Almási Éva

Nem tudok mondani kedvenc rendezőt. A mai színházi struktúrában olyan vezető szerepe van a rendezőnek, amilyennel a színész nem rendelkezik. Tőlük függünk, hogy milyen véleményt alakítanak ki rólunk.

Mi, színészek nem tudunk egyedül színházat csinálni. Nekem például meg kell indítani a fantáziámat, mellettem kell lenni valakinek, akár fölöttem, olyasvalakinek, aki huzamosabban lát „egybe” engem; mint egy élő folyamatot. Nemcsak egy szerepre, egy darabra, ad hoc. Olyan rendező, aki azt érzi rólam: benne vagy az én agyamban, létezel nekem, szükségem van rád.

Én nem nagyon találkoztam ilyen rendezővel.

Persze, lehet hogy ez így túlzó vagy hibás beállítás. Lehet, hogy mindenkinek magának kell megérnie, belülről a sorsában a színészetre.

Ez a „benne vagy az én agyamban” nem a szerepeltetést, nem a szerepekkel való tömést jelenti. De a belső bizalom kell. Olyan halandóak, törékenyek a színészek, hogy egy-két jó szó is átsegítheti őket a nehéz szakaszon. Ilyen a szerepkör-változtatás is, mely a rendező teljes bizalmát kívánja meg. Ez a bizalom a legfontosabb. A részemről is: egyedül én játszhatom el, semmiféle buktatóm nem lehet. Lényegi dolgokban semmi kételyem nem lehet. (Darabfelfogás, játékstílus.) Nem egyetértés: isten legyen két hónapra. Tudja a csodát. Mindenáron el akar mondani valamit.

Mindenkinek helye legyen a darabban, ne egy emberre legyen kihegyezve az előadás, mindenki érdekeltté legyen téve – ez a csoportjáték és nem a próba előtti svédtorna. (Ilyesmit értünk el a Hedda Gablerban heten, ilyen csoportmunkát.) Nem kívánok egész nap a kollégáimmal lebzselni vagy mindennap együtt vacsorázni, de azt igen, hogy boldogan, önfeledten menjek föl a társalgóba. Valami szerelmes állapot legyen a színész számára a színházi lét, ezt kell a rendezőnek biztosítania. Ha öt percig tart – de örökkévaló legyen.

És halálos mértékű legyen a színház. A halál tétje érződjék rajta, igen, hogy az életben meg is halhatunk.

Sajnos, ez ritka. Inkább az az általános: középjáték tutira.