A rendező a színház lelke. Eleinte – laikusok és profik egyaránt – azt kérdezzük, mit is csinál a rendező? Az író ír, a bútoros bútoroz – ezek elég egyértelmű dolgok. (Radnóti: a macska miákol, az eb vonít…) A közönség átsiklik a plakátok aljára írt nagybetűs rendezőkön, s ha megkérdezzük, ki is rendezte ezt vagy azt a darabot, legtöbbször zavartan és tanácstalanul néz. S ha megkérdezzük, mit csinál a rendező, tétova válaszokat kapunk „összefog”, „irányít”, „kiválaszt”, „átgondol”, „értelmez”, instruál”, „lebonyolít” – ha egyetlen szóval kell kifejezni, ilyen kényszerű válaszokat kapunk.

A nagyközönséget fürkésző kérdéseink tömegéből, a legjellegzetesebbeket kiemelve, olyan megállapításokat nyerünk, mint „karmester”, „temetésrendező”, „hipnotizőr”, „brigádvezető”. Bármennyire humorosnak tetszenek ezek a válaszok, a maguk végletességében mégis jellemzik a közfelfogást.

Kiket kérdezzünk meg tehát, ha nem a színészeket, akik közvetlenül tapasztalják a rendező munkáját?

Nem mintha könnyű lenne megragadni a rendező munkájának a lényegét. Vissza kell térnünk kezdő mondatunkra, mely leegyszerűsítve, de jellegzetes hangot üt meg: a rendező lelket ad az előadásnak, az írott anyagba lelket lehel, a színházi eszközök sokaságával (díszlet, jelmez, zene, koreográfia, stb.) élő épületet teremt a megtervezett műből, a színészek irányításával színpadi életet varázsol az írott szövegbe, jellembe, szituációba. Azt hiszem, a művet potenciális anyagnak kell tekinteni, amiből a rendező reális anyagot teremt, ahogy képességeinkből, erőinkből az élet – nagy szóval kifejezve – sorsot formál. Az élethelyzetek is csak olyan sorsot formálhatnak belőlünk, amilyenre eleve lehetőségeink vannak, de ezek az élethelyzetek elvékonyíthatják sokszor a sorsunkat, sokszor kivirágoztathatják. Természetesen ezt még sokféle körülmény befolyásolja: színész, színházi légkör, korhelyzet, közönség, de az életre keltés döntő mozzanatában mégis a rendező tölti be a legfontosabb szerepet. Ők bábáskodnak leginkább a mű igazi születésénél.

Mindez persze nem zárja ki a többi résztvevő fontosságát, nem is ezért vetjük fel a kérdést. Hiszen egy nagy színész a konkrét személy megteremtésénél nélkülözhetetlen. A díszlet egy összegben ható látványa vagy bejárható játéktere perdöntő hatással lehet a játék kimenetelére, a fölfogás intenzitására. S nem utolsósorban az összjáték belső lehetősége a modern színház teremtő levegője. Mégis, a rendező ezeknek a fókuszában, a játék lelkét, lüktető középpontját jelenti.

Ennek a szellemében megkérdeztem néhány színészünket – kik a legkedvesebb rendezőik, kikkel dolgoztak a legáthatóbban, kikben találtak mélyebb értelemben ihletre keltő alkotótársat és miért.

Ebben a kérdésföltevésben nem vezetett semmilyen praktika, furfang. A színházi élet lélegzésének vizsgálata vezetett, profiltól, helytől, személytől függetlenül. S elsősorban talán az, hogy felhívjam a közönség figyelmét a rendezői munka fontosságára. Talán akadnak olyanok, akik nem válaszolnak, egyoldalúan válaszolnak, sebtében, hirtelenjében válaszolnak, átgondoltan válaszolnak – mégis fontosnak érzem, mit válaszolnak, hiszen ők a legközvetlenebb átélői a rendezői munkának, egy darab születésének. Szándékom szerint ideírom a nemleges, elutasító, a lelkes és görcsös, a tétova és, hogy úgy mondjuk, vakválaszokat is, mert úgy gondolom, ezek is jellemzik a kérdést és a kérdezettet is.

Visszatérve közbevetett fejtegetéseimre, a rendező mégiscsak a legfontosabb éltetője a színháznak, manapság. Ennek is számtalan alfaja van, nyilván. Van, akit a darabválasztásáért szeretünk, van, akit a felkészültsége vagy a ripacs mivolta, a filozófiája, a hangulatteremtő ereje, a pontossága, a szuggesztivitása, az engedékenysége miatt szeretünk. Kinek-kinek kedve, választása szerint.

A válaszadásokból nem kell messzemenő személyes következtetéseket levonni, inkább általános szakmai megfigyelésekre vagyok kíváncsi. Hiszen egy-egy kedves költőnk kiválasztása sincs mindig arányban a helytörténeti értékeléssel. Ha valaki Adyt „választja”, nem biztos, hogy Tóth Árpádot nem tartja jelentős költőnek, ha Balassit, nem utasítja el Csokonait, ha József Attilát, nem értékteleníti Szabó Lőrincet, ha Juhász Gyulát, nem kerüli ki Radnótit, és így tovább.

Mégis, a színészek a rendezők legközvetlenebb munkatársai, legelső közönsége. Velük bábáskodnak egy eleven teremtő folyamatban, melyben szeretni egymást – még elfogultan is akár – nem szégyen.

Ezekbe a válaszokba bele kell kalkulálnunk a válaszok esetlegességét és korlátozottságát is, hiszen sok színész csak közvetlen színházi munkatársait ismeri, bár a televízió, a film, a színészi pályafutás egyáltalán elég széles körű ismeretet nyújt. Jó lenne hát, ha a válaszadás teljes spontaneitással történnék. Ezenkívül van úgy, hogy az egyszeri találkozás mélyebb nyomot hagy bennünk, mint a rutinos együttmunkálkodás. Nem beszélve arról, hogy a fölsorolás és indoklás nem jelenti a többi, nem említett rendező mellőzését. Azt hiszem, vagyunk olyan szabadok és felnőttek és érdekfelettiek a kultúránkban, hogy e nyilatkozatok hasznát és érdekességét értékeljük. S a rendezők rangját. Becsülését és szeretetét. Hiszen „a színészek és a rendezők kölcsönösen formálják egymást” – ahogy Tovsztonogov írja.