társulatot, társulatra szabott darabokat kell játszani. Fontolóra kell vennie a rendezőnek, el tudja-e játszatni akármilyen kedves darabját a rendelkezésre álló színészekkel?

A kritikus sokat segíthet ezeken a kérdéseken, legyen joga rosszat írni, de akkor behatóan foglalkozzon a darabbal, olvassa el, nézze meg kétszer, mondja ki a rosszról, hogy rossz, de ne álelméletek alapján; igazándiból. És a jóról is, hogy jó. De ez messze vezetne…

Azt hiszem, hasznos lenne, ha rendezőink (és színészeink is) államköltségen, de nem pazarolva, utazhassanak az országhatáron kívül is, nem utánozni, hanem inspirációt nyerni, színészmozgatást tanulni, figyelembe véve természetesen a színészmunkát, a témát, a társadalmi helyzetet. Nem bőrruhát kell tanulni Brooktól – Magyarországon drága a bőr. Nem fejjel lefele lógva mondani el egy monológot: hanem rájönni, hogyan jutott el odáig, milyen hittel, milyen valódi művészi tekintély alapján: hogyan lehet ezt a hitet, művészi tekintélyt elérni – persze a magyarországi viszonyokra szabva.

A rendezők rossz versengése ne legyen métely: ne csak leszólja egyik a másik munkáját. Vitatkozzanak, de ne öljék egymást, haszna legyen a vitának, ne kára.

S egy színész is dicsérhesse önfeledten a másik színház rendezőjét. Ne legyen egészségtelen a versengés. Egy irányítás van, de ez ne szürke egyformaságot jelentsen, a színháznak legyen karaktere, a néző tudja, milyen színházba megy be, mire lehet ott kíváncsi. Ne az előadásszámra törekedjünk, hanem igazi közönségnevelésre.

Na és a próbák. Jó hangulat legyen, nem az állandó viccelődést értem ezen, de kedve legyen dolgozni a színésznek, rendezőnek, hiszen ez megfeszített idegmunka, koncentráltság, a mindennapokból kell kiszívnia magát az embernek, ehhez „laza” állapot kell, ne érezze magát gúzsba kötve, „szabadnak” érezze magát – de hát ez is mind a felkészültséghez tartozik.