Profi módon

Azt hiszem, az a jó film, ahol nem érezzük folyton a rendezőt. Bármennyire a rendezők virágkorát éljük, a jó filmben igazándiból a rendezőnek csak a szellemnyoma érzik.

Hazai filmjeink utóbb ugyancsak elszoktattak bennünket ettől a „láthatatlansági” igénytől. Nálunk a legtöbb filmben, akár jobb, akár rosszabb, szinte érződik a celluloid szalag szagán is a rendezői agy izzása. Ez nem egyszerűen értékítélet, hanem stíluskérdés, módszerkérdés. A film kockáit megerőszakolja valami erőszakos mondandó, a központi rendező agy elgondolása. Mondom, a legjobbakat beleértve is. Így a film óhatatlanul kettéválik. Nézem – és gondolom – a rendezői koncepciót: valahogy előtérbe nyomul a csináló elgondolása, filmcsinálása. A film nem a saját műfajában marad, hanem kettős műfajú lesz: pereg a film, s közben erőszakosan és technikailag eléggé észrevehetően, gondolkoztatnak. A film nem pőrén tárulkozik elénk, hanem trükkök vagy álságok közepette a mondandójában.

Ne legyünk igazságtalanok. Hiszen ez a filmcsinálás – örökség. Nyilván a sematikus kor korlátaiból fakad, mikor ezerszer fejünkre olvasták az igazságot. Hogy érthető legyen, hogy haszna legyen, hogy neveljen. Nagy lépést tettünk előre, hiszen az irányított kultúrpolitikai kényszerből előbbre léptünk: szerzői-művészi filmek vallanak a mondandóról, s nem egyszerűen valami kultúrpolitikai irányítás. Ez becsületes, jó szándékú, olykor revelatív, vallomásos filmeket hozott létre. Ám sokszor így is megfosztottuk a film „Ding an Sich”-étől magunkat, attól, hogy magáért beszéljen, megfosztottuk a filmségétől magunkat. Attól, hogy pereg. A lehető spontaneitástól – persze művészi értelmű, látványspontaneitásától.

Annál nagyobb öröm nézni a Mephistót. Nem akarnám kikiáltani most ezt a filmet világnagy filmnek, hiszen befutja úgyis a maga sikerét. S vannak rokonszenvesebb filmjeink is, nyilván. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez a film, magában, olyan dús, pergő, színes, fordulatos, izgalmas, amilyen jellegű film igencsak ritkán készül Magyarországon.

Gondolom, sokan elmondták, így csak megismételhetem: azért, mert profi film, profi munka. Minden részlete klappol, mint a jól működő órának. Jár.

Elsősorban a snittjei miatt. Ezek a snittek váratlanok, ugyanakkor természetesek és gyorsak. Tanítani lehetne. Nem egyszerűen asszociációkon, didaktikus vonalvezetésen, erőszakolt áttételeken alapulnak (l. másfajta filmjeink javát), hanem könyörtelen pontossággal, fölajzó izgatottsággal s filmes spontaneitással haladnak előre, s kerítik hatalmukba a nézőt. Nem bűzlik a spekuláció szaga rajtuk. Lehet az informatív kép, hangulati, átkötő, lelassított, kavalkádos snitt: a film belső ütemében helyezkedik el. Egy könnyező férfiarc éppoly jelentőséget kap, mint egy bálterem, egy szerelmi jelenet éppolyat, mint a brutális rendőrterror, egy kézcsók, mint egy túlfűtötten ordító kitörés, egy steril párizsi városkép éppúgy, mint a bújtatott kis kolléga szemrebbenésnyi varázsa.

Mi volna ennek a titka? Azt hiszem, a mérték. A profi mérték, mely belső izgatottságát ökonomikus csapásokban valósítja meg. Annak érdekében, hogy filmet csináljon. A rendezőben kész belső magot a snittek pergő ívében bontsa ki: kérlelhetetlenül haladva előre – a film útján.

Ehhez szervesen kapcsolódik az, amit színészvezetésnek mondanak. A színész nálunk gyakorta önmaga. Sokszor nagyszerű, sokszor csapnivaló. Milyen is volna a színész a filmben, mikor gyakran csak fölvételi napokon él, azokba, ha kell, tisztességesen beleéli magát – de az egész? Úgy gondolom, ennek is az az előfeltétele, hogy a rendezőben jól összefogottan álljon az egész történet, s e szerint tudja kibontani színésztársait. Nem is állandó magánszámokat látunk itt, hanem a filmnek alárendelt, de profi alakításokat. Hiszen ezt is a rendező adagolja – snittjei jelentősége szerint. A főszereplő állandó jelenléte nem degradálja a többi szereplőt. Belső vívódásai éppoly hangsúlyt kapnak, mint finom vonalú simasága. Ellenérzésünk és együttérzésünk kereszttüzében pusztul. (Klaus Maria Brandauer.)

De a többiek is ilyenek. A zseniálisan félelmetes tábornagy (Rolf Hoppe) is olyan adagokban szerepel, ahogy a film megkívánja. Mások is. Filmesen pontos jelenlétük tiszta játékra vezeti őket – a feleséget, ahogy Berlinben és Párizsban látjuk (Krystyna Janda), a szerető szenvedélyes kiszolgáltatottságát (Karin Boyd), Cserhalmi álcázott belső erejét, Bánsági idomuló szeretését, fogsorát, a színházi direktor Major-típusát, aztán az új igazgató oktató szadizmusát, Bánfalvi rebbenő alárendeltségét, és sorolhatnánk. Ki-ki úgy játszik, ahogy kell.

Mi volna ennek a titka? Nyilván az ízlés. Mely a filmmag belső biztonságában „adagolja” az alakításokat. Megint csak azt mondhatom – minden klappol, annyi van belőlük, amennyi kell. A dühkitörésből, a szégyenkezésből, a csalárdságból, az elszántságból. Nem betétekből áll a film, a színészek nem betétekben játszanak, hanem az ízlés művészi atmoszférájában. A jelenetek ugyanis nem egyszerűen ürügyek, hanem a történet felelősei. Annyiszor visszaélünk például a szerelmi jelenetekkel, hogy jobb híján földobják a filmet. Itt elementárisan hiteles. Annyira visszaélünk például a nagy váltásokkal. Itt a miniszterelnök kitörése torokszorongatóan undorító, embertelen, a puha zsarnok kemény kegyetlensége. De rengeteget sorolhatnánk. Hogy mennyi kell ütlegelésből, bálból, eszméből, női kalapból, hangulatból.

Nos, talán ennyi az egész.

Egy ilyen film hamar elvágja az évtizedes vitát: művészfilm, közönségfilm, sikerfilm, mélyfilm. Minden igaz jó filmnek legelső feltétele, hogy film legyen.

Persze, lehet más természetű filmet is csinálni. De lehetőleg profi módon. Aztán lehet vitatkozni.