A totem

– Ibolya! Ibolya! – szállt a hang a kerten át, az asszony az alacsony konyhaajtóban állt, tenyerét kerek-fényes homloka elé tartotta, hogy elhárítsa szeme elől a napot. – Ibolya! kiáltotta megint, aztán fülelt a rezzenetlen csendbe. A hang szállt a fényes levegőben, átrepült a csuhéjból font alacsony kerítés fölött, mely elválasztotta a lejtős udvart a konyhakerttől. A nyári melegben vastag növények búslakodtak a parazsas földben, sápadt tökök, göcsörtös uborkák hevertek a talajon, mint valami állatok, a túlérett paradicsom égett szárakon lógott alá.

A lány nem került elő. A fészer zugában körtét rágcsált, annyira magába mélyedt, sokáig nem is hallotta a hangot. Poros kis lábujjait nézegette, nevetgélt, ahogy azokat mozgatta, mintha belső zenére zongorázna velük.

– Ibolya! – csapott be hozzá a hang, hirtelen elejtette a körtét, kivágódott a fészer ajtaján, és az uborkák és tökök felett repült a kerten át, varkocsai a hátán ugráltak.

– Hol bujkálsz, kislányom? El kell szaladnod a boltba pirospaprikáért. És igazítsd meg ezeket a varkocsokat a fejeden, porold le a szoknyádat! Így nem lesz belőled színésznő!

De az lett belőle. Félszegen, de büszkén állt a felvételi bizottság előtt, csöndesen, elszántan mondta a versét, és fölvették a főiskolára. Ott is meghúzódott, csöndesen tanulgatta szerepeit, csöndesen elmondta a szerepeit, tanárai szerették, „semmi különös”, gondolták, de a fényes varkocsok mindenkit megbabonáztak, ahogy ugráltak a hátán.

Hamar filmszerepeket kapott, mert úgy tudott ülni. Úgy tudott ülni, csöndesen, mint gyerekkorában a fészerben. Így ült most a filmeken, így ült repeső varkocsokkal az udvar kis padjára, a konyhai cselédszékre vagy egy nádszékbe.

Pótolhatatlan lett. Senki se tudott úgy ülni, ahogy ő. Kapkodták a filmgyárban – ezt a szerepet is ő játssza.

– Nem kell csinálnod semmit, csak ülj.

És Ibolya ült, egyszerűen, magába mélyedve.

Tele lett arcával a film, a mozik előcsarnoka, szomorú-tisztán nézett az emberek szemébe. Az emberek szerették nézni a szemét, a század hajszája közepette, autóvásárlás, anyagi ügyeskedések, családi öldöklések közepette jó volt az ülő lány tiszta szemébe nézni.

A színházban, ahol szerződése volt, játszatták, játszatták, de nem tudott olyan sikereket elérni, mint a filmen, ahol csak ülni kellett.

– Halk a hangod, Ibolya – mondta neki a rendező. – Nem jön át a rivaldán.

– Mit csináljak?

– Emeld meg a hangodat, Ibolya. A rivaldán át kell jönnie a hangodnak.

Ibolya megemelte a hangját. Állt a színpadon, megemelte a hangját.

– Annyira fölemeled a hangod, Ibolya, hogy hamis.

– Ti mondtátok, hogy emeljem meg a hangom.

– Mi mondtuk, nem mi mondtuk, így hamis a hangod. Most átjön a rivaldán, de hamis.

Ibolya nem tudta, mit csináljon. Ha csöndesen beszél, nem megy át a rivaldán, ha hangosan, hamis lesz. Keserű lett. A filmen milyen egyszerű volt, ülni, és kész. Varkocsait szorongatta keserűségében. Utálta magát, utálta a színészeket, a játékot, mely elveszi a természetesség élét.

Így játszott, keserűen. Nem törődött a hangjával, mondta a magáét. Lesz, ami lesz, ő nem fog kivetkőzni magából, csak azért, mert néhány művészkedő rendező azt akarja.

– Nagyszerű! Ibolya, nagyszerű! Így csináld mindig! Mert ez az igazi! Megtaláltad a hangod! Ez a keserűség… a huszadik század hangja. Maradj ilyen keserű.

Ibolya keserű maradt, mondhatni fanyar. Fanyar lett a hangja, a szájállása, a ruháját fanyarul hordta, karjait fanyarul maga elé ejtette.

– Még a varkocsaid kéne levágatni, ne haragudj. Nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de ilyen varkocsokkal nem játszhatsz el mai darabokat, O’Neillt, Albeet, Tennesse Williamset.

– Vágjam le?

– Vágd le! Ha rám hallgatsz, levágatod őket.

Ibolya levágatta a varkocsait – nagy színésznő lett varkocsok nélkül. Haja simán, egyszerűen hullott alá keserű arca mentén – nagyon nagy színésznő lett. Keserű is, sima hajú is, a közönség és a szakma is odavolt tőle.

A filmeken most is csak ült, elnézett fáradtan a fiatalos messzeségbe, szájával fintorított egyet. Mint egy agyilag sterilizált báb, érzékeltette a század emberi, női tragédiáit.

– Mi lett belőlem? – kérdezte a rendezőtől.

– Nagy magyar színésznő vagy. Az vagy.

– Az vagyok? – kérdezte révülten, mintha lelki kábítószeren élne.

– Az – felelte a rendező. – Nem kell játszanod. Létezned kell, úgy, ahogy csak te tudsz létezni.

Újságírók vették körül, kollégák, rajongók, barátok. Ő egyszerűen, főlehajtva állt az öltözőben, a virágok elborították. Egyszerűen, főlehajtva állt a színpadon, a közönség tombolt. Már mozdulni se mert.

– Nem kellene játszanom? – kérdezte csöndesen, bizonytalanul a rendezőjét.

– Isten őrizz! Hova gondolsz? Mi lenne, ha játszanál? Eltörnéd azt a belső csöndet, ami olyan egyedülálló benned.

És Ibolya állt a színpadon a maga belső csöndjével. Néha még szeretett volna küzdeni, verekedni, sírni, toporzékolni, de nem lehetett. Az újságírók dicséretek páncéljával vették körül. „Ő a hangtalanul jelenvaló. A belső csönd árad belőle. Szavakkal már nem lehet kifejezni azt a belső némaságot, ami lelke mélyéről árad…” Agyondicsérték, és ő ott roskadozott a ráömlő rajongástól. Nem ő játszott, ráfüggő szemek játszatták. Titokzatos kívánalmak játszatták, mintha ezer és ezer láthatatlan pókfonálon rezegne. Kis fekete pókként gubbasztott a pókháló közepén, alig mozdult, csak a kívánságok szögezték oda a gubanc közepére.

– Így meg fogok halni – mondta a rendezőnek. – Nem én játszom, velem játszanak.

– Nem fogsz meghalni. Miért halnál meg? A közönség szeretete éltet. Nem olvastad, mit írt legutóbb is rólad a Film Színház Komika? Hogy csak állsz, és abba belehal az ember.

– Na, ugye mondom.

– Nem te, te kis majom – veregette meg az arcát a rendező. – A néző. Mi, mi halunk bele, olyan valódi vagy!

„Kis majom – gondolta Ibolya, ahogy fáradtan hazatért a színházból. – Van benne valami igazság. Az ember vagy a közönség, vagy a saját majma lesz. Kis majom vagyok.” Leült a díványra, mozdulni se tudott. A falakon mindenütt az ő sikeres fanyar arca világított. A fényképek visszanéztek rá, mind a szemébe néztek. Már az utcákon is főlehajtva járt, ne lássa mindenütt, kirakatokban, címlapokon, áruházakban a saját arcát. „Majomarc” – gondolta a díványon megint. Szeretett volna fölállni, és körömmel leszaggatni a fényképeket a falról, hogy ne lássa őket. Az arcába mart, mintha le tudná szakítani asszonybőrének álarcát, de ijedten tapasztalta, olyan kemény réteg rakódott rá a keserű páncélból, hogy fölsértette a kezét. Eszébe jutott a fészer, hol gyerekkorában üldögélt, és körtét rágcsált a belső arany napfényben. Talán ott alakult ki már valami belső csönd? Emlékezett poros lábujjaira, ahogy mozgatta őket, emlékezett anyja hívó szavára s ugráló varkocsaira a kert villogó levegőjében. Kitörni – az volt benne. Kitörni a csönd álarca alól, játszani, lebegni még, kitörni a dicséretek ólmos falai közül, miket undok kívánságaikból újságírók, bábmozgató szakemberek raktak köré. Elvánszorgott a rádióig, bekapcsolta.

„Színházi életünk legnagyobb alakja, Magyar Ibolya játszotta Júliát, fönségesen. Ez az asszony, aki már nem tizenhat éves, a vágy mozdulatlanságát tudta érzékeltetni azzal a belső csönddel, amit lelke mélyéről áraszt. A Színházművészeti Szövetség kitüntetését…”

Lecsavarta a rádiót. Önkéntelenül a hajához nyúlt, mintha varkocsai még ott lebegnének a füle mellett. Ernyedten vette föl a telefont az ötödik csöngetésre.

– Halló, Ibolya? Gratulálok! Megint a legjobb színésznő díját kaptad a Színházművészetitől… Most mondta be a rádió… Arra gondoltunk, hogy ebből az alkalomból díszelőadást rendeznénk, holnap este. Volna egy ötletem…

– Neked mindig van egy ötleted – mondta fáradt hangon Ibolya. Végigsimított az arcán. „Add vissza az arcomat” – gondolta.

– Jó lenne, ha a régi éneddel lépnél most színpadra. Mit szólnál hozzá? Fiatalosan, vidáman, ahogy a színházba léptél, visszavarázsolnánk 25 évet. Felkötnél két varkocsot… elmondanád azt a Petőfi-verset, amelyikkel fölvételiztél! Óriási lenne…

Ibolya megszédült. Valami rejtett forróság öntötte el. Egész éjjel hason feküdt, nem aludt, lüktető halántékkal ismételgette a régi verssorokat.

Aztán a kis falusi ruhában ott állt dermedten a színpadon. A két fényes lószőr varkocs ott lebegett a füle mellett. A színház zsúfolásig megtelt. Lehelet-visszafogva figyelt a nézőtér. Ő ott állt, kicicomázott gyereklányként és felnőtt bálványként a rajongások kereszttüzében, ezer és ezer sor nyomdafestékes dicséret merev pókhálójában.

– „Én vagyok a legnagyobb színésznő… A keserűség modern ábrázolója… Négyszeresen kitüntetett… Kis majom vagyok” száguldoztak a gondolatai, ahogy elkezdte a verset mondani. A sötét nézőtérről ezer és ezer szempár szegeződött rá. A harmadik sor után leállt az agya, nem jutott eszébe semmi. Csak a kertet látta maga előtt, a napfényes uborkákat. Lekapta a fejéről a varkocsos parókát.

– Nem tudom tovább – mondta.

A közönség tomboló lelkesedésben tört ki, hosszú percekig ünnepelte. Ő csak dermedten állt ott, a közönség karmaiban.

„Már megbukni se tudok. Ennél nincs borzalmasabb” – gondolta. És kivánszorgott a színpadról.