Ki a kedvenc rendezőm?

A rendező a színház lelke. Eleinte – laikusok és profik egyaránt – azt kérdezzük, mit is csinál a rendező? Az író ír, a bútoros bútoroz – ezek elég egyértelmű dolgok. (Radnóti: a macska miákol, az eb vonít…) A közönség átsiklik a plakátok aljára írt nagybetűs rendezőkön, s ha megkérdezzük, ki is rendezte ezt vagy azt a darabot, legtöbbször zavartan és tanácstalanul néz. S ha megkérdezzük, mit csinál a rendező, tétova válaszokat kapunk „összefog”, „irányít”, „kiválaszt”, „átgondol”, „értelmez”, instruál”, „lebonyolít” – ha egyetlen szóval kell kifejezni, ilyen kényszerű válaszokat kapunk.

A nagyközönséget fürkésző kérdéseink tömegéből, a legjellegzetesebbeket kiemelve, olyan megállapításokat nyerünk, mint „karmester”, „temetésrendező”, „hipnotizőr”, „brigádvezető”. Bármennyire humorosnak tetszenek ezek a válaszok, a maguk végletességében mégis jellemzik a közfelfogást.

Kiket kérdezzünk meg tehát, ha nem a színészeket, akik közvetlenül tapasztalják a rendező munkáját?

Nem mintha könnyű lenne megragadni a rendező munkájának a lényegét. Vissza kell térnünk kezdő mondatunkra, mely leegyszerűsítve, de jellegzetes hangot üt meg: a rendező lelket ad az előadásnak, az írott anyagba lelket lehel, a színházi eszközök sokaságával (díszlet, jelmez, zene, koreográfia, stb.) élő épületet teremt a megtervezett műből, a színészek irányításával színpadi életet varázsol az írott szövegbe, jellembe, szituációba. Azt hiszem, a művet potenciális anyagnak kell tekinteni, amiből a rendező reális anyagot teremt, ahogy képességeinkből, erőinkből az élet – nagy szóval kifejezve – sorsot formál. Az élethelyzetek is csak olyan sorsot formálhatnak belőlünk, amilyenre eleve lehetőségeink vannak, de ezek az élethelyzetek elvékonyíthatják sokszor a sorsunkat, sokszor kivirágoztathatják. Természetesen ezt még sokféle körülmény befolyásolja: színész, színházi légkör, korhelyzet, közönség, de az életre keltés döntő mozzanatában mégis a rendező tölti be a legfontosabb szerepet. Ők bábáskodnak leginkább a mű igazi születésénél.

Mindez persze nem zárja ki a többi résztvevő fontosságát, nem is ezért vetjük fel a kérdést. Hiszen egy nagy színész a konkrét személy megteremtésénél nélkülözhetetlen. A díszlet egy összegben ható látványa vagy bejárható játéktere perdöntő hatással lehet a játék kimenetelére, a fölfogás intenzitására. S nem utolsósorban az összjáték belső lehetősége a modern színház teremtő levegője. Mégis, a rendező ezeknek a fókuszában, a játék lelkét, lüktető középpontját jelenti.

Ennek a szellemében megkérdeztem néhány színészünket – kik a legkedvesebb rendezőik, kikkel dolgoztak a legáthatóbban, kikben találtak mélyebb értelemben ihletre keltő alkotótársat és miért.

Ebben a kérdésföltevésben nem vezetett semmilyen praktika, furfang. A színházi élet lélegzésének vizsgálata vezetett, profiltól, helytől, személytől függetlenül. S elsősorban talán az, hogy felhívjam a közönség figyelmét a rendezői munka fontosságára. Talán akadnak olyanok, akik nem válaszolnak, egyoldalúan válaszolnak, sebtében, hirtelenjében válaszolnak, átgondoltan válaszolnak – mégis fontosnak érzem, mit válaszolnak, hiszen ők a legközvetlenebb átélői a rendezői munkának, egy darab születésének. Szándékom szerint ideírom a nemleges, elutasító, a lelkes és görcsös, a tétova és, hogy úgy mondjuk, vakválaszokat is, mert úgy gondolom, ezek is jellemzik a kérdést és a kérdezettet is.

Visszatérve közbevetett fejtegetéseimre, a rendező mégiscsak a legfontosabb éltetője a színháznak, manapság. Ennek is számtalan alfaja van, nyilván. Van, akit a darabválasztásáért szeretünk, van, akit a felkészültsége vagy a ripacs mivolta, a filozófiája, a hangulatteremtő ereje, a pontossága, a szuggesztivitása, az engedékenysége miatt szeretünk. Kinek-kinek kedve, választása szerint.

A válaszadásokból nem kell messzemenő személyes következtetéseket levonni, inkább általános szakmai megfigyelésekre vagyok kíváncsi. Hiszen egy-egy kedves költőnk kiválasztása sincs mindig arányban a helytörténeti értékeléssel. Ha valaki Adyt „választja”, nem biztos, hogy Tóth Árpádot nem tartja jelentős költőnek, ha Balassit, nem utasítja el Csokonait, ha József Attilát, nem értékteleníti Szabó Lőrincet, ha Juhász Gyulát, nem kerüli ki Radnótit, és így tovább.

Mégis, a színészek a rendezők legközvetlenebb munkatársai, legelső közönsége. Velük bábáskodnak egy eleven teremtő folyamatban, melyben szeretni egymást – még elfogultan is akár – nem szégyen.

Ezekbe a válaszokba bele kell kalkulálnunk a válaszok esetlegességét és korlátozottságát is, hiszen sok színész csak közvetlen színházi munkatársait ismeri, bár a televízió, a film, a színészi pályafutás egyáltalán elég széles körű ismeretet nyújt. Jó lenne hát, ha a válaszadás teljes spontaneitással történnék. Ezenkívül van úgy, hogy az egyszeri találkozás mélyebb nyomot hagy bennünk, mint a rutinos együttmunkálkodás. Nem beszélve arról, hogy a fölsorolás és indoklás nem jelenti a többi, nem említett rendező mellőzését. Azt hiszem, vagyunk olyan szabadok és felnőttek és érdekfelettiek a kultúránkban, hogy e nyilatkozatok hasznát és érdekességét értékeljük. S a rendezők rangját. Becsülését és szeretetét. Hiszen „a színészek és a rendezők kölcsönösen formálják egymást” – ahogy Tovsztonogov írja.

Almási Éva

Nem tudok mondani kedvenc rendezőt. A mai színházi struktúrában olyan vezető szerepe van a rendezőnek, amilyennel a színész nem rendelkezik. Tőlük függünk, hogy milyen véleményt alakítanak ki rólunk.

Mi, színészek nem tudunk egyedül színházat csinálni. Nekem például meg kell indítani a fantáziámat, mellettem kell lenni valakinek, akár fölöttem, olyasvalakinek, aki huzamosabban lát „egybe” engem; mint egy élő folyamatot. Nemcsak egy szerepre, egy darabra, ad hoc. Olyan rendező, aki azt érzi rólam: benne vagy az én agyamban, létezel nekem, szükségem van rád.

Én nem nagyon találkoztam ilyen rendezővel.

Persze, lehet hogy ez így túlzó vagy hibás beállítás. Lehet, hogy mindenkinek magának kell megérnie, belülről a sorsában a színészetre.

Ez a „benne vagy az én agyamban” nem a szerepeltetést, nem a szerepekkel való tömést jelenti. De a belső bizalom kell. Olyan halandóak, törékenyek a színészek, hogy egy-két jó szó is átsegítheti őket a nehéz szakaszon. Ilyen a szerepkör-változtatás is, mely a rendező teljes bizalmát kívánja meg. Ez a bizalom a legfontosabb. A részemről is: egyedül én játszhatom el, semmiféle buktatóm nem lehet. Lényegi dolgokban semmi kételyem nem lehet. (Darabfelfogás, játékstílus.) Nem egyetértés: isten legyen két hónapra. Tudja a csodát. Mindenáron el akar mondani valamit.

Mindenkinek helye legyen a darabban, ne egy emberre legyen kihegyezve az előadás, mindenki érdekeltté legyen téve – ez a csoportjáték és nem a próba előtti svédtorna. (Ilyesmit értünk el a Hedda Gablerban heten, ilyen csoportmunkát.) Nem kívánok egész nap a kollégáimmal lebzselni vagy mindennap együtt vacsorázni, de azt igen, hogy boldogan, önfeledten menjek föl a társalgóba. Valami szerelmes állapot legyen a színész számára a színházi lét, ezt kell a rendezőnek biztosítania. Ha öt percig tart – de örökkévaló legyen.

És halálos mértékű legyen a színház. A halál tétje érződjék rajta, igen, hogy az életben meg is halhatunk.

Sajnos, ez ritka. Inkább az az általános: középjáték tutira.

Avar István

Bár egyszer már kicsit kikaptam, mert nyilatkozni mertem az általam elképzelt rendezői munkáról – mégis álljunk rá.

A leglényege annak, amit mondani akarok: a rendező elsősorban rendező legyen, s csak másodsorban fölöttem levő hatalom.

Jó rendező? Nem fogok új dolgokat mondani: felkészült legyen, tudja megnyitni a fantáziámat, érdeklődésemet a darab iránt, és adjon szabadságot a fantáziámnak minden egyes produkciónál (mint más) – eszerint legyen jó pedagógus az összes munkatársát illetően.

Már az olvasópróbán: összefog, sínre rak, nyugodtan fog hozzá a próbákhoz. Keménységével is hasson (fegyelmezéssel, ha erre szükség van), de mindig érezzem mögötte az embert, a humánus alapállást az összes munkatárs iránt. És legyen önkritikus, ha kell, ahogy kritikus a színésszel szemben.

Jó pedagógus. Számomra ilyen volt Lendvai Ferenc, nagy szeretettel és hálával gondolok a Pécsett töltött hat évemre. Szinte a kezemnél fogva vezetett, megértette az egész darab és a szerep összefüggését, volt ideje. Leült megbeszélni a dolgokat, a fiatalabbakkal is. Ha mondjuk, romantikus darabot játszottunk, leírta a kort, elméletet is adott. És fegyelmezni is tudott kemény kézzel, ha valaki a színpad törvényeit felrúgta.

Az az igazság, hogy gyakran már a darabválasztásnál, szereposztásnál kialakul egy kép a rendezőről – minőséget jelenthet, na, ez telitalálat, na, ez erőltetett elképzelés.

Igen jó lenne előre tudni, mit játszik az ember, hogy a színész is felkészülhessen.

A műsor-összeállításának figyelembe kell vennie a társulatot, társulatra szabott darabokat kell játszani. Fontolóra kell vennie a rendezőnek, el tudja-e játszatni akármilyen kedves darabját a rendelkezésre álló színészekkel?

A kritikus sokat segíthet ezeken a kérdéseken, legyen joga rosszat írni, de akkor behatóan foglalkozzon a darabbal, olvassa el, nézze meg kétszer, mondja ki a rosszról, hogy rossz, de ne álelméletek alapján; igazándiból. És a jóról is, hogy jó. De ez messze vezetne…

Azt hiszem, hasznos lenne, ha rendezőink (és színészeink is) államköltségen, de nem pazarolva, utazhassanak az országhatáron kívül is, nem utánozni, hanem inspirációt nyerni, színészmozgatást tanulni, figyelembe véve természetesen a színészmunkát, a témát, a társadalmi helyzetet. Nem bőrruhát kell tanulni Brooktól – Magyarországon drága a bőr. Nem fejjel lefele lógva mondani el egy monológot: hanem rájönni, hogyan jutott el odáig, milyen hittel, milyen valódi művészi tekintély alapján: hogyan lehet ezt a hitet, művészi tekintélyt elérni – persze a magyarországi viszonyokra szabva.

A rendezők rossz versengése ne legyen métely: ne csak leszólja egyik a másik munkáját. Vitatkozzanak, de ne öljék egymást, haszna legyen a vitának, ne kára.

S egy színész is dicsérhesse önfeledten a másik színház rendezőjét. Ne legyen egészségtelen a versengés. Egy irányítás van, de ez ne szürke egyformaságot jelentsen, a színháznak legyen karaktere, a néző tudja, milyen színházba megy be, mire lehet ott kíváncsi. Ne az előadásszámra törekedjünk, hanem igazi közönségnevelésre.

Na és a próbák. Jó hangulat legyen, nem az állandó viccelődést értem ezen, de kedve legyen dolgozni a színésznek, rendezőnek, hiszen ez megfeszített idegmunka, koncentráltság, a mindennapokból kell kiszívnia magát az embernek, ehhez „laza” állapot kell, ne érezze magát gúzsba kötve, „szabadnak” érezze magát – de hát ez is mind a felkészültséghez tartozik.

Bodnár Erika

Jó rendező? Ez mind együtt, amit a bevezetőben fölsorakoztatott.

Csak rövid tapasztalatomról tudok beszélni. Abszolút hit és bizalom kell a rendezőhöz, feltétlen elfogadás.

Néhány találkozásról tudok beszámolni. Például Székely Gáborral. Pontosan tudta, mit akar, közölte is. Leírta, az olvasópróbán felolvasta. Meghatározta, mi az én dolgom. De aztán hagyott dolgozni, próbálkozhattam ösztönösen. Horváth Jenő nem fogalmazta meg előre, mit kér. Eleinte úgy tűnt, mintha mást próbálnánk. A végén kiderült, ez az, amit ő akart. Remek hangulatot tudott teremteni. Tíz órakor, próbakezdéskor, ha látta, hogy nem tudunk kiemelkedni hétköznapi állapotunkból, elmesélt egy egész más, oda nem illő történetet vagy szituációt. Létrehozta a föloldást. Bátorrá tett, fölszabadított. Marton Endrével még nem dolgoztam, nemrég vagyok a Nemzetiben. Majorral nagy játék az egész. Az egyéniség folytán mindent elhiszek neki, együtt játszik, játékból alakul ki az előadás. Mikor a játéktechnika remekül megoldott, egy fokon egyben látjuk az egészet. Ezt nagyon kevés rendező tudja. S most legutóbb Konwitschnyvel dolgoztam. Érdekes és jó találkozás volt, teljesen hittem benne. Ilyen stílű előadást még nem csináltunk. Az újszerűség hatott vagy az idegenség varázsa? Instrukciói testre szabottak voltak, emberi egyéniséghez mértek, hamar tudta, ki az, akit hagyni kell, ki az, akit biztatni, noszogatni kell.

Nagyon rossz, ha az instrukciók nem eléggé világosak, ha látni, hogy a rendezőnek nincs pontos elképzelése, ha sokkal több jut nekem eszembe, mint neki. Ilyenkor az öltözésnél elszabadul a pokol, a színészek eddig markíroztak, most aztán „játszani kezdenek”.

A legjobb, ha a színész is segíthet, hiszen ez kölcsönös munka, ha nem elkényeztetve várja a mindig kedves szót, hanem inspirációra készteti a rendezőt.

Bodrogi Gyula

A bevezető rendezőfontosságú megállapításaival vitáznék. Szerintem, ami az előadáshoz elengedhetetlen, az a színészek és a közönség. Enélkül nincs színház. Legfeljebb próbálkozás, legfeljebb szeminárium.

Úgy állíthatnánk föl a tételt:

1. Nincs szükség

a rendezőre.

2. Ha van, miért

(Rossz rendező vagy jó nincs, csak: rendező. Esetlegesen lehet művészeti vezető, főrendező, de az fizetési kategória. Főrendező? Az mi? Hogy valaki főhadnagy, azt megértem.)

Kell, de miért? Az előadásig ugyanis a színészeket és a közönséget is képviseli.

Minden próba: drukkos, koncentrált premier – ezt tudja az igazi rendező felidézni. Ha féldíszletek közt is forró a légkör: ezt a színészek magukban nem tudják megteremteni, belép még egy főszereplő, az író. De az író számtalan szerepet ír, a rendező feladata az összes szerepet élvezni; az epizódot is a főszereppel azonos hőfokon, elsőrangúan, óriási lelkesedéssel.

Mindegy, hogy hallgatag vagy harsány, szellemes vagy szellemtelen, jópofa vagy goromba. Mindegy, hogy a színészektől várja, vagy ő adja a kulcsot. Hogy elfogadja az ötleteket, vagy sem. Az a cél a próbán: színházi előadáson veszek részt, nagyon jól szerepeljek. A próba a színház igazi művészete, alkotóművészete, az előadás magas színvonalú reprodukálása. Ez alkotás. A shakespeare-i vagy shaw-i értelmű „szó” magától nem kel életre, csak az alkotó délelőttökön. Ebben az alkotó légkörben gyűlölet van és szerelem. A szobrász is az első nyolc centit keserves teherrel veri le, s az utolsó egy centi a szerelmes finomság.

Nincs kedvenc rendezőm, kedvenc próbaemlékeim vannak. Hogy egy áramütés után minden használhatóvá vált. Ez nem diplomatikus válasz. Se megbántani, se hízelegni nem akarok, a színház értelmében erre nincs szükség.

A főiskola negyedik évére emlékszem vissza. Gellért Endrére, a lázas, izgalmas próbaidőszakokra, Shaw-darabjára A sors emberére.

Hogy más nevet is mondjak, azt se illendőnek, se értelmesnek nem tartom színházunk pillanatnyi helyzetére való tekintettel.

Esztergályos Cecília

Miért a rendező a színház lelke? Kételkedem itt néhány megfogalmazásban, például, hogy az életre keltés döntő mozzanatában a rendező tölti be a legfontosabb szerepet. Azt hiszem, nem vagyunk olyan szabadok és érdekfelettiek, ahogy a cikk írja, de ez mellékes.

Ki a jó rendező számomra? Aki rám keres darabot, rám oszt szerepet, és adja tovább a labdát nekem, s azzal majd én eljátszom. Hát… ha tudok.

Fülöp Zsigmond

Nevet egyelőre nem mondok.

Ahogy a bevezető végén a Tovsztonogov-idézet mondja: a színész és rendező kölcsönösen formálják egymást, ezt a színész feltétlenül érzi.

A régi vizsgaelőadásokon mindenki ott volt, még Kolozsvárról, Marosvásárhelyről is, nemhogy Szegedről, Pécsről. Tovább tartott a színészpedagógia. A pesti színház vezetője azt mondta egy pécsi direktornak: Szükségem van X. Y.-ra, szerződtesd le, játszass vele ilyen meg ilyen szerepeket, három év múlva én szerződtetem. Szerintem nem a színésztehetségekkel van baj, igen sok európai szintű színészünk van, hanem a színészpedagógiával. Vidékre kerül a hallgató, sokszor hosszú évekre, s vagy kibírja, vagy tönkremegy.

Színészpedagógus volt Lendvai Ferenc. Na és nem is beszélve Gellért Endréről és Pártos Gézáról.

Jelenleg esetleges a helyzet, a rendezőnek legtöbbször fogalma sincs, ki mire adott, hiába van ott a színész húsz éve. Brook jól tudja, nem az általános kvalitás számít, azt tudja, mi van a színészben.

Személyes élményeimről. Gátlásos színész vagyok. Lendvai a szó szoros értelmében cigánykereket tudott vettetni velem. Ilyen értelemben nosztalgiát érzek a pécsi évek iránt, azt hiszem, ha őszinte lenne, mindenki visszasírná a vidéki éveit. Várkonyinak van ehhez adottsága – kihozni a színészből a színészetet – meg is látszik a színházán. S nem véletlenül rajong ma is mindenki Pártos Gézáért: őrjöngtünk érte, mert éreztük, a mi érdekünkben bányászik bennünk, ami történetesen az én esetemben nem fordult elő Pécs óta. Egri Istvánban is van ilyen színészszabadító képesség.

A rendezőnek el kell tudnia hitetni, hogy a legfontosabb én vagyok, a színész: „egyben” látja a lehetőségeimet.

Azt tapasztalom a legnagyobb rossznak, hogy főiskoláról kijövet nem tudnak úgy fölnézni a nagyokra. Azzal a várakozással, rajongással, ahogy mi indultunk.

Garas Dezső

Nincs. Sajnos.

Zavarban vagyok a rendező megítélésénél. Zavaros válaszokat fognak adni a színészek. Vagy nem merik elmondani, vagy nem őszinték.

Kezdetben volt egy hordó, dobogó – s bukfencezett egy komédiás, egy csepűrágó, egy bohóc. Vagy röhögtek, vagy nem.

Jött egy ember: rögzítette. „Majd írok valami jópofa dolgot.” Ez volt az író.

Ezzel kész is lenne a színház.

Kettő közé odatolakodott egy szükséges rossz.

Mért szükséges rossz?

Meg tud élni mindkettő maga, a színész és író; de a rendező szintézisbe hozza a kettőt.

Az a rendező, aki elismerte magát, mint szükséges rosszat (nagyon kevés ilyen van), az mindig nagy-nagy rendező volt. Fel tudott oldódni, s nem akart a két legfontosabb elem elé tolakodni.

Ilyen volt Gellért Endre, Várkonyi Zoltán, Pártos Géza.

Na és még valamit. Az igazi rendező jól sáfárkodik a rábízott lelkekkel.

(A fenti okfejtés kizárólag a színházi rendezőkre vonatkozik, filmnél más a helyzet.)

Gera Zoltán

– Az, akit Sancho Panzaként követek (és kiegészítek) az ember újrafogalmazásaiban, feladata felismeréseiben. Aki színésznyelven (próbálkozásaim a színpadon) megérti, és mellékösvényeimből országutat dagaszt a szerep egyelőre beláthatatlan tájain.

Aki bérként hitet, képzeletet s a feladat szépségét nyújtja nekem. Aki füstölgésemből lángot lobbant. Akinek hatalmánál nagyobb a szelleme. S végül aki rendelkezik a kegyetlen szeretet melegével.

Például Iglódi István. Borisz Vasziljev darabjának, a Csendesek a hajnaloknak díszlete lényegében egy futballkapu hálója, mely folytonos változásaival hol erdő, hol tisztás, hol mocsár, hol fedezék vagy tópart. Ugyanakkor a háború felgyorsult eseményei, egymást követő új helyzetei egy – Vaszkov őrmester számára – láthatatlan hálót teremtenek, amelyen belül Vaszkov a beidegzett szabályok szerint, vaskalaposan viselkedik. Ennek az ortodox viselkedésnek a felismerése késő már. Öt katonalány halálába kerül.

Fölösleges haláluk felett érzett kínzó felelősségérzet, mondhatni bűntudat erkölcsi hálójából aztán végképp nincs menekülés; Vaszkov számára. Ennek a szerepnek a kialakításakor is tapasztalhattam azokat a rendezői tulajdonságokat, melyeket nagyra értékelek Iglódi Istvánban.

Gordon Zsuzsa

Legkedvesebb rendezőim Szendrő József, Apáthy Imre, Gellért Endre, Pártos Géza voltak.

Szendrő ismerte a színházat, színpadot, emberi lelket. Nem szervilis módon kellett vele dolgozni. Szerinte is a színésznek kell lennie annak, „aki ki tudja bontani a benne rejlő erőket”.

Apáthy szigorú, kemény, igazságos volt, de sohasem megalázóan. Az ember alapadottságaiból indult ki.

Gellért Endrével való találkozásom egyszeri volt, de nála nagyobb rendezővel nem találkoztam, előadásokat látva sem. Intimen közölte a jót, a rosszat, észrevétlenül kényszerítette rám az akaratát. Schiller Ármány és szerelem c. darabjában például szinte képzőművészetileg megértette velem, hogy három ajtón megalázottan jön be a polgárlány a csodálatos Lady Milfordhoz, és a szerelem erejével a három ajtó fölé nő tíz perc múlva, a távozáskor („gótikus kupolát építesz”).

Pártos Géza hallatlan színészszeretete felejthetetlen. Illés Endre Türelmetlen szeretők című darabjában azt az instrukciót adta, úgy kell csacsognom, csevegnem, ahogy csak Tolnay Klári tud. Próbáltam, rossz voltam. Megmondtam, hogy én nem tudok úgy. Pártos összeölelt, és magát hibáztatta és feloldott.

Ezenkívül Seregi Lászlóval remekül dolgoztam O’Neill Vágy a szilfák alattjában.

Volt egy rendezőm, akit rajongásig szerettem és becsültem, és ma is becsülök, mégis teljesen összetört, teljesen megbénultam tőle. Egy darabban azt mondta: „vagy bejön egy nő, vagy nem”. Mármint nő. Ez, meg kell hogy mondjam, nagyon kikészített, azóta se találok magamra helyileg se, emberileg se.

Igen. A rendező a színészt kinyithatja és eltiporhatja.

Gyurkovics Zsuzsa

Nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést. Stagnál a színházi kultúra, s ez a rendezőkön múlik. Hiszen nincs sematizmus; ha egy kis humanitás van a darabban, bemutatható. Pedig anyag volna. De személyi előnyök vagy kényelem akadályozza a munkát.

Különleges helyzetben vagyok, most hogy a beskatulyázott naivaszerepkör után eljátszhattam Edith Piafot, s drámai színésznőként bíztak bennem, s ez volt a legfontosabb. Hogy a rendező fölruházzon a hitével. Szárnyakat lehet tőle kapni. Ha ez nincs, a játék tervteljesítés, a bérletrendszerben ez beválik, a közönség bejön, rizikó nincs.

Nem alkotói hangulat uralkodik a próbákon, ritka a rendkívüli előadás. Statisztikai kimutatásra nem lehet játszani. Belker Vállalat vagy színház, ezt el kell dönteni.

Nem színházért folyik a harc, hanem színházi hatalomért, s ez alapvetően beteggé teszi a színházi világot. Ugyanez jellemzi a kritikai élet egy részét, faramuci felfogású emberek hatalmi harcában a közönséget dezinformálják.

A rendező a maga képére teremti a színházat, nem mindegy, hogy emberi belső tisztaságára vagy önző hajlamaira épít, a színház tükör, hamar tetten lehet érni az ilyesmit. Fájó nézni azt a színészpazarlást, aminek csak kirívó példái Olthy Magda vagy Mezei Mária. Sokszor érezni, hogy a közönség nem érzi jól magát, nem szereti a langusztát vagy polipot rántva, de sokszor azt kap. A formai kísérletezést a stúdiókban kellene elvégezni vagy a főiskolán. Nem mindegy, hogy milyen réteggel van kapcsolata a színháznak. A színésznek így nincs módja, hogy hasson.

Várkonyi Zoltán a legkedvesebb rendezőm, ő a dauphin, nagy kár, hogy nem a színházat választotta, hanem a főiskolát, a vezetést.

És Vámos László a másik. Kitűnő színészpedagógus, alkotó szituációba tudja hozni a színészt, a vele való munka tudatosságból indul, de átcsap intuícióba is.

Végül. Hivő vagyok, nem tudok elfásulni, egy jó előadást háromszor is megnézek, hiszem, hogy ez a mostani időszak csak rossz átmenet.

Halász Jutka

A kérdésre így nehéz válaszolni. Egy-két névvel válaszolhat az ember, s ha lehetne is, nem hiszem, hogy őszintén válaszol.

Eddig az volt a legfontosabb, hogy kitől tanultam. Pártos Gézától igen sokat, ő volt a tanárom. Utána Várkonyihoz kerültem, igen jó volt a hangulat, egybeesett a Pesti Színház indulásával, hittünk, teljes odaadással vállaltuk; maga köré gyűjtött egy csomó fiatalt, akik ma a Vígszínház magvát alkotják.

Ez a sor kicsit megszakadt. Várkonyit kevesebbet látjuk a színpadon. Mert az igazgató nincs a színpadon. Tavaly semmit nem rendezett, tavalyelőtt egyet – pedig mi most szeretnénk abból profitálni, amit tőle tanultunk.

Inkább kedvenc szerepekről beszélhetek, melyekben sikerem volt. Csurka István: Az idő vasfoga (Várkonyi), Anna Jellicoe: Trükk (Kapás), Krúdy Gyula: Vörös postakocsi (Kapás), Dóczi Lajos: Csók (Marton László), Szakonyi Károly: Adáshiba (Várkonyi).

Várkonyi tudta megteremteni számomra legjobban a próbák alatti légkört. Például az Adáshibában a Saci szerepében közepes lehetőséget láttam – ő volt, aki a fantáziámat megmozgatta. Egyébként személyes instrukciót jó ideig nem kaptunk, mondtuk a szöveget, kinek mi jutott eszébe, kipróbálhatta, Várkonyi csak akkor szólt, ha valaki kifejezetten más irányba akarta vinni a darabot. Instrukciók helyett társasjáték alakult ki. Brooknál egyik szereplő átveszi a másik szövegét is, ez inspiráló lehet. A közönség is komoly inspiráló erő, legalább hat-nyolc előadást kéne játszani, feszített felelősség nélkül, premier előtt.

A színház pezsgő légkör. A bólogatásból nem születik semmi, egy próbán ellenzéknek is kell lenni. Várkonyi ilyen volt mindig: jó ellenzék, előbbre vitte a saját lázadásával a színház ügyét. Kontraalkat, akkor van elemében, ha lázad, a szó jó értelmében. Igen jó lenne más színészekkel, más rendezőkkel is együtt dolgozni, sokan mondták már, hogy kevés a fluktuáció. Ennek is mestere volt Várkonyi, hiszen például ő hozta fel Székelyestül a Macskajátékot, Szolnokról. Sőt, Székely Gábor másodszor is rendezett a Vígben. Most pedig valami vidéki-pesti ellentétről beszélnek folyton, ami már-már luftballonná válik.

Hát, így. Jó rendező? Ahogy Hevesi mondta: „Én játszom a darabot, maga meg a szerepet.”

Visszatérve, legnagyobb fájdalmunk az, hogy Várkonyit lefoglalták az adminisztratív teendők, pedig vele igazán élmény volt együtt dolgozni.

Harsányi Gábor

Hogy ki a legfontosabb a színházban – rendező, író, színész (ezt vallják a legkevesebben) –, azt nem lehet meghatározni, a legjobb, ha a három együttesen. A színész, egyszerű hasonlattal, mint a szülő nő kihordja a figurát, a rendező az orvos. Személy szerint nem szívesen mondok senkit, vegyük úgy, hogy szeméremből. Azt hiszem, kétfajta jó rendező lehet: vagy akinek egyáltalán nem „látszik” a munkája, vagy aki olyan erős egyéniség, hogy megérződik az előadáson. Ha Brookot, Grotowskit, Tovsztonogovot tekintjük, akkor lássék a munkája. Ha olyan szuggesztív egyéniség, úgy tudja az írót képviselni, hogy valóban nagybetűvel lehet írni a nevét, mint egy karmesternek – pontos fül, pontos tudás. Legyen a kisujjában az író szándéka, de magában ez nem elég. Összefüggjön az íróval, ahogy Jouvet és Anouilh, Giraodoux együtt dolgoztak. Ehhez aktív elmének, univerzális egyéniségnek kell lennie, hogy magához vonzza a jó írókat, értsen a képzőművészethez, díszlethez, zenéhez, stílushoz.

A színész ennek az összetett gondolatiságnak a megvalósítója.

Az igazolás pedig a széles tömegek visszhangja.

Lángelme legyen, aki mindent össze tud fogni, színészt, gondolatot, s magán átvezeti a darab áramát. Ha létezik ilyen, akkor ez rendező.

Talán az író a legfelső teremtő, a színész a részeket alkotó, de szerves egésszé a rendező teremti a színdarabot. Mert mindennél fontosabb a végeredmény, a produkció. Ez gyönyörű, vajúdásos folyamat: a jó rendezővel együtt indulok el és együtt érkezem meg, a színészből ki kell szakadni az alakításnak, de az orvos segítségével, ehhez pedig feltétlenül hinni kell az orvosban, érzelmileg és szellemileg nem maradhatnak el egymástól – kölcsönhatásban vannak –, hiszen akár a rendező, akár a színész nem jut egyforma mélységig, elveszíthetik egymást, de ha együtt tudnak lélegezni, a megvalósulás leggyönyörűbb pillanata jut nekik osztályrészül.

Két ilyen, számomra emlékezetes példát azért mondanék. Egyik Nyikolaj Pogogyin darabjában, az Arisztokratákban való munkám Kazimir Károllyal. Gyakorlatilag hét nap alatt kellett megcsinálni, a figura fejlődésének fordulópontjait megtalálni, s ehhez nagy rendezői segítséget kaptam. A másik Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelemben Szőnyi G. Sándorral dolgoztam így. Mikor a Sötétkékruhás a hegyen egy öreg pasit lát egy meztelen tinédzser lánnyal az autóban, ráeszmél saját szerencsétlenségére és bűnösségére, valami tudatalatti mozgolódik benne. Sokáig kerestük a mozdulatot, a stáb ődöngött, Szőnyi valami olyasmit mondott, hogy szinte artikulálatlan üvöltés tör ki a fiúból, ebből lett aztán, hogy elszorul az üvöltés egy-egy megfeszített, széttárt mozdulat után valami furcsa elernyedés következik. Megtaláltunk valami lényegeset. Ettől kezdve minden úgy jött, mintha rám írták volna.

Ha nem ilyen a rendező: öl, pusztítja a színészt, s mi több, az írót is. Az összes munkatársat, társművészetet is fojtja, csírájában ölheti meg a fejlődést, elhidegítheti a közönséget, a színházba járó közönség utánpótlását, a fiatalokat. Nem irigylem a rendezőket, duplán felelősségteljes a munkájuk.

Ugyancsak veszélyes az öncélú rendezői megvalósítás: középszerű rendező, aki csak diplomával rendelkezik, meg tudja hamisítani az egész mű csengését, el tudja zavarni a közönséget, s ha rosszul határozza meg a színész funkcióját, a színész elvéti a szerepét.

A közönség – szerintem – a darabra jön be. A színészen keresztül látja a darabot. Utána, végeredményként, látja, látnia kell a rendező munkáját.

Iglódi István

Természetesen az egyik Major. A másik Szigeti Károly, akivel most dolgozom.

Jó rendező, aki túl az iskolán, tanári hatáson, nemcsak új produkciókat hoz létre az emberrel, hanem további gazdagodási utat tesz lehetővé, képességeit megőrizve tovább fejleszti. Iskolán kívül is tanár tud lenni, függetlenül a sikertől (nem is sikerben mérem a pályát). Fontos, hogy általa mennyiben léptem tovább.

Meghatározó jelentőségű volt öt-hat év Major mellett, s meghatározó jelentőségű Szigetivel. Más aspektust is nyertem, a testtel, a biologikummal való színészi lehetőségeket nyitotta meg előttem.

Tizenkét év alatt sok kedves emlék akad, de az a legkedvesebb, amihez éveken át kötődik – ha nem véletlen ez a kötődés. Nemcsak siker és szerep: hiszen van, aminek csak később lesz igazi haszna.

Más, mikor növendékként ismerkedik az ember a szakmával (Nádasdy, Várkonyi: én nagyon jól voltam eleresztve), és más, mikor éli a színész életét.

Jobba Gabi

Ki a kedvenc rendezőm?

Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolni tudnék. Úgy vélem, hogy akinek van „kedvenc költője”, az nem tudja, mi a költészet, akinek van kedvenc színe, az nem ismeri egy képtár színgazdagságát, akinek van kedvenc rendezője, az még nem élvezte a különböző rendezői szemléletek varázslatos tükörjátékát, a rendezői magatartások azonosságában és különbözőségében rejlő izgalmat. Ezen kívül: más az a rendező, akivel dolgoztam, és más, akinek csak a rendezését, az eredményt, az előadást ismerem. Mégsem akarom megkerülni a választ, ha kicsit máshogyan is fogom fel a kérdést.

Szinetár Miklós, főiskolai tanárrendezőm, Horváth Jenő, aki Brechtre nyitotta a szemem Kecskeméten, Szigeti Károly, Jancsó Miklós és Iglódi István, ők már a 25. Színházban, ez a sor, amely számomra – eddig – a rendezőmesterek sora. Kedvencem pedig mindaz, ami bennük különböző. Remélem nem sértődnek meg, ha néhány mondatban felidézem őket, úgy, ahogyan egy zöldfülű látja mestereit. Szinetár mintha szundikált volna a próbákon, csak néha biztatott: csináljuk úgy, ahogy belőlünk jön. A szünetben kaptunk néhány anekdotát, súlytalan megjegyzést, ironikus széljegyzetet, és ez mindent meghatározott, eldöntött. Zajtalanul és titokban rendez. Horváth Jenő mindenkit gyűlöl, a színészt, a színházat és a darabot. Gyűlölködése pedagógikus és zseniális. Csak saját magában hisz, de ez a hit ragadós. Minden színész, az egész színház, maga a darab önbizalomra ébred. Horváth Jenő megrendezi a darab felét, és azután a darab megrendezi önmagát. Szigeti művészete a mozgásból, a koreográfiából indít, ebben eleinte zavarja a szöveg és a színész, ebben a periódusban a tér, a zene és a kellék érdekli csak. A színész ilyenkor átkozódik magában, ő beszélni, értelmezni szeretne. Eljön az ideje és akkor már hálás érte, hogy kapott egy második anyanyelvet, a koreografált mozgás világát. Jancsó Miklós nem rendez a próbán, hanem darabot ír. Körülötte Hernádi és a többi jóbarát, tesznek egy-egy megjegyzést, az is bekerül a darabba. Jancsó darabot ír a próbán a darab köré. Én a magánértékrendszeremben Ady és Bartók mellé helyezem. Iglódi megerőszakolja a darabot, a színházat, a világmindenséget. Sohasem következetes, de mindig szuggesztív. A színész minden próba után többet tud magáról, kevesebbet a darabról és Iglódiról. Ezért sikerül az előadás. Hálás vagyok nekik, hogy már majdnem színész és majdnem idegbeteg vagyok.

Kálmán György

Vele nehéz dolgom volt. Kétszer is találkoztunk, kifejtette, hogy nem szeret nyilatkozni, kedves volt, és gunyoros „túllevő” és ugyanakkor vibráló. Aztán a visszafojtottságból áradt belőle a szó, lejegyezhetetlen, igaz-őszinte színházszeretet. Csak néhány töredéket tudtam kiragadni.

„A nagy egyéniség minden területen megnyilvánul, észrevehető. A HÉT egyik adásában láttam megint Willy Brandtot. Politikus, közéleti ember – de mint ilyen is szakavatott egyéniség… A megjelenése, a gesztusai, a mondanivalója… egy valódi valaki ágált ott, akinek erkölcsi múltja van, tapasztalata, elvi kisugárzása.

Egy ideális rendező is ilyen súllyal kell hogy rendelkezzen…

Sokszor úgy tűnik, nincs is szükség rendezőre. Hiszen ott az írott szöveg és a színésztársak. Aztán mégis arra jön rá az ember, nagyon jó, ha egy kézben összpontosul a darab, egy jó rendező kezében. Minden produkciónál másképp van.

Hát… Szendrő Jóska bácsi ihletett színházi ember volt. Pezsgett körülötte a levegő, áradt belőle a színházi levegő, inspiráció, bővérű humor, gyors élettempó… És költői lélek volt a maga egyénisége szerint, tudott lelkesíteni és a szó jó értelmében ledorongolni…

…A színésztársak! Sokszor úgy tűnik, az ember többet kapott tőlük, mint effektíve a rendezőtől. Bajorral, Tímárral, Somlayval egy színpadra lépni, egy-egy gesztusukra figyelni, reagálni, munkájukat látni…

Jó volt.

Sokszor egy-egy nagy színész nagyobb hatást tesz kollégáira, mint a rendező.

Vagy munkaerkölcs. Mi az? Mi az egy színházban, a színészi munkában, a manézsban? Zsolt István ügyelő biztosan mindnyájunkra hatott. Ahogy ő a munkáját végzi, ahogy ő a bírói munkát csinálta, már akkor együtt futott a játékosokkal, „követte a játékot”, mikor a legtöbb futballbíró állva nézte a mérkőzéseket, nagy messziről kocogott a tett színhelyére. A színházban is „követi a játékot” – ahogy ő dolgozik, az a művészet és a szakma erkölcsi pontosságú, mindnyájunkra ható magatartása.

Végtelenül szeretem a fiatalokat. Tele vannak szívvel, levegővel, lehetőséggel. Szívesen vagyok velük együtt, az ő hitviláguk engem is átmelegít. Kívánom, hogy kapjanak valamit tőlünk, ha nem is annyit, amennyit mi kaptunk nagy elődeinktől.

A színész élete a társalgóban is zajlik. Jó színészekkel jó együtt lenni, Törőcsikkel, Sinkovitscsal, Kállai Ferivel, a többiekkel. A gondjaikkal, örömeikkel. És én szeretek dolgozni, ha dolgozhatok, teljes szívvel csinálom a tévét, a rádiót, a szinkront, a színházat. És ez a munkám. Színész vagyok: színészkedem. Dolgozni kell, ez a legfontosabb.

Kern András

Majd marha leszek válaszolni.

Nem vagyunk olyan szabadok és felnőttek és érdekfelettiek – ahogy a bevezető írja –, hogy őszintén válaszoljak.

Lorán Lenke

Apáthy Imre és Várkonyi Zoltán.

Ismerték a színészalkatot, kiből mit lehet kihozni. Türelemmel vagy követeléssel. Apáthy a főiskolán tanított, harmincszor elmondatott egy mondatot, hogy már sírva vertem a padlót. Tehette, tudta, mit akar, valaki volt. S mikor elmondtam harmincegyedszer, hogy most már csak jó lesz, azt mondta: „Látja, ez volt a szürke egérszar árnyéka.” Mert nem a technikát, a lelket akarta kicsiholni, a vénát megmozgatni. Ismerte a lélektant, s akiből lehetett, a maximumot kihozni. Várkonyival is nagyszerűen dolgoztam, velejéig értette a szakmát. Nagy élményem volt, s még ma is az, harminc év után, hogy ilyenek keze alatt dolgozhattam. Emberismeretük volt, színházismeretük, indulatot, érzelmet végsőkig felfokozni játékkedvük, s ez sosem volt lényegében sértő, hanem építő. Itt nem volt lazítás, állandó bizonytalan keresgélés, munka volt, jó munka. Nem tudom, a mai színészeknél ez hogy van. Bizonyos esetekben a színészektől a Művészeti Dolgozók Szakszervezete által kiadott szakszervezeti könyvet be kéne cserélni a könnyűipari vagy belkereskedelmi szakszervezeti könyvre.

Pálos Zsuzsa

Nem tudok személy szerint mondani.

Jó emlékeim vannak munkákról, rendezőkről.

Nosztalgiám van a főiskolai évek iránt: bátorsággal kérdőjeleztük meg egymás munkáját – együtt végeztünk a rendezőkkel.

Ilyen volt Iglódi Istvánnal dolgozni, Molière Gömböc úr című darabját rendezte. Nem sajnáltuk az éjszakáinkat, szabad alkotó légkörben dolgoztunk, Iglódi keretjátékot talált ki, ami aktuálissá tette a darabot, igencsak ötletesen fölkészült a rendezésre.

Kerényi Imre Szép Ernő: Azra és a színpadra írt Hasek: Svejk rendezése is jó hangulatú volt. Azt hiszem, Bodrogi igen beválna rendezőnek is, a színészpedagógiája remek, ihletetten tudja felkészíteni a belépést, a mozgást, amit nem tudnak tanítani a főiskolán.

Horváth Jenő Frederick Knoll Várj, amíg sötét lesz című darabjának rendezése ilyen emlékezetes számomra. Krimi: első kamaszkori szerelemben égő lányt alakítottam, Horváth Jenő végletes játékra biztatott. Egy vak nő férjébe voltam szerelmes, a vak nőt kellett kiborítanom, aztán én mentettem meg. Ehhez bizony sikítás és bátorság kellett már-már a naturalitásig. Sikítani, hogy a saját fülembe is belejöjjön. Azt hitték, naturalista, de absztraktul sikítani nem lehet.

Nekünk a szerződés előírja, hogy azt csináljuk, amit a rendező mond. A rendező pedig gyakran csak versenyben akar maradni más rendezőkkel: ha X. rendezte Shakespeare-t, én is megrendezem. Akármilyen nyakatekert vagy erőltetetten szexuális – a színész kérdőjeleket nem tehet fel.

Az együttjátszás örömét várjuk. Ez nagyon ritka. Ehhez valódi apának kell lenni, türelemmel megvárni a színész átlényegülését, sokszor nem veszik észre, hogy tíz órakor a színész nincs mindig színészállapotban. Ez nem fegyelem kérdése. A rossz szó leállíthatja a színészt: nem foglalkozik a szereppel napközben tovább.

Somogyvári Rudolf

Nem néven nevezném, inkább az elképzeléseimet mondanám el.

A jó rendező feltétlenül szükséges a jó produkcióhoz, bárki is az a színész. Ennek a feltétele, hogy a színész elismerje, maga fölé tudja helyezni, el tudja fogadni mint irányítót. Szakmailag és emberileg is, ez nem életkor kérdése, egy harmincéves rendező is lehet ilyen. De a rendezőcentrikus színház csak akkor fogadható el, ha a rendező valóban nagy egyéniség. Ez az ideális, ez az én rendezőm – ez az én színészem azonos hullámhosszon való találkozása. Persze, ez csak elvi, ez lenne az abszolút jó színház.

A színházban a végső szó a rendezőé. Ez akkor jó, ha a rendező igazán jó. Ehhez az kell, hogy ismerje a darabot, annyira fölkészült legyen, annyira ismerje a darabot, mint a nagy karmester a partiturától a premierig és tovább. Ezt a tekintélyt csak igazi tudással lehet elérni. Ennek a tudásnak ki kell terjednie az összműveltségre, a zenéhez való affinitásra, a ritmus- és tempóérzékre (színészeknek is elkelne). Hiába próza – azért ez zene.

A másik alapvető tulajdonság a pedagógiai érzék. Ez külön adottság. Legszebb emlékeim a pályán eltöltött negyven évből ezzel kapcsolatosak. Sajnos, csak egy-egy. A jó pedagógusnak ötszavas instrukciója is döntő, új vágányra tud tenni, sorsforduló lehet az az öt szó. De nagyon fontos, hogy jókor mondott öt szó legyen, mikor a lélek igazán nyitva van. (Apáthyra emlékszem így). És hogy az összes szereplővel ilyen pedagógus legyen, sokszor egy-egy nagy egyéniség túlzottan lekötheti a rendezőt. De a pedagógiához az is hozzátartozik, hogy néha „megdolgoztasson”, csuromvizesen jöjjünk le a próbáról.

Nos, ha nem ilyen a rendező, akkor baj van. Fantomok uralkodnak el a színházon, mint modernség vagy eszköztelenség vagy nagyvonalú rögtönzés. A színész hamar észreveszi a hibát. Ha a rendező improvizál, vagy a jelenet konzekvenciáiról a színésznek kell fölvilágosítania – azt köszönöm szépen. Ugyanúgy nem hisz a rendezőnek a színész, ha erőltetettnek érez egy koncepciót. Csődhöz vezethet, ha ezt érezzük, a rendező a modernség ürügyén meghamisítja az írói alkotást.

Például a múltban ott sem fogadták el a drasztikumot, ahol volt, s valami „fi donc”-stílusban szépelegtek.

Ma – a modernség ürügyén – ott is drasztikusak vagy trágárak, ahol nincs is, csak belemagyarázzák. Ha pedig a rendező nem győzi meg a színészeket a maga igazáról, bekövetkezik a színészek néma lázadása, a rendező mondja a magáét, az előadás gazdátlanná válik, a színész „alájátszik” a rendezőnek, de akkor bomlik az előadás, a stílus, és csak kakofónia lesz belőle.

Ilyen az eszköztelenség fantomja is. A kor szavát meg kell érteni, melyben még egy „jónapot”-nak is hitelesen kell hangzania. Valójában még több eszköz kellene, de pontosan kiválasztva, melyik is kell, melyik a valódi. „Te csak mondd a szöveget, ne játsszál, nem te játszol, a szöveg és a szituáció játszik.” De mitől?

A rendező ugyanis nem szülészorvos, hanem apa… Az előadást születése után is gondozni kell, nevelni, mert enélkül széteshetnek, meghalhatnak az előadások.

Sajnos, úgy látom, rossz harc folyik a színházakban, a fiatalok és az elmaradni nem akarók túlságos bizonyítása közt sokszor elvész az igazi tét: az előadás.

S még valami: smuzolás folyik a színpadon, csak így tudom mondani. Nincsenek színek, sarkok, görbületek – ebből pedig csak szürke folt lesz.

Szabó Gyula

Az ősközösségben közösségi volt a játék, egy-egy jó vadászat után aki legjobban tudott ugrálni – elszórakoztatta őket. Az istenek, királyok korában is szerves része volt az udvarnak a színész, bohócokat tartottak. Mostanra maradt a porond, a színész egyedül is tud színházat csinálni, önállósult; de ezt a játékot irányítani kell, összefogni, rendezni. Mert a színház ma politizál. Ez a legdifferenciáltabb szellemi tevékenység; kiváltságos emberek adottsága. Ezért a rendező több irányú képességgel, teljes elfoglaltsággal, műveltséggel kell, hogy irányítsa a játékot.

A Tanácsköztársaság idején a színészeket a nemzet napszámosainak nevezték, és joggal – kultúrát kellett vinniük a nép közé. Ma ez sokirányú munka, a szakmából adódó belső kényszer folytán minden területen dolgoznia kell, nehogy kiessen a lüktető színházi világból.

Legkedvesebb rendezőm Kazimir Károly. 15 év köt össze vele, siker, bukás, emberi konfliktus, a kegyetlenség határáig menő őszinteség, de úgy érzem, mindig az ügy érdekében. Valami újat akart, mást, fiatal lendülettel, s én elfogadtam ezt a hívást. A szakmai köszönet hangján tudok csak róla beszélni, döntően befolyásolta szakmai és emberi fejlődésemet. Voltam én is mélyponton. Mikor egy hivatalban, ahol adatokat kértek tőlem, azt feleltem, nehéz normálisnak maradni egy Jézus Krisztus, egy Hitler, egy Lenin után… és megmutattam a zárójelentésemet. A bizottság elfogadta az érvelésemet, belőlem pedig kitört odakinn a hisztériás nevetés: ők valós személyekre gondoltak, de én átéltem, játszottam mindegyiket. Kodolányi mondja: „Minél jobban absztrahál egy művész, annál magasabbra jut.” Kazimir színházában megtanultunk absztrahálni. Ilyet éreztünk Finnországban a Kalevalával. Ahogy a sast és Vejnemöjnent emberként megelevenítettük – stadioni siker robbant ki. De mondhatnám az Arisztokratákat, ahol Rozsos Istvánnal a búcsúpillanatban csak tisztelegtünk búcsúként, szólt a hajókürt. Vagy László Bencsik: Történelem alulnézetben, ahol a fontos jelenetnél csak egy szék maradt számtalan naturalitás helyett.

Másik rendezőm a gyermekkori felismeréseket idézi bennem. Apáthy Imre fölszabadított. Feljött a színpadra. Atyai jóbarátként indított el. Mert bízott bennem, s a bizalom a legfontosabb. Ahogy tanyai otthonomban az első élmények, a kapacsendülés, tyúkkaparás, a tűzhely sustorgása után a harangszó kondult a táj fölé. Aztán a taposómalomban eltűnnek ezek az élmények, mesterség kell, tudás. Ahogy ő mondta, nem a ti érzésetek számít, a nézőé.

Most olyan a rendező, mint a szülészorvos, a bába. Ez a része viszont könnyebb. Nevelni nekünk kell. De, ahogy ugyancsak Kazimir mondja: „A baj, hogy akkor is szülni kell, ha valaki nem állapotos.”

Gyötrő pálya a színészet. Mikor Hevesi Pethes Imrét búcsúztatta, Dante képét idézte, aki lobogó homlokkal, hanyag öltözékben járt az utcán, s a firenzeiek elhúzódtak tőle, hogy ez az ember csakugyan járt a pokolban. Azt hiszem, hogy ez az ember csakugyan járt a pokolban. Azt hiszem, hogy színész is csak az lehet, aki járt az önismeret poklában. S ehhez nagyon sokat segíthet a rendező, akiben megbízom. Mint az orvosban. A végső igazság viszont az, hogy a rendező mindent megadhat, gyógyszert, tanácsot – de meggyógyulni csak a beteg tud.

Tolnay Klári

Ha azt hangsúlyozza a bevezető, hogy a rendező fontosabb, mint a színész, azzal nem értek egyet. Ezt csak divatos beállításnak tartom, amikor minden darabnál „produkálni” akarnak valamit, ami gyakran csak kiagyalást takar.

Nincs kedvenc rendezőm, nem is volt soha. Jelenleg nem fordítanak elég gondot a színészre. A színészek nagyon különböző lények. Engem például kutyakorbáccsal kell verni, hogy merjek; ki kell bontani. Van viszont, aki egy rossz szóra begörcsöl. Emlékszem, Jób Dániel Darvas Lilinek sose adott „föntre” instrukciót, sokszor sétálgattak halkan és hosszan beszélgetve a folyosón. A rendezőnek pszichológusnak kell lennie, melyik színészhez mi a kulcs? Gellért Endre módszerén megdöbbentem, mikor a rendezői példányába pillantottam: mindent lekottázott előre, még a helyzeteket is. Komikusnak tartottam. Aztán nem tágított a felfogásától, ezáltal hinni lehetett benne, s az ember váratlanul, egyszer csak ugyanazt csinálta.

Hinni benne – ez azt is jelenti, ha tapasztalom, hogy eddig milyen jót rendezett.

De van véletlen is. A szerb Stupicába beleszerettünk. Meleg lett a szoba. Tíz órakor nem kellett haptákba állni, kávéztunk, viccelődött. Ha valakinél észrevette, hogy nincs jó lelkiállapotban, elterelte róla a figyelmet, például a kellékekkel foglalkozott. A tolmácsot elküldte, annyira értette a nyelvünket. Laza állapotba tudott hozni bennünket.

Pártos Géza volt ilyen, az ő színes lelke mindenkibe erőt varázsolt. Nem hitt abban, hogy van tehetségtelen ember: ha a játék bátorságát nem tudja átadni, akkor a rendező a hibás.

Az igazi rendezőben érzem: enged kibontakozni, rám koncentrál, fölbátorít az igazi játékra.