Az ember mindig elhatározza, hogy nem nyilatkozik többé. Nem tesz önvallomást, nem magyarázkodik, nem fűz hozzá semmit az írásaihoz, „csak ír”. Már mindent lenyilatkozott, fölnyilatkozott, kinyilatkoztatott, már csak újabb félreértések halmazát tudja közölni. Aztán erőt vesz rajta a hiúság, hogy a világ elé álljon, meg az az egyszerű tény, hogy szeretné megértetni magát. Akkor aztán újabb „eredeti” butaságokkal traktálja a közönségét: így és így írok darabot, verset, regényt… pedig valójában ezt nem tudja megmagyarázni, legfeljebb újabb kedves ostobaságokat gyárt. Az az igazság, hogy színdarabjaim is úgy keletkeztek, mint a verseim. Egy összegben. Mint egy festmény, ezer és ezer színből, szálból, gondolatból, foszlányból, hangulatból, de egyetlen ütéssel. Egyetlen képben – nem csupán vizuális képben, bár az is erősen meghatározó –, hanem belső képben, melynek magva az, hogy valamitől megszabaduljon az ember, valami fölszabaduljon az emberben. Ez az egyetlen ütés legtöbbször a fájdalom. A fájdalom, amely egy sorsban, egy emberi karakterben, egy „helyzetben” az embert legbensejében megérinti, és sokszor éveken át az zenél benne. A valóságból ehhez gyakran egyetlen kép, egyetlen arc kell, hogy ez a belső kép, belső zene évekig rendezze a maga belső színdarabját bennünk, hogy aztán egyszerre meg tudjuk ragadni minden részletben. Nincsenek témáim. Nehéz helyzetben lennék, ha ki kellene agyalni történeteimet, hogy valamilyen értelmes parabolával álljak a közönség elé. Nem is tudom, hogyan gyártanék például történelmies színművet, mikor történeti alakokról, lett légyenek azok nemzetünk hősi figurái, nincsenek belső képzeteim. Gondolatokat kellene ütköztetnem, kimódolt szituációkat teremtenem, hogy színpadi hatást érjek el. Idegenkedem az ilyen „iskoladrámáktól”. A zsigerekig ható érzelmek és helyzetek izgatnak. Így aztán a szabályos dramaturgiával jórészt mit sem tudok kezdeni. Szeretnék kitalálni valamiféle „zsigeri” dramaturgiát. Nehéz. Mert „nyerseségében” szeretném érzékeltetni az embert, ahogy megszületik, ahogy szenved, ahogy szeret, meghal. De ki képes erre? Ki képes ezt a mindennapos szerelmet és fölemelő szenvedést egy összegben érzékeltetni? Egy festmény egyszerre hat – szimultán. Minden irodalmi műfaj egymás után következő sorokból, részekből áll, s mint ilyen szukcesszív műfaj. El lehet-e érni, hogy a színdarab végén egyetlen súlyos ütés, remény és fájdalom maradjon vissza – katarzisként? Ezt szeretném. Ha már a „zsigeri” műfajnál tartunk, azt is elmondanám, hogy legbelső összekeveredettségükben szeretném érzékeltetni az embereimet a színpadon. Ahogy a valóságban is van – nem csupán külön gondolatokat meg külön érzelmeket, az ilyen darabmegoldásokat sterilnek tartom. Ezért is akarom, hogy alakjaim viselkedésükkel, gesztusaikkal éljenek elsősorban – melyekben intellektus és humor, fájdalom és hősiesség egyszerre jelenik meg. Csak szeretetből tudok írni. Ahogy az embereimmel is vagyok. De ez a szeretet nem áll távol attól, hogy a legélesebben kifigurázzam őket, hogy kedves premier plánban jelenjenek meg hősies esetlenségükben, ahogy az életben helytállnak vagy bukdácsolnak. Ezek a darabok így nem is a mennyországban játszódnak. Az édes-kedves valóságban. De nem is a pokolban. Mondhatnám, a pokol tornácán, ahol a lelkek kegyelemre, életre, reményre várakoznak. Ez a pokol tornáca kedélyes hely – de csak akasztófahumorral bírja ki az ember, amíg egy társ vagy a társadalom egy igazi fénysugara meg nem érkezik, hogy kiváltsa nevetséges fájdalmából. Én mindig azzal áltatom magam, hogy darabjaim hitet, továbbélést sugároznak a legmélyebb kutak mélyéről is. Az Este meghalsz zaklatott életű festője a harmadik felvonásban csak vonatra száll, hogy „hátha” megérkezik valahová. (Irtózom a jó receptektől, megvallom, magam sem találkoztam velük az életben. Ezért van a „hátha”.) Az Öreg című darabban a zsarnokoskodó apa nélkül végül is lehetetlen élni. A Nagyvizit haldokló Badarija élete árán is megmenti öngyilkos társát. A remény darabjai ezek – legalábbis számomra. Az Őszinte részvétem című darabom, melynek bemutatására ebben az évadban készül a Vígszínház, szintén „kedves pokol tornácára” vezet bennünket. Temetésre készülünk, meghalt a család feje, a tudós, aki a félelem elleni szer kikísérletezésével foglalkozott. A család egy csodálatos embert vesztett el – s most a család itt maradt a maga kisszerűségével, anyagiasságával, szerelmi bonyodalmaival együtt. A temetéssel együtt mindenkit megérint a félelem – ki-ki a maga sorsa szerint fél, de fél… Összekuporodnak egy fedél alatt, miközben a félelem elleni képletet hajszolják, a maguk sorsát didergetik és verejtékezik ki. De ebben a didergésben egymásba is kapaszkodnak, hogy élni tudjanak. Acsarkodásban, vádaskodásban, kapzsiságban, szeretetlenségben – de kapaszkodnak. Zsigereikben, belül kapaszkodnak és szeretnek. Jól, rosszul? Mindenesetre nevetségesen. Mert – ahogy József Attila írja: „Ember vagyok, így vagyok nevetséges.” Azért írok darabot, mert hiszek a gyógyulásban. Csak mélyből jön a gyógyulás, nem a felületről. A zsigerekből jön, melyeket megráz a nevetés, mint a gyász idétlenségében, melyeket megráz a zokogás, mint a temetésen. Ezt a fából vaskarika stílust (ha van ilyen stílus) igen jól érti a Vígszínház testülete, szereplőgárdája. Sokat köszönhetek nekik, mert az énáltalam premier plánba, sötét humorba felvett alakokat elképzelésem szerinti élettel élik meg a színpadon. Azt hiszem, az Őszinte részvétem játékostársai is tudják, hogy olyan játékban játszanak, melynek részvétele halálos, de őszinte. És hiszik azt a hitet, amit én, amiért élni, írni, játszani érdemes. Hadd idézzem mottóul egy régebbi versemet:
|