Az ember mindig elhatározza, hogy nem nyilatkozik többé. Nem tesz önvallomást, nem magyarázkodik, nem fűz hozzá semmit az írásaihoz, „csak ír”. Már mindent lenyilatkozott, fölnyilatkozott, kinyilatkoztatott, már csak újabb félreértések halmazát tudja közölni. Aztán erőt vesz rajta a hiúság, hogy a világ elé álljon, meg az az egyszerű tény, hogy szeretné megértetni magát. Akkor aztán újabb „eredeti” butaságokkal traktálja a közönségét: így és így írok darabot, verset, regényt… pedig valójában ezt nem tudja megmagyarázni, legfeljebb újabb kedves ostobaságokat gyárt.
Az az igazság, hogy színdarabjaim is úgy keletkeztek, mint a verseim. Egy összegben. Mint egy festmény, ezer és ezer színből, szálból, gondolatból, foszlányból, hangulatból, de egyetlen ütéssel. Egyetlen képben – nem csupán vizuális képben, bár az is erősen meghatározó –, hanem belső képben, melynek magva az, hogy valamitől megszabaduljon az ember, valami fölszabaduljon az emberben. Ez az egyetlen ütés legtöbbször a fájdalom. A fájdalom, amely egy sorsban, egy emberi karakterben, egy „helyzetben” az embert legbensejében megérinti, és sokszor éveken át az zenél benne. A valóságból ehhez gyakran egyetlen kép, egyetlen arc kell, hogy ez a belső kép, belső zene évekig rendezze a maga belső színdarabját bennünk, hogy aztán egyszerre meg tudjuk ragadni minden részletben. Nincsenek témáim. Nehéz helyzetben lennék, ha ki kellene agyalni történeteimet, hogy valamilyen értelmes parabolával álljak a közönség elé. Nem is tudom, hogyan gyártanék például történelmies színművet, mikor történeti alakokról, lett légyenek azok nemzetünk hősi figurái, nincsenek belső képzeteim. Gondolatokat kellene ütköztetnem, kimódolt szituációkat teremtenem, hogy színpadi hatást érjek el. Idegenkedem az ilyen „iskoladrámáktól”.
A zsigerekig ható érzelmek és helyzetek izgatnak. Így aztán a szabályos dramaturgiával jórészt mit sem tudok kezdeni. Szeretnék kitalálni valamiféle „zsigeri” dramaturgiát. Nehéz. Mert „nyerseségében” szeretném érzékeltetni az embert, ahogy megszületik, ahogy szenved, ahogy szeret, meghal. De ki képes erre? Ki képes ezt a mindennapos szerelmet és fölemelő szenvedést egy összegben érzékeltetni? Egy festmény egyszerre hat – szimultán. Minden irodalmi műfaj egymás után következő sorokból, részekből áll, s mint ilyen szukcesszív műfaj. El lehet-e érni, hogy a színdarab végén egyetlen súlyos ütés, remény és fájdalom maradjon vissza – katarzisként? Ezt szeretném.
Ha már a „zsigeri” műfajnál tartunk, azt is elmondanám, hogy legbelső összekeveredettségükben szeretném érzékeltetni az embereimet a színpadon. Ahogy a valóságban is van – nem csupán külön gondolatokat meg külön érzelmeket, az ilyen darabmegoldásokat sterilnek tartom. Ezért is akarom, hogy alakjaim viselkedésükkel, gesztusaikkal éljenek elsősorban – melyekben intellektus és humor, fájdalom és hősiesség egyszerre jelenik meg. Csak szeretetből tudok írni. Ahogy az embereimmel is vagyok. De ez a szeretet nem áll távol attól, hogy a legélesebben kifigurázzam őket, hogy kedves premier plánban jelenjenek meg hősies esetlenségükben, ahogy az életben helytállnak vagy bukdácsolnak. Ezek a darabok így nem is a mennyországban játszódnak. Az édes-kedves valóságban. De nem is a pokolban. Mondhatnám, a pokol tornácán, ahol a lelkek kegyelemre, életre, reményre várakoznak. Ez a pokol tornáca kedélyes hely – de csak akasztófahumorral bírja ki az ember, amíg egy társ vagy a társadalom egy igazi fénysugara meg nem érkezik, hogy kiváltsa nevetséges fájdalmából.
Én mindig azzal áltatom magam, hogy darabjaim hitet, továbbélést sugároznak a legmélyebb kutak mélyéről is. Az Este meghalsz zaklatott életű festője a harmadik felvonásban csak vonatra száll, hogy „hátha” megérkezik valahová. (Irtózom a jó receptektől, megvallom, magam sem találkoztam velük az életben. Ezért van a „hátha”.) Az Öreg című darabban a zsarnokoskodó apa nélkül végül is lehetetlen élni. A Nagyvizit haldokló Badarija élete árán is megmenti öngyilkos társát. A remény darabjai ezek – legalábbis számomra.
Az Őszinte részvétem című darabom, melynek bemutatására ebben az évadban készül a Vígszínház, szintén „kedves pokol tornácára” vezet bennünket. Temetésre készülünk, meghalt a család feje, a tudós, aki a félelem elleni szer kikísérletezésével foglalkozott. A család egy csodálatos embert vesztett el – s most a család itt maradt a maga kisszerűségével, anyagiasságával, szerelmi bonyodalmaival együtt. A temetéssel együtt mindenkit megérint a félelem – ki-ki a maga sorsa szerint fél, de fél… Összekuporodnak egy fedél alatt, miközben a félelem elleni képletet hajszolják, a maguk sorsát didergetik és verejtékezik ki. De ebben a didergésben egymásba is kapaszkodnak, hogy élni tudjanak. Acsarkodásban, vádaskodásban, kapzsiságban, szeretetlenségben – de kapaszkodnak. Zsigereikben, belül kapaszkodnak és szeretnek. Jól, rosszul? Mindenesetre nevetségesen. Mert – ahogy József Attila írja: „Ember vagyok, így vagyok nevetséges.”
Azért írok darabot, mert hiszek a gyógyulásban. Csak mélyből jön a gyógyulás, nem a felületről. A zsigerekből jön, melyeket megráz a nevetés, mint a gyász idétlenségében, melyeket megráz a zokogás, mint a temetésen.
Ezt a fából vaskarika stílust (ha van ilyen stílus) igen jól érti a Vígszínház testülete, szereplőgárdája. Sokat köszönhetek nekik, mert az énáltalam premier plánba, sötét humorba felvett alakokat elképzelésem szerinti élettel élik meg a színpadon. Azt hiszem, az Őszinte részvétem játékostársai is tudják, hogy olyan játékban játszanak, melynek részvétele halálos, de őszinte. És hiszik azt a hitet, amit én, amiért élni, írni, játszani érdemes. Hadd idézzem mottóul egy régebbi versemet:
| Mindent kibír, ha felnő az ember. |
| S talán emlékeink is behegednek, a bombaszilánkok |
| verte sebek, a lélek vásznán a hasadozások, |
| még a gyermekkor is gyógyítható. |
|
Társalgóban
– Maga vidéki?
– Nem, pesti vagyok.
– Mért jött vidékre?
– Pestre akarok kerülni.
– Hogyan lehet Pestre kerülni?
– Innen, vidékről.
– Szereti Budapestet?
– Nem, nem szeretem.
– Miért?
– Bűnös város, tudja.
– Itt marad vidéken?
– Nem, dehogy maradok. Fölmegyek. Bűnözni.
– Miért jött le vidékre?
– Nézze, Pest konzervatív.
– Az igaz. Pang ott minden. Meddig marad vidéken?
– Két év, három. Akkor fölmegyek.
– Miért?
– Konzervatív akarok lenni.
– Jól érzi magát Budapesten?
– Jól, köszönöm.
– Milyen szerepeket játszott?
– Nézze, az idén még nem kaptam szerepet. Esetleg jövőre.
– De jól érzi magát.
– Jól. Nem a szerep számít. A jelenlét.
– Miért jött le vidékre?
– Nézze, itt van a forradalom. Részt akarok benne venni.
– Részt vesz?
– Részt, részt.
– És milyen?
– Még nem tudom. Csak három éve vagyok itt.
– Mit tart a színház legnagyobb problémájának?
– Igen. Értem a kérdést. Pest vagy vidék?
– Nem, csak…
– Ne titkolja. Erre akar kilyukadni. Én úgy érzem, az őrségváltás minden szakmában nehéz. Mi lenne a vidéki professzorokkal, ha sosem kerülhetnének Pestre, csak Debrecenben operálhatnának, vagy Szegeden… Szegedi betegeket! A főváros tele van régi muksókkal… De nem is ez a probléma. A probléma az, hogy egyszeriben nem lehet fölcserélni vagy ötven embert ötven emberrel. Ötven ember az ötven ember. Vagy keveset mondtam? Pesten megállt a levegő. Érthető. Ha egy pesti bemutató van, rossz kedvében is csak elvánszorog az illusztris közönség, hogy megnézzen egy-egy bágyadt vagy ómódian frivol előadást. Nem a vezetőségről van szó. A vezetőség nem tehet róla. A vezetőség tudja, mi a korszerű, a társadalmilag új, a szocialista. De a vezetőség még nem a színház. A vezetőség tele van régi muksókkal, akiknek nagy a tapasztalata. A vezetőség mindent megtesz. De kialakul – érti, nem? –– idővel egy mechanéria. Fogalmazzunk pontosabban. Érti maga ezt. A vezetőség teljes erővel azon van…
– Min van?
– Min van? Hogyhogy min van? A vezetőség… Mi volt a kérdés?
– Itt, azt hiszem, érezhette, komoly harc folyik. Vidéken újítanak, Pesten maradoznak.
– Nézze, ez leegyszerűsítés. Vidéken is van jó, Pesten is van jó.
– De mi a különbség?
– Nem szeretem ezt. Ezek csoportok, klikkek. Én fölöttük állok. Kívül. Mondhatom így? Azt hiszem, ez elég tisztességes állapot. Mindenkit össze akarnak ugrasztani mindenkivel. Én ezen kívül állok. Van ilyen. Várok.
– Mire?
– Hogy hova hívnak.
– Mik a tervei, most hogy fölkerült Budapestre?
– A terveim, a terveim? Fönn vagyok. Hogy érti ezt?
– Az újabb szemléletre gondolok.
– Egyelőre körülnézek. Hogy mi hogy van? Nyolc éve vártam erre a lehetőségre. Sok volt. Belefáradtam. Körül kell néznem.
– Na és mit lát?
– Nézze, korai. Egyelőre – fönn vagyok.
– Látom én a helyzetet. Nézzen meg nálunk vidéken egy előadást. Alig jönnek le. Nagyképűek. Az újságíró fáradt, haza akar menni. Pesten ez egy ugrás, nálunk kétszáz kilométer. Ez az egyik. A másik, hogy valami türelmetlenség vett erőt a színházainkon. Joggal? Joggal. Ómódi – mondjam más szóval? De a türelmetlenség csak árt! Igazán új dolgokat csak hosszú esztendők kemény munkájával lehet létrehozni. Nem kilométerekben kell mérni – években.
– Maga mióta van vidéken?
– Na, ja. Huszonegy éve.
– Tudja, mi a probléma?
– Mi?
– A koncepció. Azelőtt mindig volt egy színháznak koncepciója. De nemcsak a színháznak – a kocsmárosoknak, a boltosoknak…
– Most nincs?
– De van. Csak nagyobb.
– Azelőtt volt klubhűség. Ragaszkodni egy társulathoz, egy klubhoz…
– Na, ne nevettesse ki magát…
– Miért?
– Ahhoz klub is kell.
– Remélem, nem azt akarja mondani…
– Nem!
– Mit?
– Azt nem!
– Maga mit akar?
– Játszani.
– Jó, jó, de hol?
– Mindegy.
– Na, ne… Pesten vagy vidéken?
– Mindegy. Nem érti? Játszani akarok!
– Nem akar vidékre menni?
– Nem. Vidéki vagyok. Ismerem a vidéki életet. Menjen, aki még nem volt.
– Mi ez? Csatatér?
– Mit akar? Nem én tettem azzá! Én lenn éltem vidéken. Ott születtem. Azon kéne változtatni, hogy ilyen különbség legyen! Már kezdetben különbség volt! Még gimnáziumba járni is más volt! Én tehetek róla? Ugyan! Ez csak kitalálás! Egyszerre más a vidéki élet, a vidéki légkör! Akkor nem volt más, amikor én ott húztam meg magam? Ki kell bírni!
– Kinek?
– Ne haragudjon, de nem nekem! Azt hiszem, megszereztem a jogot arra, hogy itt legyek. Maffia. Ahelyett hogy a tehetség számítana. Nem a hely! Itt van az ország központja, Budapesten, itt lüktet az ország szíve… Aki ide tartozik…
– Mióta van Pesten?
– Mit akar? Van ideiglenes bejelentőm.
– Mi van emögött?
– Mi mögött?
– Amiről beszélünk…
– Ugyan! Maga mindig valami hátteret keres.
Magántanár – Tábori Nóra
A színész mindenkitől tanul… tanítja a tanár, a futár, a betyár, a sugár… a színészt a csillagok is tanítják, az ún. kozmikusak, meg az ún. társadalmiak, a színész (mint a jó pap) holtáig tanul. A színészt valóban tanítja a kalauz, a házmester, az orvos, az ember meg a lakatos. Ez a „marha” mindig tanul. Mindenki ki tudja oktatni. Van tanulnivalója.
A színész az akadémián mesterséget tanul. Hogy ide állj, meg oda állj, „ideál meg odaál”. És a növendék ezt végrehajtja.
Aztán bekerül a játékba, és játszik. Csinálja. Ott van, próbál, izzad és lelkesedik… s döbbenten néz magára húsz év után: miért nem lettem én színész? Vagy még megdöbbentebben: miért lettem én színész? Forog a forgandó – szerencse, helyzet, belső dramaturgia – illeg-billeg a színpadon, helytáll, szöveget mond, lemond, kimond…
Nagyon nehéz ilyen ihletett szakmát megszervezni. Hiszen mindent át lehet adni – csak a tehetséget meg az ihletettséget nem. Noha külnyugaton s egyebütt is vannak versírói, költői és drámaírói iskolák, legtöbbször a költők, drámaírók sem a tisztességes szonettiskolákból vagy drámaiskolákból kerülnek ki, hanem börtönökből, közegyetemekről, utcaszélről és társadalmi negatív magányból…hogy enyhén fejezzem ki magam: iskolázatlanul.
A mi színészeink sem mindig a főiskolán tanulják meg a művészetüket vagy a mesterségüket. Már aki bekerül. Kik kerülnek be? Nem tudom. Nem csináltam statisztikát (csinálhatnék), de az évi 700–800 jelentkezőből 15–16 gyerek. Szavalnak, ágálnak, átesnek vizsgákon, rokonaik vannak, rokonaiknak kitüntetéseik, telefonuk van (nekem például 15 éve kérelmezve sincs – kábel-ábel hiányból kifolyólag), nagybátyjuk van, igaziak, ütődöttek, bekerülnek. Manapság ez a színészet kezdete, jóformán egyedülállóan. Ma már főiskola nélkül alig verekszi be magát a színpadra valaki. Szegény Latinovits, szegény Darvas, szegény Mensáros… és társaik beverekedték. Ma? Hol áll be vidéki statisztának egy-egy mindenre elszánt tehetség, hogy tíz év után a takarítónői vagy faltologató státusból jó porondra kerüljön? Talán egy-két Pogány Jutka. A többség riszálhatja a riszálhatatlant, nyomhatja a zseblámpát egy-egy sötétebb előadáson, vagy hordhatja az alabárdot, nemigen lesz belőle se osztályvezető, se színész. Diploma kell. Főiskola kell, ott tanulják a műv. meg pol. meg pszich. ismereteket. Ott se mindenki. Nem ott.
Nos, a mi színészeink sem mindig a főiskolán tanulják meg a mesterségüket. Nem a hangtechnikán vagy énektechnikán, nem az előre játszásokon vagy hátrajátszásokon tanulják meg a tanulnivalójukat. Van, aki ott tanulja meg. Begyakorol, fölszabadul, technikázik – van ilyen. A legtávolabb álló tőlem, hogy a színiakadémia esélyeit elvitassam. Jól tanulnak. Legtöbbször jó tanároktól, jó artikulációban, jó metódussal.
A nagy művészethez, a nagy színészethez legtöbbször ez kevés. Isten őrizz, nem azt mondom, hogy ne járjanak főiskolára, ne tanulják meg a lelkiismeretes hangtechnikát. (Bár megtanulnák.) Járjanak csak, tanuljanak csak. Akármilyen nehéz megszervezni a tehetség funkcionálását – végeredményben a főiskola erre van hivatva –, hogy színészet legyen a színészkedésből.
Ha jelentős személyiségek oktatgatnak – hevenyészett óráikon is beszivárog a tizennyolc éves lelkekbe – a színészmundér becsülete, játékmodora.
Aztán odaállnak a színpadra.
Ügyetlenül, rámenősen, otrombán vagy hetykén színészkednek.
Kijárták az iskolát, elfeküdtek a játékszínpadon – a gimnáziumi handabandán túl –, tudnak handabandázni.
Handabandázni, alakítani, hangot ejteni, helyzetgyakorlatozni – sokszor – kevés. Így nem lesz belőlük színész.
Poeta nascitur. A színész is születik. Génjeiben, fizikumában, szépségében, intellektualitásában… születik.
De sokszor születni is kevés. Jó tanítók is kellenek, hogy megszülessen az ember.
Hol vannak ezek a jó tanítók? A súgók, a belső menedzserek, a katalizáló szellemek?
Van egy régi fogalom, állás, állapot, szakma, mit hajdanta úgy neveztek: egyetemi magántanár. A színészetnek is vannak ilyen egyetemi magántanárai. S érdekes, ez már társközelben van: nem a bejegyzett tanárok, hanem önmaguktól lelkesített, anyakönyvezetlen tanítói a szakmának. Tanóráikat ki tartja számon, ihletüket ki méri statisztikamérlegen?
Hiszen nemcsak azok tanítanak színészetet, akik bejegyzett színésztechnikusok, hanem önmaguk színésziskoláját szerepálmaikban kimutató vagy otthonukba bezárkozó egyéniségek. A színész – túl a főiskolai tanáron, a rendezőn, a vágánydirektoron – ezektől is tanul, nem is keveset. Ezektől az egyetemi magántanároktól, akiknek gyakorta nincs hitelesített professzori címük.
Például. Senkinek sem jutna eszébe, hogy Tábori Nóra színésztagozatot vezessen. Miért is? Most nevezzük ki főiskolai tanárnak? Kapjon állami státust? Tartson félórákat a színészmesterségből? Szteppelésből, táncból, figurából és jellemből, bohócságból vagy arcra fagyott tragédiából? Talán érkezése sem lenne rá. Tábori Nóra színész. Játszik, alakít, szerepet tanul, idomul, alakul, meghasonlik: ezt tanítsa? A megtaníthatatlant? Ő magánember. Maga is küszködik a szerepeivel, zseniális vagy közepes: dolgozik. Szinkronizál, tévézik, arcot vág, vagy nem vág arcot. S mégis – egy kis akadémiát tart fönn; a maga akadémiáját – egyetemi magántanár a színészet egyszemélyes, kétszemélyes, ötszemélyes szobájában vagy étkezőjében. Mert nem tudja megállni, hogy „oda ne szóljon”. Egy kezdőnek, egy kollégának. Sokszor ezt – például az ő esetében – nyilván beleszólásnak, okvetetlenkedésnek, pontoskodásnak-fontoskodásnak tartják. Joggal? Joggal. Nélküle sokkal jobban menne a próba, a helyzetgyakorlat. Menne a mechanéria, a főiskolán elkezdett haddelhadd-lánc. Csak meg kell állni, csak összedörzsöli a mutatóujját a hüvelykujjával: „gyerekek, itt valami nem stimmel!”
felkiáltással; mit akadékoskodik? Egyszerűbb lenne – nélküle. Nemcsak magának – másoknak is. Mi ez az ujjdörzsölés? Ez csak nem filozófia? Ezt csak nem nevezzük tanításnak? Ugyan! A színfalak mögött akar most házi főiskolát játszani? És miért? Külön fizetést kap? Prémiumot? Hagyja a csudába!
De nem hagyja. Nem tudja hagyni. Játszani akar, „helyzetben” lenni, s drukkol a társaiért, huszonkét évesekért és hetvenkét évesekért. Tehet róla?
Szereti a játékot.
Nos, ez egyszerűen elintézhető. „Majd kijavítom, Nóra” – mondja egy fanyar arcú színésznő, némi beletörődéssel. „Igazad van, jó, ha az ember pontosan tudja a szöveget. Nyelvtanilag, színészileg. Hangtanilag. Majd megtanulom.” Lehet, hogy azt is mondják: „Maradj már nyugton. Próbálunk, édesem.”
De Tábori Nóra nem édese ezeknek. Társa. Barátja, izgágája, humoristája, berzenkedője. Nincs államilag hitelesített oktatói diplomája, nincs bejegyezve tanárnak, őt csak a játék érdekli, amit nem lehet magányosan „végrehajtani”.
S miután szerencséjére (és nem hitelesítettségére) még szeretik is – olykor, sokszor odafigyelnek rá, s néha azt mondják: „Tényleg. Igazad van.”
No, persze, ez a játéktechnika. Nem mintha ehhez nem volna energiája. Otthon is hajlandó végszavazni tehetséges kezdőknek, gyúrni, átitatni őket – sokszor olyanokat is, kik egy-két évi magabiztosság és fölkapott hír után hajlamosak elfelejteni, hogy mennyit tanultak tőle. (Igazság szerint, azt hiszem, ilyen kevés van.) De nekiáll otthonában „gyakorolni” olyasmit is, amire a próbán nincs idő, nincs figyelem, kedv, föloldódást. Hiszen még az imádkozást is gyakorolni kell.
De ez csak a dolog formai része. A színész nem játszógép, helyzetgyakorlatozó, sőt még nem is mozdulatművész. Sokszor a színjátszás erre szorítja. Legyen, helytálljon egy játékkoncepcióban, előadás-trouvaille-ban, produkció-mechanizmusban. Hiszen manapság a színész alá van rendelve gyakorta egy-egy karmesteri elképzelésnek. Végrehajt. Megmondják, hadarja a szöveget – hadarja. Faarccal mondja a szövegét – a koncepció szikársága szerint – faarccal. Ne éljen át – nem él át –, talán épp ez a technika. Ugorjon – ugrik. Ordítson – ordít. Jellemezzen jellemtelenül – jellemtelenkedik. („Csak mondd a szöveget…”, „Hideg légy…”, „Mintha nem is értenéd…”, „Csak üvölts, vakon…”, „Ne figyelj, most az a jó…”) Ne tessék azt hinni, hogy eltúlzom. A színésznek mindenkitől van tanulnivalója. Ezeket a módozatokat is el kell sajátítani – sokszor saját tulajdonságai hátrányára, a produkció előnyére. A színész ebben a helyzetben (s mily sokszor!) alávetett. S még jó, ha igazán jó és tehetséges korbácsos kezében, akinek koncepció van a fejében. De van, amikor csak a korbács marad.
Ehhez a technikai végrehajtáshoz is jó iskolába jár, aki Tábori Nóra magániskolájában megfordul. Mert Tábori Nóra tudja, hogy ezeket a technikai kényszerűségeket jól kell végrehajtani, hogy görögjön az előadás. S erre tanítja kisded tanítványait.
Persze – ennél sokkal többre tanít. Minden mesterség az emberségben leli alapjait. S ezt aztán a legnehezebb megtanítani – főiskolán, magánegyetemen. Ennek ugyanis nincsenek szervezeti szabályai, hangtechnikai paragrafusai, idomítói törvényei. Ezt nehéz – szinte lehetetlen – megfogalmazni. Az emberség – mely minden igaz művészt, akár kicsi, akár nagy, hitelessé tesz – titokzatos úton „tanulódik”. Ehhez kevés a tízparancsolat vagy a párttörténeti szeminárium. Ezt az ember csak a saját bőrén tanulja meg, a saját combján, szívén. Erre nincs kádencia: „válj el!”, „maradj hű”, „segítsd felebarátodat”, „csak az igaz szónak higgy”, „ne végy be altatót”, „anyád sírját gondozd”, „ne rondíts a fészkedbe”, „ismerd a határokat”, „tarts kutyát”, „jógázz”, „ne dugd ki a nyelvedet beszéd közben”, „a lágy tojást egy Miatyánk és egy Üdvözlégy idejéig kell főzni”, „WC után moss kezet”, „látogasd az elmebetegeket”, „fizesd a jövedelmi adót”, „csak akkor légy meztelen, ha meztelent alakítasz”, „ne üvölts a gyártásvezetővel”, „gyámolítatlan gyermekedet ne add óvodába”, „uborkatejet tégy az arcodra”, „ne hallgasd a
Szabad-Európát”, „a boríték aljától két centire írd az irányítószámot”, „ne feküdj le barátod barátnőjével”, „szeresd a camembert sajtot”, „a lepedőd legyen sima”, „A whisky jobb, mint a málnaszörp”, „üsd a tehetségtelent”, „csináltass alvázvédelmet”, „utólag adj borravalót elhalt hozzátartozód orvosának”, „a cinkéknek tűzz ki szalámit, de vedd le róla a nemzetiszín szalagot”, „ne olvass Nietzschét”, „rendszeresen fizesd a pártbélyeget”, „a portásnak vigyél szegfűt karácsonykor”, „ne szerződj vidékre”, „kerüld az okkultista köröket”, „tudd a szöveget”, „díjad átvételekor ne végy csíkos harisnyát”, „használj Fa szappant”, „a csillagokat japán távcsövön nézd, úgy nagyobbak”, „ne nyald föl fordítva a bélyeget”, „tanulj matematikát”, „szeresd a görögdinnyét”, „ne járj műanyag kombinéban”, „légy fegyelmezett…”
Ezek sem mindig segítenek.
De ezt a titokzatosabb tanítást sem rossz Tábori Nórától meghallani. Ha nem is szó szerint.
Mert a játéktechnikán innen és túl – az emberi erkölcs a legfontosabb. A munka erkölcse, a színészet erkölcse.
Hogy ezt gyakorta csak magántanárok tanítják? Attól még egyetemiek. Nem szégyen.
Nos, Tábori csak példa. Tudok néhányat.
A totem
– Ibolya! Ibolya! – szállt a hang a kerten át, az asszony az alacsony konyhaajtóban állt, tenyerét kerek-fényes homloka elé tartotta, hogy elhárítsa szeme elől a napot. – Ibolya! kiáltotta megint, aztán fülelt a rezzenetlen csendbe. A hang szállt a fényes levegőben, átrepült a csuhéjból font alacsony kerítés fölött, mely elválasztotta a lejtős udvart a konyhakerttől. A nyári melegben vastag növények búslakodtak a parazsas földben, sápadt tökök, göcsörtös uborkák hevertek a talajon, mint valami állatok, a túlérett paradicsom égett szárakon lógott alá.
A lány nem került elő. A fészer zugában körtét rágcsált, annyira magába mélyedt, sokáig nem is hallotta a hangot. Poros kis lábujjait nézegette, nevetgélt, ahogy azokat mozgatta, mintha belső zenére zongorázna velük.
– Ibolya! – csapott be hozzá a hang, hirtelen elejtette a körtét, kivágódott a fészer ajtaján, és az uborkák és tökök felett repült a kerten át, varkocsai a hátán ugráltak.
– Hol bujkálsz, kislányom? El kell szaladnod a boltba pirospaprikáért. És igazítsd meg ezeket a varkocsokat a fejeden, porold le a szoknyádat! Így nem lesz belőled színésznő!
De az lett belőle. Félszegen, de büszkén állt a felvételi bizottság előtt, csöndesen, elszántan mondta a versét, és fölvették a főiskolára. Ott is meghúzódott, csöndesen tanulgatta szerepeit, csöndesen elmondta a szerepeit, tanárai szerették, „semmi különös”, gondolták, de a fényes varkocsok mindenkit megbabonáztak, ahogy ugráltak a hátán.
Hamar filmszerepeket kapott, mert úgy tudott ülni. Úgy tudott ülni, csöndesen, mint gyerekkorában a fészerben. Így ült most a filmeken, így ült repeső varkocsokkal az udvar kis padjára, a konyhai cselédszékre vagy egy nádszékbe.
Pótolhatatlan lett. Senki se tudott úgy ülni, ahogy ő. Kapkodták a filmgyárban – ezt a szerepet is ő játssza.
– Nem kell csinálnod semmit, csak ülj.
És Ibolya ült, egyszerűen, magába mélyedve.
Tele lett arcával a film, a mozik előcsarnoka, szomorú-tisztán nézett az emberek szemébe. Az emberek szerették nézni a szemét, a század hajszája közepette, autóvásárlás, anyagi ügyeskedések, családi öldöklések közepette jó volt az ülő lány tiszta szemébe nézni.
A színházban, ahol szerződése volt, játszatták, játszatták, de nem tudott olyan sikereket elérni, mint a filmen, ahol csak ülni kellett.
– Halk a hangod, Ibolya – mondta neki a rendező. – Nem jön át a rivaldán.
– Mit csináljak?
– Emeld meg a hangodat, Ibolya. A rivaldán át kell jönnie a hangodnak.
Ibolya megemelte a hangját. Állt a színpadon, megemelte a hangját.
– Annyira fölemeled a hangod, Ibolya, hogy hamis.
– Ti mondtátok, hogy emeljem meg a hangom.
– Mi mondtuk, nem mi mondtuk, így hamis a hangod. Most átjön a rivaldán, de hamis.
Ibolya nem tudta, mit csináljon. Ha csöndesen beszél, nem megy át a rivaldán, ha hangosan, hamis lesz. Keserű lett. A filmen milyen egyszerű volt, ülni, és kész. Varkocsait szorongatta keserűségében. Utálta magát, utálta a színészeket, a játékot, mely elveszi a természetesség élét.
Így játszott, keserűen. Nem törődött a hangjával, mondta a magáét. Lesz, ami lesz, ő nem fog kivetkőzni magából, csak azért, mert néhány művészkedő rendező azt akarja.
– Nagyszerű! Ibolya, nagyszerű! Így csináld mindig! Mert ez az igazi! Megtaláltad a hangod! Ez a keserűség… a huszadik század hangja. Maradj ilyen keserű.
Ibolya keserű maradt, mondhatni fanyar. Fanyar lett a hangja, a szájállása, a ruháját fanyarul hordta, karjait fanyarul maga elé ejtette.
– Még a varkocsaid kéne levágatni, ne haragudj. Nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de ilyen varkocsokkal nem játszhatsz el mai darabokat, O’Neillt, Albeet, Tennesse Williamset.
– Vágjam le?
– Vágd le! Ha rám hallgatsz, levágatod őket.
Ibolya levágatta a varkocsait – nagy színésznő lett varkocsok nélkül. Haja simán, egyszerűen hullott alá keserű arca mentén – nagyon nagy színésznő lett. Keserű is, sima hajú is, a közönség és a szakma is odavolt tőle.
A filmeken most is csak ült, elnézett fáradtan a fiatalos messzeségbe, szájával fintorított egyet. Mint egy agyilag sterilizált báb, érzékeltette a század emberi, női tragédiáit.
– Mi lett belőlem? – kérdezte a rendezőtől.
– Nagy magyar színésznő vagy. Az vagy.
– Az vagyok? – kérdezte révülten, mintha lelki kábítószeren élne.
– Az – felelte a rendező. – Nem kell játszanod. Létezned kell, úgy, ahogy csak te tudsz létezni.
Újságírók vették körül, kollégák, rajongók, barátok. Ő egyszerűen, főlehajtva állt az öltözőben, a virágok elborították. Egyszerűen, főlehajtva állt a színpadon, a közönség tombolt. Már mozdulni se mert.
– Nem kellene játszanom? – kérdezte csöndesen, bizonytalanul a rendezőjét.
– Isten őrizz! Hova gondolsz? Mi lenne, ha játszanál? Eltörnéd azt a belső csöndet, ami olyan egyedülálló benned.
És Ibolya állt a színpadon a maga belső csöndjével. Néha még szeretett volna küzdeni, verekedni, sírni, toporzékolni, de nem lehetett. Az újságírók dicséretek páncéljával vették körül. „Ő a hangtalanul jelenvaló. A belső csönd árad belőle. Szavakkal már nem lehet kifejezni azt a belső némaságot, ami lelke mélyéről árad…” Agyondicsérték, és ő ott roskadozott a ráömlő rajongástól. Nem ő játszott, ráfüggő szemek játszatták. Titokzatos kívánalmak játszatták, mintha ezer és ezer láthatatlan pókfonálon rezegne. Kis fekete pókként gubbasztott a pókháló közepén, alig mozdult, csak a kívánságok szögezték oda a gubanc közepére.
– Így meg fogok halni – mondta a rendezőnek. – Nem én játszom, velem játszanak.
– Nem fogsz meghalni. Miért halnál meg? A közönség szeretete éltet. Nem olvastad, mit írt legutóbb is rólad a Film Színház Komika? Hogy csak állsz, és abba belehal az ember.
– Na, ugye mondom.
– Nem te, te kis majom – veregette meg az arcát a rendező. – A néző. Mi, mi halunk bele, olyan valódi vagy!
„Kis majom – gondolta Ibolya, ahogy fáradtan hazatért a színházból. – Van benne valami igazság. Az ember vagy a közönség, vagy a saját majma lesz. Kis majom vagyok.” Leült a díványra, mozdulni se tudott. A falakon mindenütt az ő sikeres fanyar arca világított. A fényképek visszanéztek rá, mind a szemébe néztek. Már az utcákon is főlehajtva járt, ne lássa mindenütt, kirakatokban, címlapokon, áruházakban a saját arcát. „Majomarc” – gondolta a díványon megint. Szeretett volna fölállni, és körömmel leszaggatni a fényképeket a falról, hogy ne lássa őket. Az arcába mart, mintha le tudná szakítani asszonybőrének álarcát, de ijedten tapasztalta, olyan kemény réteg rakódott rá a keserű páncélból, hogy fölsértette a kezét. Eszébe jutott a fészer, hol gyerekkorában üldögélt, és körtét rágcsált a belső arany napfényben. Talán ott alakult ki már valami belső csönd? Emlékezett poros lábujjaira, ahogy mozgatta őket, emlékezett anyja hívó szavára s ugráló varkocsaira a kert villogó levegőjében. Kitörni – az volt benne. Kitörni a csönd álarca alól, játszani, lebegni még, kitörni a dicséretek ólmos falai közül, miket undok kívánságaikból újságírók, bábmozgató szakemberek
raktak köré. Elvánszorgott a rádióig, bekapcsolta.
„Színházi életünk legnagyobb alakja, Magyar Ibolya játszotta Júliát, fönségesen. Ez az asszony, aki már nem tizenhat éves, a vágy mozdulatlanságát tudta érzékeltetni azzal a belső csönddel, amit lelke mélyéről áraszt. A Színházművészeti Szövetség kitüntetését…”
Lecsavarta a rádiót. Önkéntelenül a hajához nyúlt, mintha varkocsai még ott lebegnének a füle mellett. Ernyedten vette föl a telefont az ötödik csöngetésre.
– Halló, Ibolya? Gratulálok! Megint a legjobb színésznő díját kaptad a Színházművészetitől… Most mondta be a rádió… Arra gondoltunk, hogy ebből az alkalomból díszelőadást rendeznénk, holnap este. Volna egy ötletem…
– Neked mindig van egy ötleted – mondta fáradt hangon Ibolya. Végigsimított az arcán. „Add vissza az arcomat” – gondolta.
– Jó lenne, ha a régi éneddel lépnél most színpadra. Mit szólnál hozzá? Fiatalosan, vidáman, ahogy a színházba léptél, visszavarázsolnánk 25 évet. Felkötnél két varkocsot… elmondanád azt a Petőfi-verset, amelyikkel fölvételiztél! Óriási lenne…
Ibolya megszédült. Valami rejtett forróság öntötte el. Egész éjjel hason feküdt, nem aludt, lüktető halántékkal ismételgette a régi verssorokat.
Aztán a kis falusi ruhában ott állt dermedten a színpadon. A két fényes lószőr varkocs ott lebegett a füle mellett. A színház zsúfolásig megtelt. Lehelet-visszafogva figyelt a nézőtér. Ő ott állt, kicicomázott gyereklányként és felnőtt bálványként a rajongások kereszttüzében, ezer és ezer sor nyomdafestékes dicséret merev pókhálójában.
– „Én vagyok a legnagyobb színésznő… A keserűség modern ábrázolója… Négyszeresen kitüntetett… Kis majom vagyok” száguldoztak a gondolatai, ahogy elkezdte a verset mondani. A sötét nézőtérről ezer és ezer szempár szegeződött rá. A harmadik sor után leállt az agya, nem jutott eszébe semmi. Csak a kertet látta maga előtt, a napfényes uborkákat. Lekapta a fejéről a varkocsos parókát.
– Nem tudom tovább – mondta.
A közönség tomboló lelkesedésben tört ki, hosszú percekig ünnepelte. Ő csak dermedten állt ott, a közönség karmaiban.
„Már megbukni se tudok. Ennél nincs borzalmasabb” – gondolta. És kivánszorgott a színpadról.
|