Magántanár – Tábori Nóra

A színész mindenkitől tanul… tanítja a tanár, a futár, a betyár, a sugár… a színészt a csillagok is tanítják, az ún. kozmikusak, meg az ún. társadalmiak, a színész (mint a jó pap) holtáig tanul. A színészt valóban tanítja a kalauz, a házmester, az orvos, az ember meg a lakatos. Ez a „marha” mindig tanul. Mindenki ki tudja oktatni. Van tanulnivalója.

A színész az akadémián mesterséget tanul. Hogy ide állj, meg oda állj, „ideál meg odaál”. És a növendék ezt végrehajtja.

Aztán bekerül a játékba, és játszik. Csinálja. Ott van, próbál, izzad és lelkesedik… s döbbenten néz magára húsz év után: miért nem lettem én színész? Vagy még megdöbbentebben: miért lettem én színész? Forog a forgandó – szerencse, helyzet, belső dramaturgia – illeg-billeg a színpadon, helytáll, szöveget mond, lemond, kimond…

Nagyon nehéz ilyen ihletett szakmát megszervezni. Hiszen mindent át lehet adni – csak a tehetséget meg az ihletettséget nem. Noha külnyugaton s egyebütt is vannak versírói, költői és drámaírói iskolák, legtöbbször a költők, drámaírók sem a tisztességes szonettiskolákból vagy drámaiskolákból kerülnek ki, hanem börtönökből, közegyetemekről, utcaszélről és társadalmi negatív magányból…hogy enyhén fejezzem ki magam: iskolázatlanul.

A mi színészeink sem mindig a főiskolán tanulják meg a művészetüket vagy a mesterségüket. Már aki bekerül. Kik kerülnek be? Nem tudom. Nem csináltam statisztikát (csinálhatnék), de az évi 700–800 jelentkezőből 15–16 gyerek. Szavalnak, ágálnak, átesnek vizsgákon, rokonaik vannak, rokonaiknak kitüntetéseik, telefonuk van (nekem például 15 éve kérelmezve sincs – kábel-ábel hiányból kifolyólag), nagybátyjuk van, igaziak, ütődöttek, bekerülnek. Manapság ez a színészet kezdete, jóformán egyedülállóan. Ma már főiskola nélkül alig verekszi be magát a színpadra valaki. Szegény Latinovits, szegény Darvas, szegény Mensáros… és társaik beverekedték. Ma? Hol áll be vidéki statisztának egy-egy mindenre elszánt tehetség, hogy tíz év után a takarítónői vagy faltologató státusból jó porondra kerüljön? Talán egy-két Pogány Jutka. A többség riszálhatja a riszálhatatlant, nyomhatja a zseblámpát egy-egy sötétebb előadáson, vagy hordhatja az alabárdot, nemigen lesz belőle se osztályvezető, se színész. Diploma kell. Főiskola kell, ott tanulják a műv. meg pol. meg pszich. ismereteket. Ott se mindenki. Nem ott.

Nos, a mi színészeink sem mindig a főiskolán tanulják meg a mesterségüket. Nem a hangtechnikán vagy énektechnikán, nem az előre játszásokon vagy hátrajátszásokon tanulják meg a tanulnivalójukat. Van, aki ott tanulja meg. Begyakorol, fölszabadul, technikázik – van ilyen. A legtávolabb álló tőlem, hogy a színiakadémia esélyeit elvitassam. Jól tanulnak. Legtöbbször jó tanároktól, jó artikulációban, jó metódussal.

A nagy művészethez, a nagy színészethez legtöbbször ez kevés. Isten őrizz, nem azt mondom, hogy ne járjanak főiskolára, ne tanulják meg a lelkiismeretes hangtechnikát. (Bár megtanulnák.) Járjanak csak, tanuljanak csak. Akármilyen nehéz megszervezni a tehetség funkcionálását – végeredményben a főiskola erre van hivatva –, hogy színészet legyen a színészkedésből.

Ha jelentős személyiségek oktatgatnak – hevenyészett óráikon is beszivárog a tizennyolc éves lelkekbe – a színészmundér becsülete, játékmodora.

Aztán odaállnak a színpadra.

Ügyetlenül, rámenősen, otrombán vagy hetykén színészkednek.

Kijárták az iskolát, elfeküdtek a játékszínpadon – a gimnáziumi handabandán túl –, tudnak handabandázni.

Handabandázni, alakítani, hangot ejteni, helyzetgyakorlatozni – sokszor – kevés. Így nem lesz belőlük színész.

Poeta nascitur. A színész is születik. Génjeiben, fizikumában, szépségében, intellektualitásában… születik.

De sokszor születni is kevés. Jó tanítók is kellenek, hogy megszülessen az ember.

Hol vannak ezek a jó tanítók? A súgók, a belső menedzserek, a katalizáló szellemek?

Van egy régi fogalom, állás, állapot, szakma, mit hajdanta úgy neveztek: egyetemi magántanár. A színészetnek is vannak ilyen egyetemi magántanárai. S érdekes, ez már társközelben van: nem a bejegyzett tanárok, hanem önmaguktól lelkesített, anyakönyvezetlen tanítói a szakmának. Tanóráikat ki tartja számon, ihletüket ki méri statisztikamérlegen?

Hiszen nemcsak azok tanítanak színészetet, akik bejegyzett színésztechnikusok, hanem önmaguk színésziskoláját szerepálmaikban kimutató vagy otthonukba bezárkozó egyéniségek. A színész – túl a főiskolai tanáron, a rendezőn, a vágánydirektoron – ezektől is tanul, nem is keveset. Ezektől az egyetemi magántanároktól, akiknek gyakorta nincs hitelesített professzori címük.

Például. Senkinek sem jutna eszébe, hogy Tábori Nóra színésztagozatot vezessen. Miért is? Most nevezzük ki főiskolai tanárnak? Kapjon állami státust? Tartson félórákat a színészmesterségből? Szteppelésből, táncból, figurából és jellemből, bohócságból vagy arcra fagyott tragédiából? Talán érkezése sem lenne rá. Tábori Nóra színész. Játszik, alakít, szerepet tanul, idomul, alakul, meghasonlik: ezt tanítsa? A megtaníthatatlant? Ő magánember. Maga is küszködik a szerepeivel, zseniális vagy közepes: dolgozik. Szinkronizál, tévézik, arcot vág, vagy nem vág arcot. S mégis – egy kis akadémiát tart fönn; a maga akadémiáját – egyetemi magántanár a színészet egyszemélyes, kétszemélyes, ötszemélyes szobájában vagy étkezőjében. Mert nem tudja megállni, hogy „oda ne szóljon”. Egy kezdőnek, egy kollégának. Sokszor ezt – például az ő esetében – nyilván beleszólásnak, okvetetlenkedésnek, pontoskodásnak-fontoskodásnak tartják. Joggal? Joggal. Nélküle sokkal jobban menne a próba, a helyzetgyakorlat. Menne a mechanéria, a főiskolán elkezdett haddelhadd-lánc. Csak meg kell állni, csak összedörzsöli a mutatóujját a hüvelykujjával: „gyerekek, itt valami nem stimmel!” felkiáltással; mit akadékoskodik? Egyszerűbb lenne – nélküle. Nemcsak magának – másoknak is. Mi ez az ujjdörzsölés? Ez csak nem filozófia? Ezt csak nem nevezzük tanításnak? Ugyan! A színfalak mögött akar most házi főiskolát játszani? És miért? Külön fizetést kap? Prémiumot? Hagyja a csudába!

De nem hagyja. Nem tudja hagyni. Játszani akar, „helyzetben” lenni, s drukkol a társaiért, huszonkét évesekért és hetvenkét évesekért. Tehet róla?

Szereti a játékot.

Nos, ez egyszerűen elintézhető. „Majd kijavítom, Nóra” – mondja egy fanyar arcú színésznő, némi beletörődéssel. „Igazad van, jó, ha az ember pontosan tudja a szöveget. Nyelvtanilag, színészileg. Hangtanilag. Majd megtanulom.” Lehet, hogy azt is mondják: „Maradj már nyugton. Próbálunk, édesem.”

De Tábori Nóra nem édese ezeknek. Társa. Barátja, izgágája, humoristája, berzenkedője. Nincs államilag hitelesített oktatói diplomája, nincs bejegyezve tanárnak, őt csak a játék érdekli, amit nem lehet magányosan „végrehajtani”.

S miután szerencséjére (és nem hitelesítettségére) még szeretik is – olykor, sokszor odafigyelnek rá, s néha azt mondják: „Tényleg. Igazad van.”

No, persze, ez a játéktechnika. Nem mintha ehhez nem volna energiája. Otthon is hajlandó végszavazni tehetséges kezdőknek, gyúrni, átitatni őket – sokszor olyanokat is, kik egy-két évi magabiztosság és fölkapott hír után hajlamosak elfelejteni, hogy mennyit tanultak tőle. (Igazság szerint, azt hiszem, ilyen kevés van.) De nekiáll otthonában „gyakorolni” olyasmit is, amire a próbán nincs idő, nincs figyelem, kedv, föloldódást. Hiszen még az imádkozást is gyakorolni kell.

De ez csak a dolog formai része. A színész nem játszógép, helyzetgyakorlatozó, sőt még nem is mozdulatművész. Sokszor a színjátszás erre szorítja. Legyen, helytálljon egy játékkoncepcióban, előadás-trouvaille-ban, produkció-mechanizmusban. Hiszen manapság a színész alá van rendelve gyakorta egy-egy karmesteri elképzelésnek. Végrehajt. Megmondják, hadarja a szöveget – hadarja. Faarccal mondja a szövegét – a koncepció szikársága szerint – faarccal. Ne éljen át – nem él át –, talán épp ez a technika. Ugorjon – ugrik. Ordítson – ordít. Jellemezzen jellemtelenül – jellemtelenkedik. („Csak mondd a szöveget…”, „Hideg légy…”, „Mintha nem is értenéd…”, „Csak üvölts, vakon…”, „Ne figyelj, most az a jó…”) Ne tessék azt hinni, hogy eltúlzom. A színésznek mindenkitől van tanulnivalója. Ezeket a módozatokat is el kell sajátítani – sokszor saját tulajdonságai hátrányára, a produkció előnyére. A színész ebben a helyzetben (s mily sokszor!) alávetett. S még jó, ha igazán jó és tehetséges korbácsos kezében, akinek koncepció van a fejében. De van, amikor csak a korbács marad.

Ehhez a technikai végrehajtáshoz is jó iskolába jár, aki Tábori Nóra magániskolájában megfordul. Mert Tábori Nóra tudja, hogy ezeket a technikai kényszerűségeket jól kell végrehajtani, hogy görögjön az előadás. S erre tanítja kisded tanítványait.

Persze – ennél sokkal többre tanít. Minden mesterség az emberségben leli alapjait. S ezt aztán a legnehezebb megtanítani – főiskolán, magánegyetemen. Ennek ugyanis nincsenek szervezeti szabályai, hangtechnikai paragrafusai, idomítói törvényei. Ezt nehéz – szinte lehetetlen – megfogalmazni. Az emberség – mely minden igaz művészt, akár kicsi, akár nagy, hitelessé tesz – titokzatos úton „tanulódik”. Ehhez kevés a tízparancsolat vagy a párttörténeti szeminárium. Ezt az ember csak a saját bőrén tanulja meg, a saját combján, szívén. Erre nincs kádencia: „válj el!”, „maradj hű”, „segítsd felebarátodat”, „csak az igaz szónak higgy”, „ne végy be altatót”, „anyád sírját gondozd”, „ne rondíts a fészkedbe”, „ismerd a határokat”, „tarts kutyát”, „jógázz”, „ne dugd ki a nyelvedet beszéd közben”, „a lágy tojást egy Miatyánk és egy Üdvözlégy idejéig kell főzni”, „WC után moss kezet”, „látogasd az elmebetegeket”, „fizesd a jövedelmi adót”, „csak akkor légy meztelen, ha meztelent alakítasz”, „ne üvölts a gyártásvezetővel”, „gyámolítatlan gyermekedet ne add óvodába”, „uborkatejet tégy az arcodra”, „ne hallgasd a Szabad-Európát”, „a boríték aljától két centire írd az irányítószámot”, „ne feküdj le barátod barátnőjével”, „szeresd a camembert sajtot”, „a lepedőd legyen sima”, „A whisky jobb, mint a málnaszörp”, „üsd a tehetségtelent”, „csináltass alvázvédelmet”, „utólag adj borravalót elhalt hozzátartozód orvosának”, „a cinkéknek tűzz ki szalámit, de vedd le róla a nemzetiszín szalagot”, „ne olvass Nietzschét”, „rendszeresen fizesd a pártbélyeget”, „a portásnak vigyél szegfűt karácsonykor”, „ne szerződj vidékre”, „kerüld az okkultista köröket”, „tudd a szöveget”, „díjad átvételekor ne végy csíkos harisnyát”, „használj Fa szappant”, „a csillagokat japán távcsövön nézd, úgy nagyobbak”, „ne nyald föl fordítva a bélyeget”, „tanulj matematikát”, „szeresd a görögdinnyét”, „ne járj műanyag kombinéban”, „légy fegyelmezett…”

Ezek sem mindig segítenek.

De ezt a titokzatosabb tanítást sem rossz Tábori Nórától meghallani. Ha nem is szó szerint.

Mert a játéktechnikán innen és túl – az emberi erkölcs a legfontosabb. A munka erkölcse, a színészet erkölcse.

Hogy ezt gyakorta csak magántanárok tanítják? Attól még egyetemiek. Nem szégyen.

Nos, Tábori csak példa. Tudok néhányat.